"Sose lehet eleget lőni" - A Bolha a fülbe szakmai beszélgetéséről

A 13. POSZT versenyprogramjába a debreceni színház előadása, a Vidnyánszky Attila rendezte Bolha a fülbe is bekerült. A darab kapcsán rendezett szakmai beszélgetés rendhagyó módon zajlott. Bodolay Géza rendező, felkért hozzászóló felolvasott, Katona Imre rendező, szintén felkért hozzászóló tisztázni akart bizonyos fogalmakat. Akadt, aki pedig megköszönte, hogy a bohózat méltó folytatásának bizonyult a beszélgetés.

Georges Feydeau: Bolha a fülbe

Csokonai Színház, Debrecen

A szöveget szerkesztetlen változatban adjuk közre.

Lévai Balázs: A debreceni Csokonai Színház Bolha a fülbe című előadásáról beszélünk most, melyet Vidnyánszky Attila rendezett. De előbb nézzük meg a spontán nézői reakciókat.

 
Mondjuk én nem tudtam leszűrni belőle, hogy a nők komplikálnak túl mindent, vagy a férfiak. Mindenki mindent túlkomplikál, ugye? A vendégeink, akikkel megbeszéljük a debreceniek előadását, Bodolay Géza rendező és Katona Imre rendező. Vidnyánszky Attila nincs a körünkben, de láttam körünkben színészeket az előadásból, mindenképpen szeretnénk azért megszólítani őket, ha úgy adódik a helyzet. Ezt a széket a Vidnyánszkynak üresen hagyjuk? Jó. Géza azt mondta, hogy ő szeretne egy expozéval nyitni. Nem vagyok semminek az elrontója, tehát, hogyha hangulatcsinálásból az elejét vállalod, megköszönjük.

Bodolay Géza: Alapvetően azért arról egy pár szót, hogy hogy kerülök én, mint Pilatus a krédóba, ezen a szép vasárnap hajnalon ebbe a helyzetbe. Amikor felhívott Kulcsár Edit, hogy jönnék-e egy ilyen szakmai beszélgetésre – három éve nem voltam a POSZTon sem jelen, nemhogy „szakmai” beszélgetésen –  úgy gondoltam, hogy na ne hülyéskedjen, láttam ilyet eleget, sőt, részt vettem benne többször. De mondta, hogy ez nem olyan, itt már nem baszogatni fogjuk egymást, hanem simogatni. Jó hát, és mégis mi módon? Mert, hogy itt lesz Vidnyánszky is – rendben, az jó ürügy, mondtam, ha itt van Attila, akkor ezen ne múljon, beszélgessünk akármilyen előadása ürügyén, magáról az életről, a színházról, a 21-ik század elejéről, meg hasonlókról. Ugyanis, azt lássuk be, hogy nekünk, vagy ha itt hárman ülnénk, az még bájosabb lenne, nekem legalábbis, de szerintem ezzel Imre is így van, az előadás, vagy hogy mi a darab, az csak ürügy, hogy valamiről beszéljünk a világban. És szerintem ebben az egy pontban, még Vidnyánszkyval is nagyszerűen egyetértenénk, közben, hogy egy másik híres rendezőt idézzek, abban is igaza van Zsámbéki Gábornak, mostanában nyilatkozott arról, hogy a rendezők jobban utálják egymást, mint a primadonnák. Ebben sok igazság van. Pont itt hármunkra ez nem lenne feltétlenül érvényes, mert nem kereszteztük sehol egymás pályáit, és akkor innen a végső lökést maga Katona Imre személye adta meg. Vallomással tartozom, a legelején voltam még pályámnak, mikor ő csinált egy nekem nagyon tetsző Hamletet a régi Egyetemi színpadon a Pesti Barnabás utcában, amit az akkori kritika, kegyetlenül ledorongolt, kő kövön nem maradt abban az előadásban Nagy Feró maga volt Hamlet és Kaszás Attila volt Claudius. És rá pár évre csináltam egy előadást Szegeden, ahol valóban elhangzott többször, hogy erre ez hatással lehetett, és nyilván volt is, hiszen legalábbis a zenék egy részét, feltétlenül átvettük, illetve azokat a dallamokat használtuk egy egész másféle előadásban. És akkor úgy gondoltam, hogy ennek kapcsán érdekes lehet beszélni arról, hogy hova jutott az a színház, a lázadás színháza, amelyiknek az egyik élő főszereplője itt ül mellettem. 

Ha már itt vagyunk Pál István városában. Akkor ezt különösen megtehetjük, annak a Pál Istvánnak a városában, akiért én még egyetemista koromban lestoppoltam Budapestről, hogy az Übü király előadását megnézzem a Pécsi Nemzeti Színházban. Voltam mindössze húsz éves és csak reményeim szerint akartam majd egykor színház csinálóvá válni. Szóval, hogy mindez hová lett az elmúlt három évtizedben, miközben most nálam sokkal avatottabb kritikusok ülnek a nézőtéren, abból az alkalomból köszöntöm a közönséget, hogy mindezt kibírja, hogy beszélünk előadásokról, mint „műfaj” ez engem elképeszt, de tegyük. 

Itt van legalább három profi, kitűnő elemző kolléga, akikkel együtt jártunk az egyetemre, és akiknek esetleg majd itt át is kell adni ez ügyben a mikrofont, hogy ha van náluk elem, akkor elemezzék Feydeaut. Én még egy rövid textussal akartam kedveskedni, túl azon, hogy tényleg örülök, hogy láttam az előadást, hosszú, nagyon hosszú idő után Ráckevei Annát láthattam színpadon és ez tényleg öröm volt, vagy a mellette ott ülő Olt Tamást, akivel pókereztem utoljára Nyíregyházán, tehát hogy mondjam, volt értelme színházba menni. Itt van nálam egy könyv, amit annak idején nem olvastam el, bár szerintem Vidnyánszkyéknál kötelező irodalom lehetett, ez az Anatolij Efrosznak a „Mestersége: rendező” című opusza, a „Professzija rezsiszor” A „Korszerű színház” sorozatból, hogy mi a KORszerű és kik mondják meg, hogy mi lenne épp a korszerű, az is nagyon érdekes kérdés ennek az elmúlt 30 évnek a tükrében. Én nagyon remélem, hogy Imre majd ezekről is beszél, mindenesetre most kihasználva azt, hogy egy ilyen megbeszélés is használható tökéletesen arra, hogy prédikáljunk, most felolvasnék egy textust. Különös tekintettel arra, hogy ez akkor jelent meg ’79-ben, amikor rá egy évre fölvettek engem a főiskolára, majd magyarra ’84-ben, tehát mire befejeztem, fordították le. Tehát eddig nem is olvastam, meg kell mondjam, túl sokról nem maradtam le, de lehet, hogy az egész pályánk másképp alakult volna, ha időben elolvassuk, hogy, mi a „Mestersége: rendező” című mű üzenete. Efrosz tehát egy tv-felvételéről ír, ahol inkognitóban volt ott, mint most Vidnyánszky, nevezetesen nem tudták, hogy ő ott ül – és beszélgettek egy művéről, és kő kövön nem maradt ennek kapcsán.

Innen kezdve jöjjön maga Efrosz:

„De volt valami, amit nem értettem: Miért dühösek ennyire? Miért ilyen gyűlölködők? Miért ítélkeznek ilyen vadul? Ilyen sértőn? Végül megegyeztek abban, hogy a rendező csak a pénzért csinálta meg a filmet, ez esetben meg lehet érteni őt is.

- Hát ha csak a pénzért, az más!

Ezzel a megvető, lenéző megállapítással ért véget a vita. Ott ültünk, teáztunk, s újra megkezdődött a meghitt, békés beszélgetés, s megint oly csöndes, békés embernek tűnt mindenki.

A művészet szemmel láthatólag olyan téma, amely minden másnál tágabb teret nyújt a nyílt kirohanások számára.

Próbálja csak meg valaki, hogy vadul nekitámadjon egy matematikai képletnek, amelyet az asztalon heverő papírszeleten futólag látott.

Először is az ember nem is konyít a matematikához, másodszor pedig, ha ért is valamit hozzá, rendkívül összpontosítania kell, hogy véleményét kifejthesse.

De a művészethez mindenki ért, s mivel a kibicnek semmi sem drága, el lehet utasítani vagy el lehet fogadni. Mert hiszen a művészet nem kémia, nem fizika, nem orvostudomány és nem mechanika, hanem művészet. A mechanikusok a mechanikához értenek, az orvosok az orvostudományhoz, a japánok a japán nyelvhez, a művészethez viszont mindenki ért. Mi abban az érthetetlen? Ha lefestenek egy nőt, az egy nőt ábrázoló festmény. De miért olyan hosszú az ujja? Az életben nem ilyen.

De a művész azt akarta ezzel mondani … Fütyülök rá, mit akart mondani … Fütyülök rá, mit akart vele mondani, amióta csak élünk, tudjuk, milyen egy női arc és milyen egy női ujj. Festeni nem tudunk ugyan, de az nem kötelező.

Nemrég az Othello bemutatója után felhívott A. A. Anyikszt Shakespeare-kutató és azt mondta, hogy az egész előadásból kizárólag Desdemona tetszett neki. Rendszerint szelíd galambnak játsszák, itt pedig egy korában sose látott, önálló természetű nő állt előttünk. Aztán az utcán összetalálkoztam Jevgenyij Jevtusenkóval, aki azt mondta, hogy az egész előadás nemigen tetszett neki, legkevésbé pedig Desdemona.

- Mert kicsoda Desdemona? – mondta Jevtusenko – Ophelia, aki a nyílt színen megőrül.

Nem, abba kell hagyni az egészet, gondoltam magamban, vagy legalábbis hallgatni kell azokra, akik szerint nem lehet mindenkinek tetszeni.

De be kell vallanom, (bár lehet, hogy ez szégyellnivaló), én mindig mindenkinek – vagy legalábbis nagyon sokaknak – tetszeni akartam, és hihetetlenül lehangol, ha szidnak. De egy idő múltán magam is nyugodtan és kritikus szemmel tekintek vissza a munkámra.”

Erre a nyugodt visszapillantásra bíztattam volna Vidnyánszky Attilát, aki most nincs jelen. Úgy hogy akkor átadom Balázsnak, mint fő moderátornak a szót. És hajrá!

Fotók: Simara László

Lévai Balázs: Igazából az jutott eszembe, hogy egy író barátom mesélte, hogy felkérték, nyisson meg egy kiállítást. Nem nézte meg a festményeket mielőtt elvállalta a felkérést, majd utána szembesült vele, hogy a képek nem annyira tetszenek neki, így a következőt csinálta a kiállítás megnyitásán. Kiállt, köszöntötte a vendégeket: „akkor most szeretnék Tolsztoj Háború és békéjéből felolvasni egy kicsit”. Felolvasott 20 oldalt, és azt mondta, hogy neki erről a kiállításról ez jutott eszébe. Köszöni szépen, és megnyitotta. Azt próbálnám megkérdezni, hogy te most ezzel…

Bodolay Géza: Jó vicc természetesen, de nem…

Lévai Balázs: Hogy te most ezzel az intermezzoval azt próbáltad elkerülni, hogy véleményt alkoss?

Bodolay Géza: Nem, véleményünk mindenről van. Azt gondolom, hogy ahogy ezt elmondtam ennek a felkérésnek a kapcsán még Spilák Klárinak is, aki utóbb telefonált, hogy ne őrüljek meg, miért nem beszélgetünk, és mit hülyéskedjek itt ezzel, hogy nem akarok, hogy azért Klárikám, mert rettentően egyszerű ez a dolog. Ha két színházi ember egymás művét megnézi, akkor annyi történik, ez nagyon tetszett, tényleg nagyon örülök. Ahogy ez az előbb elhangzott,  a 30 évvel ezelőtti előadásról, és itt vége van a szakmai  megbeszélésnek. Ha nem tetszett annyira, akkor az ember azt mondja, háát neharagudj, nekem ez nem tetszett annyira. Azzal sem lehet nagyon mit kezdeni, hogy szervusz kedves barátom, legközelebb remélem, hogy jobban fog. Ugyanakkor ez a beszélgetés szerintem nem tartozik nyílvánosságra. Majdnem olyan intim ebben az esetben, mint a szerelem. Neme gondolom azt, hogy, nyílván hosszú részletesen lehetne apró hülyeségekbe vájkálni, szerencsére én ezt 30 éve abba hagyhattam, jól lehet, így kezdtema  pályám a z Új tükör című frenetikus lapnál, nevezetesen kritikákat írtam. Rendkívül szomorú lennék, ha a mai napig ezt kellene csinálnom, és csak reméltem, hogy azok a kedves évfolyamtársak akik máig ezt csinálják, azzok jobban élvezik, mint ahogy én élvezném a helyükben.

Lévai Balázs: Nagyon hangsúlyoznám, hogy egyáltalán nem ennek az előadás kapcsán, de elmesélem, hogy a barátaimmal még régen kidolgoztunk egy technikát arra, ha festmények, színház, vagy mozi kapcsán az alkotóval találkozunk, mit lehet mondani neki. Vicces. Három variációt dolgoztunk ki, hogy hogy lehet egy ilyen helyzetből menekülni. Odamegyünk és gratulálunk, és azt mondjuk, hogy „ez minden idők egyik előadása volt!”. Ez az A variáció, a B variáció az, hogy hátba veregetjük, és azt mondjuk, hogy „Öregem, te nem tudod, hogy mit csináltál!”. És a harmadik, egyébként ez visz mindent és ezt ajánlom mindenkinek, hogy próbálja ki! Oda kell menni, mélyen a szemébe kell nézni, kivárni és csak annyit kell mondani, „szeretlek”. Ez mindent visz, mert erre nem kérdez vissza, hogy miért, mert egyszerűen .. No, Imre! Debreceniek, Bolha a fülbe.

Katona Imre: Most miről van szó? Van itt egy probléma. A probléma az tulajdonképpen én vagyok személy szerint, ugyanis mindaz, ami nem akusztikusan hangzik, tehát valaki mikrofonba beszél, mint én most ebben a pillanatban, és hangszóró szólaltatja meg, vagy erősíti fel a hangot, akkor én csődöt mondok. Az ember ugye kemény munkákat tudhat a háta mögött, nekem 10 esztendőm telt el a Rock Színháznál, főrendezőként dolgoztam ott és előfordult, hogy napi kétszer négy órában, a hangmérnök velem nem foglalkozott ott a nézőtéren, egyszerűen felhúzták a hangot, egy mozdulat, és döngött. Hátul a kontroll hangszórókat beszabályozták, mert a színész az ember, és ember számba is kell venni. A rendezőnek mindegy, és éveken keresztül és folyamatosan, és a fülem immunissá vált. Tehát kiiktatja azt, ami nem akusztikus hangzás. Tehát én az akusztikus hangzást szeretem. Nem tudom, hogy az, amit én mondok szóról szóra, az hallatszik-e, értelmes-e? Ezt hallja mindenki? Nem egészen? Akkor tegyük le, mert ez egy természetes állapot és természetes helyzet az én számomra. 

Bodolay Géza: Én itt fogom. 

Katona Imre: Ja, hogy te itt fogod.

Bodolay Géza: Csak, hogy föl tudjanak venni, azért. …. Az utókornak

Katona Imre: Ja, hogy föl tudjanak venni. Igen. Jó tehát drágáim, a következő a helyzet. Mostantól, ha lehet, én megpróbálnék így beszélni. És ugye a Bolha a fülben előadással kapcsolatban kérdeztél engem? Na, akkor helyben vagyunk! Nos, mit is volna érdemes tennünk? Legelőször is azt, hogy bizonyos fajta fogalmakat, kategóriákat megpróbálnánk tisztázni, definiálni, bizonyos megállapításokat tenni a látott előadás kapcsán, vagy a látott előadás tulajdonságai kapcsán szűrhetnénk le bizonyos absztrakciókat. Hát melyiket válasszuk? Van az induktív, meg a deduktív. De ez hasznos volna. Nos, ugye, volna egy formai kiindulás, mégpedig az, hogy látunk egy bohózatot, a szerző Georges Feydeau, aki úgymond az abszurdok előfutára. Van egy ilyen közhelyes ítélet Feydeau bohózati munkásságáról. Én ezzel most ebben a pillanatban alaposan szembeszegülnék, mert Feydeau komédiái éppenséggel egy ellenkező tulajdonságot hordoznak, mint amit az abszurd színház terepén értelmezhetnénk. Feydeau-nál képtelen bonyodalmak állnak elő, de az hogy működik egy helyzetben a dolgok kettős logikája, valakik valakit nem annak érzékelnek, mint aki tulajdonképpen, ennek mindnek logikus indoka van. Logikus indoka van. Feydeau nagyon is ügyel arra, hogy mindenre logikus indokokat szolgáltasson. Precízen, a legaprólékosabban, amikor ő azt mondja, hogy ott van egy ajtó, az így nyílik, ott van egy ajtó, az befelé nyílik, az ő káprázatos matematikai logikája szerint a félreértések, kombinációk, valamilyen fajta látszat - kettős valóság az úgy történjék meg, hogy az fizikailag igazolt legyen. Nos, mi az abszurdum tulajdonsága, szemben a tapasztalati valósággal? A tapasztalati valóság terepén azt látjuk, és a realista ábrázoló művészet aspektusa innen ered, hogy a valóság a maga jelenségeivel összességében logikus és koherens, ugye? Egy oknak okozata van. Egy cselekvési szándéknak indítéka van logikus irányban, és az eredmény logikusan köthető az előzményekhez, tehát a realista szemléletű ábrázoló művészet nem tagadja meg a formális logikát. Na most, Georges Feydeau megtagadja a formális logikát? Hát koránt sem. Csak káprázatosan tud bánni látszat kettősségekkel. 

Lévai Balázs: Imre várj egy kicsit, megakasztalak a történeti fejtegetésedben..

Katona Imre: De itt egy nagyon fontos dologhoz jutunk el.

Lévai Balázs: De a szakmai beszélgetés elsősorban az előadás kitárgyalásáról szól. Nagyon sok művész itt ül, aki játszott az előadásban, az összes néző látta… én értem, hogy mi ez az expozé, de ha lehet, akkor az előadásról …

Katona Imre: Rövidre zárom, rövidre zárom. Tehát térjünk a lényegre. Az abszurd színház helyzeteiben nem találunk logikai koherenciát, illetve azt látjuk, hogy egy adott jelenségnek, egy helyzetnek több, egymással ellenkező, egymástól eltérő különböző logikája lehet és –bocsánatot kérek - nincs magyarázat. Két külön fajta akció és reakció két különböző természetű logikát hordozhat. Szöveg és cselekvés hordozhat egymástól két eltérő előzményt és következményt. És sorolhatnám. Nem az abszurdum irányába bontakozott ki ez az előadás sem. Nem, a cselekményt, amit felkínál az előadás számára Feydeau, azt a cselekményt a maga koherens rendszerében használja. Ez a színrevitel. Egy másfajta irány. És bocsánat, de ha már „szakmai beszélgetésről” lenne szó, a fogalmi tisztánlátás irányába tett törekvés hihetetlen fontos kellene, hogy legyen, mert ez hiányzik. Tehát ez az előadás elemelkedik a realista látásmód talajáról, de hova? Nem az abszurdum irányába, hanem a szürreális, az álomszerű, a delíriumos, a képzeleti, az imaginatív látásmód felé. És bocsánatot kérek, ez nem ugyanaz, mint az abszurdum. Elnézést, hogy ezt nagy plénum előtt tisztázni kell, de nincsen tisztánlátás, elnézést. Tehát most már kiderül, miért beszélek ilyen sokat. Mert próbálnék valami fontosat, érthetően kifejteni. Tehát itt elszárnyal az előadás a szöveg eredeti indítékaihoz képest valahova, elemelkedik a szürreális, a képzeleti, a vizionált és az álomszerű irányába. Igen ezt látjuk, és az előadás ilyen tekintetben, már nem Feydeauhoz igazodik, hanem megszabja a saját törvényszerűségeit. Tehát másról van szó, mint interpretáló szándékú előadásról. Most megint, mint egy értelmező szótár, megpróbálnám értelmezni, hogy mi a különbség az interpretáló színház és egy vele nem szemben álló, de különböző alkotói módszer között, akkor bocs, ugyanígy a kályhától indulnék, mert… de lehet, hogy még megteszem, mert most tisztáztuk, a képzeletiség az előadás egyik alaptulajdonsága. Ezt most tisztáztuk, ugye? Ennyit legalább megállapítottunk.És nem az abszurdum. Ennyit legalább. Ez már eredmény.


Lévai Balázs: Én azt javaslom, ha lehet, hogy a bohózatról, mint műfajról beszéljünk, és azt nézzük meg, hogy…

Bodolay Géza: Igyekszünk mind a ketten ..

Lévai Balázs: Igen, csak most picit visszakanyarítanám erre, hogy szerinted a debreceniek, a Vidnyánszky Attila milyen irányból közelítette meg Feydeaut? Szerinted Géza, te rendezőként egy bohózatban, jelen esetben ebben a rendkívül népszerű bohózatban, ami 1907-ben íródott, ha jól emlékszem, milyen kihívásokat látsz? Mi nézőként, ha bemegyünk,

Bodolay Géza: Kihívják egymást a szereplők a szálloda különböző szobáiból a második felvonásban, vagy nem erre a „kihívásra” gondolsz?

Lévai Balázs: Ilyen van.

Bodolay Géza: Tehát folyamatos kihívás van tulajdonképpen. A darabot azért ismerem viszonylag jól, mert Csiszár Imre elkövette nálunk két éve Szegeden. Teljesen másféle előadás volt, nagy öröm számomra, hogy ilyen két kihívásos verzióban láthattam. Trill Zsoltot kihagytam az előbb, pedig őt igazán, pályája elejétől nagy lelkesedéssel nézem mindig. 

Nem biztos, hogy megértettem volna, ha először látom a darabot. Tegnap egy kedves valódi néző rákérdezett, hogy csak azt nem érti, hogy ott azzal a csengetéssel mi történik oda-vissza. Végül is Feydeau-t nem biztos, hogy mint klasszikust fel kell tenni az irodalmárok polcára és onnan le kell venni adott esetben, hogy megtekinthessük, hogy miről is van szó az alapműben, amit bizonyos műveknél feltételezhetünk, hogy mindenki ismer, és ahhoz képest nézi az új interpretációt.

Lévai Balázs: Pont erre akarok rákérdezni, hogy…

Bodolay Géza: Én mondom, hozzátartozik. Na és? Ezen a ponton kellett volna Attilának jönnie, lássuk be, hogy kiteljesedjen az általunk celebrált, úgynevezett szakmai beszélgetés. Mert én azért még mondtam volna másikat is, ha már így az orosz-németnél tartunk, csak attól félek, hogy belejövök a végén, és itt elkezdek kritikusként működni, és azt nagyon nem szeretnék. Nem elvből, hanem gyakorlatból nem. 

De azért az, hogy elhangzik háromszor, hogy „meine Frau”, az ugyanaz, mintha oroszul azt mondanánk, hogy „mojá zsenscsina”, ez semmiképp sem jelenti a madame-ot vagy a hölgyemet, ez konkrétan a „feleségem”-et, vagy a „nőmet” B esetben jelentheti. De kit érdekel ez ebben az esetben – láttuk a nézői reakciókat, hála Istennek. Feydeau épp úgy túl fogja élni, mint az előadás a mi elemzésünket.

Lévai Balázs: Kísérletet teszek egy konkrét kérdés feltételére, hogy..  Van egy nagyon erőteljes értelmezési keret, amit a Vidnyánszky rendezés sugall és ez egy nagyon egyszerű mondatban összefoglalható: az Európai Unió egy kupleráj. Ez szó szerint el is hangzik.

Bodolay Géza: Ez így. Így? Ez lett volna az üzenet?

Lévai Balázs: Nem üzenet. Én azt mondom, hogy… 

Bodolay Géza: Olyan színész neveket hallottam emlegetni, akinek az egyharmadát ismertem.

Katona Imre: Tulajdonképpen itt jutunk el a lényeghez, hogy mit mond, mit üzen. Akkor foglaljunk össze egy szentenciát: az Európai Unió egy kusza összevisszaság, egy szisztematikusan rendszerbe helyezett totális káosz. Ez kimondhatnánk, hogy ez az előadás üzenete, de kérem szépen, nem igen mondhatjuk ki. Nem igen mondhatjuk ki, mert van egy tulajdonsága az előadásnak, bomlik szét, szétbontja önmagát és felduzzad, egy delíriumos, látomásos irányba, amit vagy komolyan veszünk, vagy nem, de tanulságot nem vonhatunk le belőle. Már bocsánat, egy realista színműtől, egy realista tendenciájú előadástól elvárható, hogy bizonyos gondolatokat stabilan leszögezzen, itt ez lebeg, kérem szépen, mert ez tulajdonképpen a szürrealizmus egy tulajdonsága sajnos. Vonjunk le egy hihetetlen, épkézláb, tömör következtetést arról, kérem, áttéve egy más rendszerbe a szürrealizmus kérdéseit, hogy látunk egy zsebórát az asztal szélén. Ott látjuk. Majd az a zsebóra, mint egy lepény, elkezd az asztal szélén lecsorogni. Valós és valótlan keveredik egymással. Látjuk ezt, plusz a háttérben egy mezőn egy zsiráf áll nyugalmi állapotban. Van nyugalmi állapotban álló zsiráf? Van. Van. Plusz annak a zsiráfnak lángol a háta, ezt mind látjuk együtt. Na kérem szépen, vonjuk le a tanulságot. Hát nem lehet, mert ilyen a rendszere, bocsánat. Tehát, aki azt mondja…

Bodolay Géza: Isten szerencsejátékos.

Katona Imre: … hogy ennek az előadásnak van egy ilyen tételes mondanivalója, hát nem. Tehát, önmagát sem veszi komolyan ez a feltételezés, hanem eljátszik vele. Kérem szépen, ez a szürreális látásmódnak egyfajta tulajdonsága, úgyhogy…

Lévai Balázs: Egyébként én nem azt mondtam, hogy ez az üzenete, hanem, hogy van egy ilyen keretjáték, vagy egy egészen egyértelmű értelmezési lehetőség, ami korábbi színpadra vitelektől különbözik. Teszek egy kísérletet a színészek megszólítására. Olt Tamás, Ráckevei Anna, ti hogy érzitek belülről? Görcsösen próbálok valami kérdést kitalálni.

Ráckevei Anna: Jó napot kívánok. Nekem nagyon tetszett Katona úr elemzése. Szerintem nagyon pontos. Eljátszik, az előadás eljátszik Feydeau szövegével, Feydeau helyzetével, továbbviszi, errefele bontja, arrafele bontja. Élvezi ezt a játékot. Nem akarok a rendező nevében beszélni, mert hiszen nem képviselem őt, de ez az értelmezés, ez az elemzés szerintem nagyon pontos és biztos, hogy neki is tetszene.

Lévai Balázs: Tamás, mindenki kapott egy erős nemzeti karaktert, egy-két szereplő az eredetiben is megvan, de ez ki lett bővítve. Te egy spanyol torreádor lettél, aki ugyan olaszul énekel egy oktávval lejjebb, de annyi baj legyen. Egy szűkített kvarttal, bocsánat, az én fülem is tévedhet. Hogyan próbáltátok meg ezeket a karaktereket, vagy Vidnyánszky hogyan próbálta ezeket a karaktereket meghatározni? Tulajdonképpen milyen másodlagos feladatotok is volt a konkrét szerepen túl?


Olt Tamás: A spanyol volt az egyetlen más nemzetiségű, aki bele volt eleve írva. 

Lévai Balázs: Meg az angol.

Olt Tamás: Ja meg az angol igen, igen. Nem volt nagy feladatom abban, hogy én milyen legyek, mert le volt írva, hogy spanyol.

Lévai Balázs: Köszönjük szépen, jó kérdésre kitűnő válasz. Van-e esetleg valakinek hozzászólása?

Bodolay Géza: Én rendkívül boldog lennék, ha mindazon kaján barátaink, akik itt ülnek a nézőtéren kaján kritikáikat megtennék.

Lévai Balázs: Tóth Auguszta hozzá fog szólni.

Bodolay Géza: Szórakoztatna egyszerűen.

Tóth Auguszta: Ülök itt és nagyon jó, hogy szórakozol, mert mindig példát kapok arra, hogy tudunk-e objektívek lenni, vagy sem. És hogy félre tudjuk-e tenni a vélt, valós érzéseinket egymással kapcsolatban és én esküszöm, hogy mindig hiszem azt, remélem a jó Isten ad nekem még egy pár évet, hogy egyszer be fog következni, hogy így fogjuk egymást meg közelíteni, hogy: szeretlek barátom, tisztellek és örülök, hogy másképp gondolkodsz és örülök, hogy önök másképp gondolkodnak. Nekem más volt a benyomásom az előadásról, de engem nem kérdeztek. Én csak ezt a fajta hozzáállást szeretném hirdetni, amikor örülök, hogy önök másképp gondolkodnak. Majd esetleg megkérdezem, hogy sikerült fölkelni ma reggel? Milyen érzésekkel? Vagy, hogy milyen érzésekkel közelítünk egymáshoz? Vagy, ha nem vagyok elég világos, akkor, nagyon világossá teszem a mondatomat. Félretenni, hogy most valakit szeretek, vagy nem szeretek, ez egy nagyon jóleső érzés. Ez a továbbiakban nagyon hasznos lenne köszönöm. 

Lévai Balázs: Köszönjük szépen. Bevallom őszintén, én arra számítottam, hogy megbeszéljük a bohózatnak, mint műfajnak a színpadra állítási nehézségeit, a különböző szcenikai és egyéb megoldásokat az előadásban, de én abszolút nem ragaszkodom ehhez. És most nem rád reagáltam egyáltalán. Valakinek van-e még kérdése, hozzászólása? 

Puskás Panni: Igen, Puskás Panni vagyok. Az a kérdésem, hogy vajon milyen szempontok alapján válogatták be ezt az előadást erre a fesztiválra? Hogyha erre valaki relevánsan tudna válaszolni, azt megköszönném. 

Lévai Balázs: Válogatót én nem látok itt. Nem, nem, nem, bocsánat. Volt egy ilyen felvetés, hogy milyen szempontok alapján került a versenybe ez az előadás. Nyilván Szigethy Gábor és Solténszky Tibor válogatta. Solténszky Tibor most épp a Nyílt Fórumot nyitja meg, igazoltan van távol. Elhangzott az előző beszélgetésen, hogy a tizenkettőből nyolc darab az teljesen egyértelmű volt számukra. Nem tudom, hogy ez benne volt-e abban a nyolcban, ezzel az információval nem rendelkezem. No, hát akkor a felvetést hallottuk. Akar- e valaki mellette vagy ellene kardoskodni? Kezd egy picit ilyen pszicho-dráma feelingem van…

Bodolay Géza: Mi ártatlanok vagyunk Katona Imrével, bocsánat.

Lévai Balázs: Mit szóltok hozzá, ha váratlanul berekesztem ezt a beszélgetést? Az megoldás? Vagy ne kerüljem meg a problémát? Na, akkor van-e valakinek még hozzászólása?

Bodolay Géza: Én nagyon várnám. Itt építő jellegű kritikusok hada van körülöttünk. Engem kifejezetten szórakoztatna, ha ők verbálisan is megnyilvánulnának. Én magam erre törekedtem, hogy szórakoztassam őket idáig. Várnám, már csak hogy mondjam, a beszélgetés örömére, ezt az oda-vissza játékot, ez engem mindig is szórakoztatott a színházban.

Lévai Balázs: Érzi-e jelenlévő kritikus megszólítva magát? 

Katona Imre: A lényegről beszélnék. Nem formáról, nem felszínről, nem arról, hogy a bent lévők hangulatát hogyan idézi meg az első panoptikumszerű jelenet. Aztán hogy ez a fülledt kávéházi hely milyen látványvilág, milyen fajta elegancia. Nem erről beszélnék, hanem az előadás tulajdonságai kapcsán két fajta alkotói módszerről, amely ötvöződik ebben a produkcióban, olykor kicsit ellentmondásosan. Ez megint egy érdekes kérdés: a színpadra állítás módszereinek, a színházi alkotó munkának van egy olyan fő tevékenységi köre, amire azt mondjuk, hogy interpretáló színház. Tehát a kiindulás a szöveg, a dráma. Egyértelmű, hogy a színházi produkciók 95 százaléka Magyarországon az interpretáló színház módszereivel és eszközeivel jön létre. Van a másik az ún. autonóm színház, alkotók vannak, nagy alkotók, akiknek az egész munkássága erre épül, például Tadeusz Kantor mester. Nem szövegből indul ki, vagy a szöveg csak valami előre mozdító, valami enyhe kis okozat. 

Nem tudom, mért ment ki az a hölgy, valaki kiment, amikor… Hát nem kellett volna. 

Bodolay Géza: Pofozzuk meg.

Katona Imre: Na, nem. Mert közös problémánk ám az, hogy bizonyos gondolatokat tisztázzunk. Nos, van a másik, az ún. autonóm színházi alkotói módszer, ahol a színház a maga belső alkotói folyamatában, maga a színház, maga a színházi alkotói szándék a színház kizárólagos eszközeivel hoz létre előadást és drámai művet egyszersmind. Itt ebben az előadásban ez kicsit imbolyog, úgyhogy amikor indul az első felvonás, akkor az ember úgy értelmezi, hogy egy elegáns, pontos, precíz, interpretáló típusú színházi előadást fog látni. Tehát a Bolha a fülbe szilveszterét fogjuk látni, erről meg vagyunk győződve, ahogy elkezdődik az előadás. Néha kicsit már elbizonytalanodunk, mert elemelkedik kicsit a talajról, és a második felvonásban, amikor az a nagyon hatékony jelenet van, a nadrágszíjjal való játék - ami egy briliáns gag sorozat egyben -, valahol ott szakad el a cérna, és kezd valami kibomlani egy olyan irányba, amire már koránt sem mondhatnánk azt, hogy a Feydeau komédia interpretatív módszerekkel színre vitt kidolgozása, hanem kezd előtolakodni a színház a maga sajátos eszközeivel. Egy autonóm színházi tevékenység és forma, és ez elborítja utána a további játék szakaszokat. Ez a furcsasága az előadásnak. Ez nem tudom, hogy erény vagy hiba. Ez tulajdonság. Ez egy tulajdonság és ez a fajta alkotói potenciál, ami itt éppen a Feydeau szövegeken túlemelkedő autonóm színházi megvalósulásokban teret nyer, ez lehetne talán egy olyan irány, hogy el lehetne kezdeni egy olyan fajta munkát, ahol a szöveg csak valóban indíték, mert ez így fából vaskarika. A néző Feydeau darabját szeretné nézni. Ez egy problematika. Elnézést.

Lévai Balázs: Géza, reakció?

Bodolay Géza: Hát én kérdeztem már az előbb tőled, hogy nem akarod-e provokálni a hivatásos véleménymondókat, de mondtad, hogy nincs kedved.

Lévai Balázs: Nem. Én azt mondtam, hogy megkérdezzük, hogy valaki érzi-e megszólítva magát.

Bodolay Géza: Hát, ne játsszuk a hülyét, itt vagyunk magunk között. 

Névtelen: Nagyon szeretném megköszönni a mai szakmai beszélgetés szervezőinek, hogy folytatták pontosan azt az előadást, amit tegnap este láttunk.

Bodolay Géza: Ez volt a szándék.

Lévai Balázs: Hozzászólás?

Kovács Bálint: Kovács Bálint vagyok, kritikus és megszólított. Azért nem érzem magam mégsem megszólítva, mert nincs itt egyetlen válogató sem, nincs itt az előadás rendezője, nem kapunk választ egy komoly feltett kérdésre. Akkor minek? Én megírtam a véleményem. Akit érdekel, olvassa el. Nem hiszem, hogy így van értelme, hogy még egyszer kifejtsem. 

Bodolay Géza: Ezt örömmel, csak hol olvassuk el?

Kovács Bálint: Az Origónak a színház blogja: egyfelvonas.postr.hu, ha valakit érdekel.

Bodolay Géza: Péter olvasta hál’ Istennek.

Tóth Berta: Én nem vagyok kritikus, csak azt szeretném mondani, hogy azt éreztem, az első felvonásban működött az a világ, amit létrehoztatok, és hogy ez egyszerűen nem élt meg annyi időn keresztül, engem nem ragadott annyi ideig magával, mint amennyi ideig tartott az előadás. A végén már azt éreztem, főleg ott a kánkán környékén, hogy ez már szinte nekem kínos, nem tudom, hogy ti hogyan érezhettétek magatokat... Ez nyilván ízlés kérdése, meg állapot kérdése is, hogy magával ragad-e valakit egy előadás, de szerintem a közönség egy része hozzám hasonlóan érzett. Nemrég Zsótér Sándor mesélt arról, hogy anno rendezett egy előadást Zalaegerszegen, a Zalaszentivánéji álmot, amelyben összekötözte az egyik párt, mondván, nem szereti, ha össze-vissza rohangálnak a nézőtéren. Amikor ezt elmesélte, akkor ezen röhögtem, és nem értettem miért lehet az ilyesmi zavaró. És valahogy az előadás kapcsán ez gondolat értelmet nyert, és ne haragudjatok, szerintem még sokan voltak, akik nem szórakoztak jól. Hogy ennek mik az okai, azt valószínűleg mások jobban tudnák megfejteni, mint én.

Lévai Balázs: Köszönjük szépen. Nyilván, ugye, amiről Berta beszél, az az egész díszlettel is összefügg, ezzel a megteremtett világgal. Feydeau-nál alapvetően rengeteg ajtócsapkodás van. Ugye nálatok ez a körszínpad, ahol minden átlátható. Az egész egy kicsit egy ilyen illuzionista játék. De csak lábjegyzet volt. Más észrevétel, vagy reakció az eddigiekre?


Balogh Tibor: Balogh Tibor vagyok. Idézni szeretnék 1910-ből. Tóth Árpád írt egy kritikát egy Feydeau előadásról. A következő szöveg benne: „A csak azért is való bonyolítása, annyira túlságba vitt, hogy a közönség az egymásba zsúfolt mulatságos jelenetekbe végre is belefárad és az újabb helyzetkombinációkra már nem képes reagálni. Ám mindezt nem a darab rovására mondjuk el, hiszen ha van műfaj, melyet semmiféle nagyképű és komolykodó követelmény se befolyásolhat, hát éppen a bohózat lehet ilyen, melynek egyedüli célja és szabálya a közönség mulattatása.” Ez Tóth Árpád volt. Nagyon érdekes, hogy ebben az időszakban, 1907-1910 között meglehetőst hamar bekerültek Magyarországra Feydeau darabok és az is tanulságos, hogy ennek a kornak a nagy író, költő nemzedékéből ki hogyan reagált rá. Tóth Árpád, a depressziós Tóth Árpád és Ady Endre például elragadtatással. Ugyanakkor meg sem említi Szerb Antal, vagy Staud Géza, vagy Babits Mihály a színháztörténetében. Tehát, én azt gondolom, hogy attól még lehet érvényes egy rendezés is, és lehet érvényes egy kritika is, hogy nem ugyanazt látjuk benne.

Lévai Balázs: Nyilván ahányan vagyunk, annyi félét láttunk, mert épp azt, amit Berta a mondott, én másképp éreztem. Nekem meg pont inkább a kánkánig teljesen rendben volt az egész és vitt engem. Az egy olyan Baz Luhrmann-es jelenet volt szinte, meg nyilván Vidnyánszkys. Én utána éreztem inkább azt, hogy a rendezők nem szeretnek húzni. De ott is csak egy nagyon picit. Nyilván ez az én szubjektív megítélésem volt.

Bodolay Géza: Ha már itt tartunk, nekem legjobban a lövöldözés tetszett. Abból lehetett volna több és intenzívebb.

Lévai Balázs: Pedig lőttek elé sokat.

Bodolay Géza: Hát ezt mondom, sose lehet eleget lőni.

Lévai Balázs: No, más valaki?

Dr. Máthé László: Egyszerű nézőként azt mondom, hogy egy bohózatnál az ember nevetni szeretne. Ez a nevetés én nálam fokozódott körülbelül a kétharmad részéig a darabnak és ott elfáradt. Körül is néztem, ott nem volt nevetés. Pedig nevetségesek voltak a jelenségek. Egy csomó zagyvaság volt, úgyhogy elvileg lehetett volna. És erre azt mondom, ez megint csak az én szubjektív gondolkodásom, hogy ezt Hofi Géza jobban csinálta, mert ő valahogy úgy építette fel az előadását, azt az egyszemélyest persze, hogy végig a poénok emelkedtek és végig lehetett nevetni. 

Lévai Balázs: És ne felejtsük el, hogy Hofi Géza is a debreceni színháznak volt egyébként a jeles művésze, onnan nőtte ki magát. Más valaki? Akkor nagyon szépen köszönjük a figyelmüket. 

Fotók: Simara László