"Ez az egy év mindent megért" - Interjú Kiss Csabával

Egy éve igazgatja a Miskolci Nemzeti Színházat, a repertoárról az ő rendezése, A vágy villamosa került be a 13. POSZT versenyprogramjába. A darab kapcsán kérdeztük Kiss Csabát vélt és valós eredményekről, jobb és rosszabb napokról, két Sirályról és egy szerencsés döntésről.

A színházban néha a váratlanul új gondolatok izgatják az embert, néha a lenyűgöző látvány tartja fogva a tekintetünket, olykor a rendező bátorságát bámuljuk; Miskolcon a színészek – az akaratosan törékeny Györgyi Anna, a csillogó szemű Lovas Rozi, a bűvölően félénk mosolyú Görög László – varázsolják el a nézőket. (Szigethy Gábor válogató A vágy villamosáról)

A megválasztásod idején akadt, aki felhánytorgatta, hogy “túl sok földid van a csapatban", a polgármester "pártfogoltjának" is neveztek, a társulat Koltay Gáborra szavazott, elődöd, az idő előtt távozni kényszerülő Halasi Imre pedig sérelmezte, hogy nem tanúsítottál iránta szakmai szolidaritást... Döcögős volt a kezdés?

Kiss Csaba: Nem, viszonylag gyors és sima a váltás volt. A hullámok hamar elültek, és dolgozni kezdtünk. Határozott elképzelésekkel érkeztem Miskolcra öt rendezőtársammal együtt. A művészeti tanácsot Béres Attila, Szőcs Artur (ők a földijeim) , Keszég László, Szabó Máté és Rusznyák Gábor és a két dramaturg Ari Nagy Barbara és Rácz Attila alkotta. Konkrét, számonkérhető pályázatot írtunk – egy új vidéki Nemzeti Színházi modelljét próbáltuk felvázolni. Ezt véleményem szerint sikerült megvalósítani, minden elképzelésünk, amit leírtunk valóság lett. A visszajelzések azt bizonyítják, hogy az új társulatot, az új szellemiséget befogadta, és értékeli a miskolci közönség. Nézettségünk április elején meghaladta a tavalyi szintet, vidéken továbbra is Miskolcon van a legnagyobb nézőszám. Ebben a Móricz - Háy-évadban közel 900 próbát tartottunk, 400 feletti az előadásszámunk, rengeteg külső akciót, felolvasószínházat, operabevatót, színházi nevelési–projektet (SZITU), vendégelőadást, nemzetközi fesztivált szerveztünk, gazdag, színes programot kínáltunk. Az első bemutatónkkal (Én és a kisöcsém: rendező Szabó Máté) megnyertük a Vidéki Színházi Fesztivál különdíját, Gáspár Tibor megkapta a legjobb alakítás díját a Dandin Györgyért (rendező Rusznyák Gábor) ,  A vágy villamosát meghívták a POSZT-ra, a Hamletet pedig a gyulai Shakespeare fesztiválra. Annak, amit a pályázatban ígértünk a másfélszeresét sikerült teljesíteni úgy, hogy közben megmaradt a csapat jókedve.

Azt hiszem a tiéd is...

Kiss Csaba: Igen, mert úgy érzem, a színház a helyén van – Miskolc egy olyan művészeti szigetté vált, ahol eredményes, elmélyült munka zajlik. A társulat is a helyén van – a régi és új rész összekovácsolódott, közel egységes színházi nyelvet beszél, a zenekarunk igényesen, jól szól, a tánctagozatként működő tánckar pedig április 28-án Miskolci Baletté alakult. Fantasztikusak a nézőink – egyre többen vannak, akiket ugyanazon a darabon harmadszor, negyedszer látok. És talán én is a helyemen vagyok, bár mondogatom magamnak, hogy 53 évesen már nem kéne ennyire lelkesnek lennem...

Egyszer említetted, hogy már nem szorongsz annyira, mint régen, pedig még soha nem kellett ekkora felelősséget vállalnod.

Kiss Csaba: Ez igaz. Hetente kétszer-háromszor most is jön a hajnali megébredés, negyven-ötven perc éber riadtság – de ilyenkor mindig Bodor Ádám jut eszembe: az éjszaka szorongásait feloldja a hajnal. A miskolci színház hatalmas intézmény, öt játszóhellyel, operával, balettel, 16 ezer négyzetméter, ahol 300 ember dolgozik és több, mint egy milliárd forintot költ évente. Nem tudtam, jól fogom-e irányítani, féltem attól, hogy a saját személyiségem sötét oldalait féken tudom-e tartani, mint vezető. 

Mire gondolsz?

Kiss Csaba: Arra, hogy van bennem valami akaratosság, keménység, amit folyton le kell szerelnem. 

Ez mikor jön elő?

Kiss Csaba: Amikor valami nem úgy megy, ahogy szeretném. Szelídnek tűnök, mosolygok, de engem is rág, ha valami nem sikerül, és ha ilyenkor elindul a görcsölés, az nagyon rosszat hoz ki belőlem... Valószínű más is így van ezzel, de én megpróbáltam ezen tudatosan úrrá lenni. Gyerekkorban gyökerező dolgok ezek – sokszor úgy érzem, hogy az ember kénytelen a gyerekkori konfliktusait felnőttként újraélni, újra feldolgozni. Például azt, hogy le kell mondanunk a dícséretről, mert nem ez ad értelmet a tetteinknek, és le kell mondanunk a sértődésről, mert felőrli a rugalmasságunkat. Azt is fontos volt újra tudatosítanom, hogy nem bízhatom rá magam az első érzéseimre, indulataimra, mert akkor komoly sebeket tudok osztani másoknak. Ezt igazgatóként végképp nem engedhetem meg. Attól tartottam, hogy a felelősség komoly napi stresszel fog járni, amitől elhatalmasodik rajtam a vágy, hogy mindent ellenőrizzek. Ha egy vezető teljes kontrollt követel, apránként megbomlik a személyisége, így elveszti a kontrollt saját maga felett. Nem egy igazgatót láttam már magára maradni társulatának tagjai között. Nem akartam, hogy nálunk is ez történjen. Ezért az évad során törekedtem arra, hogy laza maradjak, ne higgyem azt, hogy egyedül én tudom a tutit, hogy bízzak a kollegáimban. Voltak rossz napjaim, amikor úgy éreztem, nem tudok bizonyos ügyekben megfelelően fellépni, valami nem működik tökéletesen, nem úgy sül el, ahogy kellett volna, de azt hiszem ilyenkor is megőriztem a derűmet. Voltak válságos pillanatok is – ilyenkor mindig Asimov Alapitvány című regényének egy mondata lebegett előttem: Az erőszak a gyengék fegyvere.  

Melyek voltak a rosszabb napok? Mikor támadtak kétségeid a munkát illetően? 

Kiss Csaba: Általában a kétségeimet az egyre fokozódó rossz érzés határozza meg, hogy lassan húsz éve minden retro, nincs új gondolat, új szellemiség – minden csak reakció, lábjegyzet. Úgy látom, hogy az eredetiség elfáradt, az alkotók újra meg újra futják a saját köreiket, a fiatalok a formával bibelődnek. Szükségünk volna friss impulzusokra, hogy másként tudjunk magunkra nézni, hogy ne csak a színházról beszéljünk folyton, hanem a valóságról, a világról, az életről. A színház valamikor tömegeket vitt az utcára, és fontos dolgok közlésének terepe volt. Most azt tapasztalom, hogy a legtöbbször csak a közhelyeinket variálja, nem lep meg a kérdéseivel, a diagnózissal, legfeljebb odamondogat a politikának, az értékvesztéseknek, az egyházaknak, bárkinek, meg a szórakozni vágyó léha közönségnek. Mostanában tagadni, kiábrándulni, ironizálni illik és cinikusnak lenni. Az „állítás” kikerült a színházi kelléktárból. Ez engem fáraszt, untat és kielégítetlenül hagy. Olyan, mintha a színház szórakoztatóipari termékké vált volna, ahol aktuálisnak tetsző gondolatokat cserélünk. Nincs előadás, amit „nem szabad kihagyni”. Közben a szavaink is súlytalanabbá váltak, a nyelvben sem bízunk, nem a gondolat közlésének eszköze – hanem egy a színházi gesztusok közül. Amiről beszélek nem miskolci, nem is csak magyar, hanem 21. századi probléma. Ettől függetlenül Miskolcon is sokszor beleütközöm, és nagyon zavar. Ha a színház nem akar a showbiznisz tengerében elsüllyedni, akkor szellemileg is magához kell kötni a nézőket. Hogy pontosan milyen tartalmakkal, gondolatokkal, eszközökkel, azt én is csak keresgélem. Az a jó az állandó társulatban való munkánál, hogy módunk van megismerni a közönséget - minden réteg mást hoz az előadásnak, míg az egyik elmélyíti, a másik fellazítja ugyanazt a darabot... jó lenne sokkal érzékenyebben figyelni, kik ülnek a nézőtéren. Az ember vendégrendezőként nem foglalkozik ilyesmivel, hiszen örül, ha a rendelkezésére álló néhány próbahét alatt összerak egy produkciót. De ha évadról évadra egy adott társulat és ugyanaz a rendezőgárda gondolkozik erről, talán messzebbre juthat, akár esztétikailag is, hiszen megadatik számára a keresés nyugalma.

Ti hol tartotok a keresésben?

Kiss Csaba: Nagyon az elején... Az első évad az új társulat kialakításával, egymás megismerésével telt. De az, hogy hatan – sőt a dramaturgokkal, a zenei igazgatóval (Cser Ádám), a Balett művészeti vezetőjével (Kozma Attila) együtt tizen -  felelünk a produkciókért, a napi munkáért sokat segíthet abban, hogy jövőre művészileg is nagyot lépjünk. A csapatnak jót tesz, hogy különböző látásmódok mentén formálódik. Rengeteget kell még beszélgetnünk, gondolkodnunk egymás munkáiról és a körülöttünk lévő világról, és közben egy népszínházi műsortervet játszó művészszínház vagyunk, amely néha a Lili bárónőben, A négyszögletű kerek erdőben vagy épp a Woyzeckben fogalmazza meg színházi kredóját. Egyébként ez a sokszínűség nem rossz dolog. Van olyan darab, amitől egy gyerekrajz őszinteségét kell elvárni, és van olyan, amelyik Rembrandt-i mélységeket is érinthet. A lényeg, hogy igyekezzünk feltárni mi visszhangozhat belőlük a nézőben.

Hogy érzed, A vágy villamosánál mi visszhangozhat a nézőben?

Kiss Csaba: (Mosolyog.) Azt remélem, hogy a női lét bonyolultságáról, az álmok feladásának hétköznapi tragikumáról sikerül beszélnünk a darabban, arról, hogy az ember az élete során milyen messzire sodródik attól, aki volt, és mennyire keserű érzés, amikor ezzel szembesítik. A hazugságok természetéről szól. 

A feleséged, Györgyi Anna játssza a főszerepet, Blanche-t...

Kiss Csaba: Örülök, hogy Anna még mindig nem unt rám.... Az ő színészete évről évre gazdagabb. Talán többet is tud a színházról, mint én rendezőként. Tizennégy közös munkánk volt, néhány igazán jól sikerült előadással. De félek, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor hozzám fordul és közli: „ezt már mondtad”. Általában egy évadban egyszer dolgozunk együtt, és a próbaidőszak alatt kétszer veszekszünk. De nagyon. Szikrázik a levegő. Félünk is tőle, próbáljuk kerülni, elodázni, aztán valami semmiségen kirobban. De arra mindketten vigyázunk, hogy a próbákon soha ne lessen érezni, hogy együtt élünk – úgy dolgozom vele, mint bármelyik színésznővel.

A darab kapcsán azt nyilatkoztad, megrendített, ahogyan Blanche az ő értelmezésében megjelent a színpadon...

Kiss Csaba: A különböző feldolgozások ugyanazt a toposzt ismételgetik: Blanche egy bűnös, alkoholista, neurotikus asszony, akinek kisiklott az élete, és rejtegetni próbálja a múltját. Nem könnyen győztem meg Annát arról, hogy hagyjuk a régi értelmezést. Sokáig ragaszkodott hozzá,  mert színészileg hálás feladatot kínál a megjátszás, a „hazudozás”. De végül a miskolci előadás és Anna alakítása igazolta számomra, hogy sokkal mélyebb, felkavaróbb A vágy villamosa ha nem egy nehéz múltú, bűnös nőről szól. Blanche azt jelenti, hogy fehér. Azt szerettem volna, hogy a mi értelmezésünk olyan Blanche-t mutasson be, aki nem adta fel. Szerintem Blanche nem azért fekszik le férfiakkal, mert a hús szenvedélye hajtja. Épp ellenkezőleg, azért megy bele olykor méltatlan helyzetekbe, (katonák, szállóvendégek, saját tanítványa) és azért ad esélyt teljesen reménytelen, olykor megalázó kapcsolatoknak is, mert valamit keres, mert még nem vesztette el a hitét, az ideált. Minden kapcsolatában ott a vágy, a rajongás, egy nagyobb érzés igérete. Mint amilyen szerelem első férjéhez, a 19 éves homoszexuális fiúhoz kötötte. Annak a szerelemnek a heve, rajongása kíséri. Körülötte már mindenki megkötötte a maga kompromisszumát, ezért kellemetlen nekik Blanche, mert a saját gyávaságukra emlékezteti őket. Egyébként Anna és az én személyes történetem is hasonlóan indult. Amikor mi találkoztunk, már mindketten 30 fölött jártuk, és kaotikus, zűrös időszakot hagytunk magunk mögött. Annával valami tisztaság lépett az életembe, az a fajta tisztaság, amit egy olyan nő tud képviselni, mint Blanche, aki nem hajlandó a megalkuvásra. Egyébként a darabról való gondolataimban az is megerősített, amikor a próbák idején derült ki számomra, hogy Tennessee Williams kedvenc szerzője Csehov volt. Amikor megkérdezték tőle, íróként kik gyakorolták rá a legnagyobb hatást, azt válaszolta: fiatalemberként Csehov, novellistaként Csehov, és drámaíróként Csehov.

Ezt talán te is elmondhatnád magadról, hiszen nem egyszer alkalmaztál színpadra Csehov novellákat.Most pedig egy Csehov rendezésre készülsz.

Kiss Csaba: Igen, sőt a következő évadban két Sirályunk lesz, egy a Kamaraszínházban, egy pedig a Csarnokban, eltérő szereposztásban, teljesen más felfogással, látványvilággal Az egyiket én rendezem, Makkai Imre klasszikusabb fordításában, a másikat Rusznyák Gábor, Morcsányi Géza maibb, modernebb nyelvén. Hogy miért két Sirály? - Nem tudtunk megegyezni abban, hogy kinek a víziója érdekesebb. (Mosolyog.) Aztán rájöttünk, hogy egy különös párbeszédre ad lehetőséget, ha mindketten nekivágunk. 

Te miért akartad a Sirályt?

Kiss Csaba: Nekem az egyik nagy kedvencem, évek óta tanítom a Színház –és Filmművészeti Egyetemen, fél éves kurzusom van belőle, és minden alkalommal rengeteg újat találok benne. Az emberi helyzetek kimeríthetetlen példatára. Ráadásul úgy szól két szerelmemről – a színházról és az irodalomról – hogy közben „hús-vér” dráma. De ugyanakkor egy induló társulatnál programadó darab is. A Sirály egymás mellé állít tíz életmodellt, és arról beszél, mit kezdjünk önmagunkkal, a másik emberrel, anyánkkal, fiunkkal, a féltékenységgel, a viszonzatlansággal, az idővel, a halállal. Mit kezdjünk az életünkkel. Ha jobban megnézzük, reménytelen körbe-szeretés az egész. Trepljov szereti Nyinát, Nyina szereti Trigorint, Trigorin nem szeret senkit, bár fellángol Nyina iránt, Polina Andrejevna szereti Dorn doktort, Dorn kissé vágyódik Arkagyina után, Mása szereti Trepljovot, Medvegyenko szereti Mását. Mindenki a másik „élete” árán szeretne boldogulni. Csehov azt írta: „komédia három női, hat férfi szereplőre, négy felvonásban, tájkép: kilátás a tóra, sok beszélgetés az irodalomról, kevés cselekmény”. Ebben a szűk mondatban talán Gáborral is egyetértünk, de egy-egy figuráról, jelenetről olyanokat vitatkoztunk, hogy ne tudd meg! 

Hogy vitatkoztok?

Kiss Csaba: Különböző kérdések kerülnek elő, nincs előre eldöntött menete a vitának. De nagyon fontos és hasznos. Volt egy olyan félmondata Gábornak, ami az egész rendezésemet, a hozzáállásomat megváltoztatta. Miután elmeséltem az elképzeléseimet a darabról, azt mondta, hogy igen, ez nagyon gazdag és színes koncepció, de „ne tedd a színészek vállára”, maradjon a te titkod. Én hajlamos vagyok megosztani a színészekkel mindent, amit a darabról gondolok, pedig nekik csak az adott szereppel, viszonyokkal kell foglalkozniuk, nem az egésszel. Egy másik ívet kell bejárniuk. Gábor pedig egy Trigorinos résznél gondolkodott el saját rendezői olvasatán. Az én előadásom négy tehetséges emberről szól, akik keményen vívnak, kínlódnak azzal, amit csinálnak. Erre azt felelte, ő másként gondolja, szerinte Trigorin egyértelműen kutyaütő író. Egy lektűr-celeb. Arkagyina pedig a múlt emlékeit folyton újraaranyozó vidéki díva. Erre én azt mondtam Gábornak, négy tehetségtelen ember beszélgetése a művészetről engem halálosan nem érdekel, mert nincs tétje. Ez az a pont, ahol a két Sirály elválik – ez nemcsak két különböző előadás, hanem két különböző darab. Csak a mondatok ugyanazok. Az én Trigorinom gyötrődni fog az irodalommal. Sejtem az ő kínjait, mert magam is követtem már el drámákat, tudom, milyen nehéz az ismeretlen, amikor olyasmit kell megfogalmaznod, amit még senki nem gondolt el előtted, és csak saját magadból meríthetsz. Nagyon nehéz, vergődő műfaj az írás, és szerintem Csehov az író pont ezt írta meg Trigorin figurájában, kielégületlenségében. De ha Gábor itt ülne, elmondaná, hogy ez mennyire nem így van. Milyen gyönyörű lesz, amikor ezt a vitát két előadás fogja lefolytatni egymással... Valószínűleg a közönség nagy része mindkettőt meg fogja nézni, ez viszont minket is fokozott őszinteségre kényszerít. 

Mi a tanulsága a vitáitoknak?

Kiss Csaba: Az, hogy ha minden darabnál ennyire őszintén végig tudnánk venni a részleteket, akkor a miskolci színházból nagyon erős műhely válna, és talán arra is kínálna megoldást, amit az előbb problémaként felvetettem. Hat jó rendezőnk van, ez nem kérdés. De vajon tudunk-e olyasmit az életről, a társadalomról, a művészetről, a stílusról, ami miatt többet nyújtunk, mint az ügyes mesteremberek? Rálépünk-e arra az útra, amin még nem járt előttünk más? Le tudunk-e mondani néha arról, hogy mindenáron hatni akarjunk? Ezek a kérdések foglalkoztatnak a leginkább, a Sirály kapcsán is. Mahler azt mondta : „az érdekes könnyű, a szép nehéz.” Csehov Sirályában is elhangzik: csak az a szép, ami komoly. Érteni vélem ezeket a mondatokat, az esztétikai felhívással együtt.

Az évad során megpróbáltál ennek megfelelni?

Kiss Csaba: Azt hiszem a Hamlettel valamennyire sikerült is. Szinte szentségtörő módon azt mondtam a színészeknek az olvasópróbán: „Itt van a szövegkönyv, 167 oldal. Ennyi a darab, egy szóval sem több. És nincs több tudásunk róla. Nincsenek háttértörténetek, kitalációk, előzmények. Nincs Dánia, nincs Párizs, nincs Helsingör. Ennyi a darab”. Azt kértem, hogy koncentráljunk az adott pillanatra, próbáljuk meg elfelejteni az egyes akciók előzményeit, ne a történetépítésre helyezzék a hangsúlyt, hanem a jelenre. A színpadon megtörtént dolgokra. Ne fűzzük történetté a jeleneteket, húsz erős impulzus egy este. Húsz kiáltás. És hagyjuk, hogy a néző összerakja a fejében az egyes részeket, mint a mozaikot. Érdekes volt ezzel a módszerrel dolgozni. Egy radikálisan lélektani realizmus-ellenes rendezés sikeredett, részeredményekkel. Bizonyos jelenetek szikár erővel tudnak megjelenni a színpadon, megragadnak valami fájóan aktuálisat, ugyanakkor születtek félmegoldások is. De előadásról-előadásra érik a darab. Nagyon sokat várok a gyulai Shakespeare fesztiváli előadástól, ahol egészen más térben, más eszközökkel, a tószínpadon fogunk játszani, az öreg fűtfa lesz a Szellem Egy ilyen előadás nagy lökést adhat egy darab érési folyamatának.

Ha választhatnál, hogy miben érezted magad a legjobban, mit mondanál?

Kiss Csaba: Azt hiszem a játékosság volt az, amit a legjobban sikerült kiaknáznunk az évad során. A megfeszített munkatempó ellenére végig derűs volt a hangulat, rengeteg ötlettel, kreativitással. Talán a Szünnap Ünnep volt a legönfeledtebb, Béres Attila halászlét főzött, Cser Ádám a flaszteron zongorázott, Szabó Máté kedvenc filmjeit magyarázta a nézőknek – akik a színház köré kitett nyugágyakban pihentek a napernyők alatt. A pihenést ünnepeltük egész nap. A legutolsó akciónk a Színek Évada volt. Idén lesz 190 éves a Miskolci Nemzeti, a mai Magyarország első kőszínháza. A színházi homlokzatát begyepesítettük, bevontuk műfűvel, amin egész mezőnyi piros tulipán nő, és sirályok szálltak le közéjük. Fantasztikus látvány. Ezek játékos apróságok, de színt, derűt visznek a város életébe, és a színház kreativitását, gazdagságát hirdetik. Ebben a játékos marketingben jobban hiszek, mint az újsághirdetésekben. De volt egy ötnapos nemzetközi egyetemi fesztiválunk, amit a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel közösen szerveztünk. A Miskolci SZEM (Színházi Egyetemek Miskolcon) – München, Krakkó, Bukarest, Szarajevó, Varsó, Verscio (Svájc), Kaposvár, Budapest. Öt napon át százhúsz diák élt Miskolcon Európa különböző színi akadémiáiról. A fesztivál tiszteletére állítottunk egy SZEM-fát a társalgóba, és 100-120 miskolci képzőművészeti iskolás szemeket készített nekünk. Egy fát, amelynek ágain szemek nőnek. Van, aki Unicumos üvegből alkotott szemformát, van, aki kitalálta, hogy a pupillák CD-ből vannak. De van álomfogó szem, és Junoszt tv-ből készített szem is. A gyermeki kreativitás és képzelet életnagyságú mementója. Nagyon szeretem ezt a fát, egyik szimboluma a színházunk szellemiségének. Egyébként  életem egyik legszerencsésebb döntésének érzem, hogy elvállaltam az igazgatást. Jöhetnek nehezebb évadok, pénzszűke, személyi ellentétek, nehéz konfliktusok, válság, szakadás – de azt, hogy mi megpróbáltuk és ilyen gazdag évad formálódott a kezeink között, ezt soha nem fogjuk elfelejteni. Ez az egy év mindent megért. Miskolc ma egy nagyon komoly ígéret. Egy lehetőség. Sziget. És ebben talán az én színházi gondolkodásomnak, idealizmusomnak is komoly szerepe volt. Ezért fontos ez az épp lezárult 189. évad. 

Mit erősített meg benned?

Kiss Csaba: (Mosolyog). Erre nem tudok korszerű választ adni... Nagyon szeretem azt a monológot, amelyben Hamlet elmondja, milyen nagyszerű lény az ember, mennyire hasonlít egy istenségre. ’Mégsem gyönyörködöm az emberben’ – teszi hozzá. Azt hiszem, nekem az emberben való gyönyörködés a műfajom – furcsán hangzik, de nekem tetszik az ember, minden nyűgével, nyomorúságával együtt. Az elmúlt évadban sokszor volt alkalmam erre, és ezt a miskolci színháznak is köszönhetem.

Tóth Berta / Színház.hu