'Másképp is lehet' - A Vaknyugat szakmai beszélgetéséről

A kaposvári színház Vaknyugat című előadása is bekerült a 13. POSZT versenyprogramjába. A darab szakmai beszélgetéséről olvashatnak.

Martin McDonagh: VAKNYUGAT
Csiky Gergely Színház
Kaposvár


Lévai Balázs: Kedves vendégeink, folytatjuk a mai szakmai beszélgetést. Második opusunk, amelyet kitárgyalunk a kaposvári Csiky Gergely Színház Martin McDonagh: Vaknyugat című darabjának előadása, melyet Bérczes László rendezett. Azt javasolom, hogy indítsunk a nézői véleményekkel, és utána bemutatom az opponenseket. 

Úgy látszik, riporterünk sokkal könnyebben tud hölgyeket megszólaltatni. Mario Vargas Llosa, a Nobel-díjas író mondta azt, hogy az irodalmat a nők mentik meg, merthogy ő azt veszi észre, hogy a könyvvásárlók 85% - a nő, és az irodalmi beszélgetések résztvevőinek 90% - a nő. Úgy látszik, a színházat is ők mentik meg, ha már az első előadásunk tematikájára visszautalunk. Mostani beszélgetésünk hozzászólói Székely Csaba, aki olyan jól szerepelt az előzőben, hogy felkértük, erre is csatlakozzon hozzánk, Koltai Tamás kritikus pedig a másik felkért hozzászóló. Kezdjük is ezzel a rendezői megoldással, amely ennek az előadásnak fontos kérdése. Bérczes László úgy döntött, hogy nem a darabbeli életkorú színészekre osztja ezeket a szerepeket, mármint a testvérpárt, hanem 20-25 évvel idősebb színészekre. Ti mit gondoltok erről a megoldásról, mit ad hozzá, vagy ad abszurdum, mit vesz el a drámából?

Székely Csaba: Számomra is Coleman és Valene figurái idős emberek. Nem emlékszem pontosan, hogy a szerző milyen életkort jelölt meg. Negyvenes, vagy valami ilyesmi. De számomra is ők idősebbek, és ezáltal tragikusabb a sorsuk, hogy már fél lábbal a sírban még mindig ott tartanak, ahol az ostoba gyerekek szoktak. Az egész életüket végigkísérte ez. Most, már ha változna is valami, ha megtörténik is az a megváltás, amit a pap a lelkével fogad, hát akkor is: már nem mindegy? Már úgyis késő. Ezáltal tragikusabb ez a dolog. Egyébként én eddig egyetlen Vaknyugat - színpadra állítást láttam, ahol a két főszereplő talán még idősebb volt, Czintos József és Fülöp Zoltán a csíkszeredai Vaknyugat előadásban. Ezek azok az életkorok, amelyek számomra is súllyal bírnak ebben a darabban. 

Koltai Tamás: Flashback-szerűen fogok beszélni, mert valamit el szeretnék mondani, de először a kérdésre szeretnék válaszolni. Igen, ugye láttunk már olyan előadást, amiben ketten egészen fiatalok, és olyat is, ahol 15 évvel minimum idősebbek, mert ha jól tudom, 40-es évei végéhez közeledik az eredeti darab szerint a két figura. Azért kell visszakanyarodnom, mert ez egy írói probléma szerintem. Én nem vagyok McDonagh rajongó, az majd a te feladatod lesz, és úgy jöttem ide, hogy igazából simfelni fogom, mert elég ellentmondásos szerzőnek tartom. De most nagyon nehéz helyzetben vagyok, mert a Színésznők szerzője után nagyon nehéz McDonagh-ra rosszat mondani, mert ha őt írónak számítom - én nem gondolom, hogy az -, akkor McDonagh-nak jövő hónapban, vagy jövő évben ki kéne adni a Nobel-díjat. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy McDonagh egy trükkös és tökös szerző. Vagy tökösen játsszák - ez az előadás tökös -, vagy trükkösen, akkor nagyon szórakoztató, nagyon jópofa. Emlékezetem szerint a legnagyobb magyar színházi sikere A kriplinek volt a Radnótiban, amit én nagyon nem szerettem. Az egy vicces, jópofa, verbalitásra hagyatkozó dolog, és nem is tudom, hogy mennyiben McDonagh darabja, és mennyiben Varró Danié. Szerintem 50-50 százalékban oszlik meg, de a Varró Dani 50 százaléka körülbelül kétharmad többségnek felel meg az én megítélésem szerint. Tehát ez egy másik darab. Ő elmegy McDonagh dialóg - technikájával egy olyan zsákutcába, ami teljesen a verbalitásra, a szóviccekre teszi a hangsúlyt. Ez egy visszakérdező, többször ismétlő dialóg – technika, ami tulajdonképpen nem viszi előre a cselekményt, és felszínesebbnek mutatja a figurákat, mint amilyenek. Én azt gondolom, hogy ezeknek a figuráknak nincs igazán mélységük a darabban. Ha a színész bejön, és mélységet hoz, akkor igen. McDonagh-nak van egy olyan látásmódja, olyan darabjai, amelyek nagyon nyersen, erőszakosan és egyértelműen fejezik ki az ő ingázását az írség és az angolság között, a felülnézetét, amivel mindent megítél. Az ír nyomor, az ír világba vetettség és világvége-szerűség helyzetébe helyezi bele a darabjait, és ebben az ő nagyon nyers, nagyon ironikus, nagyon durva szemlélete nagyon érvényesül. Én a legjobb darabjának az Inishmore-i hadnagyot tartom, ami véres granginyol, röhejes, borzasztó, horrorisztikus, ugyanakkor számomra szép is, mert az ír bunkó nacionalizmusnak egy rettenetesen kegyetlen leleplezése. Az Inishmore-i hadnagy azért is jön ide, mert az is kaposvári előadás volt annak idején, rettenetesen utálta, gyűlölte a közönség, ezt tudjuk. Én meg a legjobb előadásnak tartom, de ilyen az élet. Amikor Alhangya címen játszották, nagyobb siker volt. Persze egy kis stúdióban játszották a Vígszínházban. De egy olyan előadásra, aminek az a címe, hogy Alhangya, nem is szívesen megyek el, mint ahogy egy évig győzködtek engem, hogy a McDonagh által rendezett In Brugge című filmet Erőszakik címen nézzem meg, és mondom, nem nézem meg! Én ilyen címmel filmet nem nézek meg. Végül megnéztem, és nagyszerű film, egy gonosz, nagyszerű film.

Lévai Balázs: Az, amiket elmondtál, azon elindulhatunk, hiszen drámaíró is van a körünkben, akinek ráadásul a világa némileg rokonítható McDonagh-ééval. Nekem úgy tűnik, de javítsatok ki, hogy a kaposvári szövegváltozatban azért jelentősen bele van nyúlva. Nem? Tehát pont ez az ismétlős dialóg - technika is egy picit finomítva lett, illetve úgy éreztem, hogy ez a szövegben lévő poentírozás, vagy virtualitás, az is le lett nyesegetve. De ez csak az én benyomásom volt. Ti mit gondoltatok az előadás szövegéről?

Székely Csaba: Hát én nem vagyok teljesen ártatlan, illetve elfogulatlan, hiszen rám olyan hatást tett annak idején ez a szöveg, hogy inspirációs forrásként szolgált később az én eddig bemutatott darabjaim számára. És ez a virtuozitás nálam egy plusz pont, és nem mínusz. Szeretem, ha ilyesmi van, hogy nem csak a helyzetekkel, hanem a nyelvvel is tud bánni. De én annyira elfogult vagyok McDonagh-val, hogy nem tudok a darabbal szemben olyan kritikus álláspontot felvenni, amire itt talán szükség lenne, legfeljebb az előadással kapcsolatban tudok majd.


Koltai Tamás: Most felelek a kérdésedre: az, hogy két ekkora színész, mint Kovács Lajos és Hunyadkürti György ebbe belép, hatalmas nyereség. Én nem mindig szeretem azt, illetve nem mindig tud jó lenni, hogy színészre osztanak szerepet. De ha ki kellett találni, akkor ez nagyon jól van kitalálva, mert ők anélkül, hogy megszólalnának, egy hatalmas sorsot hoznak be. A saját sorsukat, a saját megéltségüket, a saját világukat, jelenlétüket behozzák. Először nem csinálnak semmit, aztán csinálnak - az egy más kérdés lesz, hogy mit csinálnak, arra majd még kitérünk -, de önmagukban két akkora megátalkodott színész! Ennél nekem szebb és nagyszerűbb jelző nincs. Két nagyvad, két bika, aki itt megjelenik, akik - tán azt kell mondanom - néha túl sokat is játszanak, még kevesebb is elég volna, mert a csöndjeik, a hallgatásaik, a titkaik, a belső gyűlöletük, a belső önégetésük, az néha még többet is elmond. Azt gondolom, hogy ennek ez a legnagyobb értéke, hogy így behozzák azt a sorsot, amit tulajdonképpen szerintem McDonagh is biztos behoz, mert ami nincs, azt nem lehet kihozni belőle. Van egy virtuális sors, de kevesebb van belőle. Amikor a szóviccek kerülnek előtérbe, akkor az poén, az rendben van, de én akkor vagyok boldog, ha a szöveget elfelejtem, nem azt veszem észre, hogy megint milyen jópofáskodó, és harmadszor kérdezik vissza ugyanazt, és a válaszuk, az a visszakérdezés vagy a pástétom leveles tésztában. Tehát modorosnak érzem McDonagh-t, illetve nem tanulmányoztam annyira McDonagh-t, hogy vajon ő a modoros, vagy Varró Dani ...nem tudom. Egyikük nagyon modoros.

Székely Csaba: Azt hiszem, a pástétom leveles tésztában csak egy szó McDonagh-nál, ezt Varró Dani találta ki így, hogy pástétom leveles tésztában.

Koltai Tamás: Hát ezt mondom. 

Lévai Balázs: Mint a hasábkrumpli? Vagy valami ilyen....

Székely Csaba: Ez nála egyszerűen pie, vagy valami egyszerű egy- vagy két szótagos szó, nem egy ilyen „pástétom leveles tésztában”, ami aztán hatvanezerszer megismétlődik. 

Koltai Tamás: De el tudok róla feledkezni, szóval egy idő után nem érdekel. Tehát amikor leültök egymással szemben, és azt mondjátok ketten, hogy „hát igen, a ciszternákok”, akkor megáll a levegő, és tudom, hogy mi lesz. Nem azért, mert egyszer már láttam, hanem mert „mi az, hogy ciszternákok?”. És akkor hirtelen tudom, hogy mit fogsz mondani, Zoli. Az agyadban az alkoholon túl megjelenik, hogy ilyen szó nincsen. Persze, hogy nincs, és mondja a sajátját. Ezek nagyon jók, ezek a fellélegzés pillanatai. Amikor erre kell figyelnem, az jó. Amikor mindig erre kell figyelnem, vagy sokszor kell, hogy már mindig ugyanazt a jópofaságot mondják, az kevésbé érdekel, de mondom, ilyen kevés van. 

Megkérdezték tőlem, hogy egyáltalán miért vagyok itt. Azért vagyok itt, mert Bérczes Laci meghívott. És ha Bérczes Laci meghív - ez olyan „kevesebb, mint barátság, de több mint rokonszenv”, mert nem vagyunk annyira közeli barátok -, nem tudok neki ellenállni. De annyira sok mindenben nem értünk mi egyet, és én annyira szeretem Bérczes Lacit - ez a szeretet elő fog még kerülni a darab kapcsán -, hogy kétszáz kilométeres körzetben a világvégére is elmennék utána. És a másik pedig Kovács Lajos, akit sajnos nem látok. 

Bérczes László: Azt üzeni, hogy nagyon szeret és tisztel téged, de nincs is neki megengedve, hogy itt legyen, mert előadása van Kaposváron.

Koltai Tamás: Mert mi Lajossal egymás fogadott testvérei vagyunk. Én vele szemben elfogult vagyok. Ha itt lenne, akkor egy-két csípős megjegyzést, vagy negatívumot mondanék, lehet, hogy mondok is, de ő az, aki ezért engem nem fog megvetni. Tehát ezért vagyok itt. De ezeknek a szakmai beszélgetéseknek a szisztémáját azért nem kedvelem igazán, mert ezek nem szakmai beszélgetések, hanem csak annak vannak csúfolva, bocsánat: becézve.

Lévai Balázs: Egy story-t hadd meséljek el, a napokban történt....

Koltai Tamás: Ezek közönségtalálkozók, ami nagyon jó....

Lévai Balázs: Azért pontosítanék. Az elmúlt napokban, megkérdeztem kint valakit, aki itt ült a beszélgetésen - azt nem mondom meg, hogy kit -, hogy őt milyen „utasítással”, vagy kéréssel ültették ide. Azt felelte, hogy azt mondta a rendező: „Ha megtámadna a Koltai Tamás, védjél meg!”

Koltai Tamás: Ez nagyon jó. Pont azt akartam mondani, hogy a szakmai beszélgetés az, hogy akinek a nagyon tetszett az előadás - aki most én vagyok ebben az esetben -, megpróbál kifogást keresni, megpróbálja azokat a pontokat megtalálni, amivel nem ért egyet. Ha meg valami nagyon nem tetszik, és arra rátámadnak, akkor megpróbálja ellenkezőleg. A kritikus szerintem az ördög ügyvédje. Nem az, ami, hanem az ellentétesen gondolkozó. Nem az, hogy dicsérjük egymást, ami most itt nagyon nagy divat, és úgy vagyunk kiválogatva. Igazából a Bérczes Laci akkor tett volna jót, ha nem engem választ, hanem azt, aki azt mondja, hogy nagyon rossz. Nem baj, majd igyekszem.

Lévai Balázs: Csaba, nem akarod megvédeni McDonagh- t? Nem hiszem, hogy védelemre szorulna a Royal National Theater háziszerzőjeként, de mondjuk, milyen érveket tudsz felhozni a Tamás által kifogásolt szempontokra?

Székely Csaba: Nem akarom megvédeni. Még az lenne talán megfelelő attitűd ebben a helyzetben részemről, ha elővennék egy könyvet, és elkezdenék olvasni belőle. Én azt hiszem, hogy nem szorul védelemre, illetve ami kritika elhangzik vele kapcsolatban, az jogos. Tehát az, hogy túl sok mindent enged meg magának. Én ezt azért tudom megérteni, mert valahogy úgy gondolkodom, hogy ha beleírok valamibe öt poént, akkor lehet, hogy abból három rossz, kettő jó, és egyet hagy benne a rendező, akkor már elértem valamit. McDonagh is szerintem valami hasonlót képzelhet, és akkor a rendezés, illetve a dramaturgiai munka során ezekből valóban kell nyesegetni ahhoz, hogy legyen egy érvényes előadás. Tényleg túl sok néha, és azokban az esetekben tud megszólalni egy ilyen előadás mint a Vaknyugat, ahol a poénokra megpróbálnak gyeplőt dobni, és visszarántani egy picit, mert különben tényleg egy felületes valaminek tűnik, pedig nem az.

Koltai Tamás: Hát ő egy nagyon jó mesterember, fiatalon is már mesterember volt. Tudja, hogy mi kell, és azért szerethető, mert nem a nyúlós - nyavalygós, szentimentális vacakra megy rá, hanem igazában a kínosra, a zavaróra, ami az embert az életben zavarja, tehát azokra a jelenségekre, amik nem szerethetők. És azokat tulajdonképpen időnként nagyon pökhendien, nagyon keményen, nagyon jól fogja meg, csak hát olyan módon tesz időnként engedményt, ami speciel nem pont a magyar közönségnek szem - száj ingere. Tehát ha mindez itt átjön, az azért pozitívum. De én nem róla szeretnék most már tényleg beszélni, hanem arról, amit Bérczes Laci csinál, és ez pontosan az, amit én az előbb elmondtam, hogy mint vita módszert szeretek. Tehát tulajdonképpen ellene dolgozott Bérczes Laci. Bocsánat, hogy ilyeneket mondok, de nem jut más eszembe: Ő nem csak szeretetre méltó ember, hanem a „szeretet rendezője”. A „szeretet vallásnak” az igazi magyar bajnoka. Maga ellen dolgozik, mert ahhoz, hogy megváltassa a szereplőit, nagyon mélyen le kell mennie a pokolra. És ezt meg is teszi. Ez az előadás borzasztóan rossz volna, ha nem menne le. Nem volnának nyersek, vadak, nem szeretetre méltóak, hanem viccesek volnának. McDonagh legnagyobb ellensége a viccesség, és ebben pedig emberek vannak.

Lévai Balázs: Pedig azért írt bele sok viccet, sok poént, csak ugye nyilván ez rendezői kérdés. Ha már ezt előhoztad, minden színdarabra igaz - de a kevés szereplősökre még inkább -, hogy akkor működnek a színpadon, ha kristálytiszták a szereplők közötti viszonyok, a motivációk. Ti milyennek tartjátok az előadást ebből a szempontból? Ugye négy szereplő van, a két testvér, a Kicsilány figurája, a pap. A kaposvári rendezés hogyan ábrázolta ennek a négy szereplőnek a viszonyát?

Székely Csaba: Ez tulajdonképpen egy kétszereplős darab inkább, és van még két ilyen „kisbolygó” körülöttük. Ennek a két szereplőnek nagyon erősnek kell lennie ahhoz, hogy az egész előadás működhessen. Ha ez a viszony, hogy ez a két szereplő mit csinál, mit akar, milyen viszonyban vannak egymással nem tiszta már az első öt percben a néző számára, az beárnyékolhatja az egész előadást. Itt, a kaposvári előadásban pedig szerintem ennél kristálytisztább valószínűleg nem is lehetett volna. Borzasztó tisztán jelent meg mindkét figura, az ellentétek nem voltak erőltetett ellentétek, a közös vonások nem voltak erőltetetten közös vonások. Azt hiszem, nagyon érzékenyen épült fel minden. Tényleg a mélyére mentek. 

Koltai Tamás: Szerintem ez négyszereplős. Négy életfiaskóról van szó, és az életfiaskónak a kompenzálásáról, tehát hogy ki hogy kompenzálja. A két testvér az egymás iránti acsarkodásban, gyűlölködésben, tettlegességben, hogy hogyan tudnak rálicitálni egymásra. Szerintem ezt ti ketten nagyszerűen, zseniálisan hozzátok, és a karakternek megfelelően. Ezt a díszlet maga előlegezi. Van egy tulajdonképpen nem reális, de mégis valóságos díszlet.

Lévai Balázs: Ez Cziegler Balázs munkája.

Koltai Tamás: Ami szerintem azért jó, mert elemeli. Ebben a darabban rengeteg abszurditás van, rengeteg olyan dolog, amit én nem tudok egy az egyben venni. Az Inishmore -i hadnaggyal szemben, itt csak beszélnek a dolgokról, ott meg is cselekszik. Ott egymást lődözik, ott vannak hullák, itt meg ugye van a papa, aki nagyon öregecske lehet, úgy kilencven körül, de milyen lehetett az, akinek a fejébe kellett a kaszát vágni, ezt is elgondolom. De nem kell elgondolni, mert az egész egy szürreálisabb síkon van. Ez a lakás, ez a ház nem csak azért jó, mert közel van. Itt egy kicsit távolabb volt, én a Tháliában láttam, ott jobb volt, mert a beszűkültség, a benyomorodottság, az ott erősebb volt. De az, hogy az átellenes sarokban mind a kettőtöknek ott van a szék, ahova bevackoljátok magatokat, és onnan indítjátok a támadást, ez nagyon jó. És ugye a másik nagyon jó, hogy ez csak egy jelzés, hogy ezzel az örökös vagy időnkénti esővel, amibe belejöhet a sár - képzet is, valahogy bejön a külvilág, ami nagyon fontos szerintem McDonagh-nál. Azért érezzük ezt, hogy ebbe a világba nem olyan jó kimenni, mert az eső nem csak valóságosan, hanem képletesen is esik. Visszatérve: Kovács Lajos nagyon keveset szóló, alattomos, sapkájába belegubozó, mosolygós, vigyorgó ember, de Kovács Lajostól mindig félni kell, hogy valami történik. Nem lehet tudni, hogy a következő pillanatban mi történik. Lehet, hogy jön, és szétveri a színpadot. Hihetetlen erő van benne, ami ott lappang, ravaszkodik, látom, hogy készül, tehát egy hihetetlenül agyafúrt gazember, ravasz disznó. Az a baj, hogy közben meg szeretni is lehet. Nem Kovács Lajost - persze őt is lehet -, hanem ezt a figurát. És Hunyadkürti György, aki szerintem egyike a legjobb magyar színészeknek - itt teszek egy zárójelet: tragikusnak tartom, hogy Ecsedi Erzsébetet Magyarországon kilencvenháromezer négyzetkilométeren fel kell fedezni. Ez lehetetlen. Nem tudni húsz éve, hogy ő mekkora színésznő?! Visszatérve Hunyadkürtire, ebben a karakterben pedig ugye ő az ellentét. Őneki nem lehet látni a gondolatát, mert kevesebb gondolata van, mert ő egy bunkóbb figura, másképp, másféle képpen. Ő a zsugori, a kapari, a pénz, mindent magához von, magába szed, és nagyon lassan esik le neki minden. A szobrocskák már rég meg vannak sütve, és ő még észre se veszi, hogy hiányoznak. Az orra előtt lehet sok mindent csinálni, de mikor észreveszi, akkor kitör, és akkor hatalmas erő lakozik benne. Tehát ez a fajta két figura nagyon egálban van. Itt egy kis negatívumot hadd tegyek hozzá: a tó - jelenet előtti rész, amikor muszáj megtisztítani a színpadot, az egy kicsit erőszakolt. Emberileg nem érzem ott, hogy „na, akkor gyerünk, és rakjuk ez oda!”, mint ahogy a végén érzem, de erről külön kell beszélni, hogy mi történik a végén. Tehát ott egy kicsit nem láttam megoldva ezt dolgot, mert nem hiszem el, hogy az a két ember csak azért rakja el, hogy aztán megtisztítsa a terepet. A másik két figurával még csak ezt sem mondanám.

Lévai Balázs: Pont azt akartam kérdezni, hogy mivel indoklod, hogy ez négyszereplős, Csabával szemben, aki azt mondta, hogy csak két… 

Koltai Tamás: Abszolút négy ember, mert egyrészt ugye Rátóti Zoli a pap karakter. Hát ő önmagában is egy bonyolult karakter, mert önmagát sem szereti, mert haragban van magával, rettenetesen átéli a saját fiaskóját is, belefojtja a részegségbe, belefojtja sok mindenbe. Mondjuk ez a „tizenkét év alatti lányok labdarúgó - dolga” nem nagyon tetszik nekem a McDonagh-nál, túl van ez is frazírozva a kómával, meg a mindennel, szóval ez egy kicsit túlzás, de mondjuk a vicchez hozzátartozik. De mögötte meg ott van az igény a saját megváltására, meg az egész szörnyű világ megváltására, az inishmore-i nyomornak, az öngyilkosságoknak, a gyilkosságoknak, a borzalmas világnak a megváltására. Azt gondolom, hogy ez nagyon hozzátartozik. Azért is, mert a végén a két főszereplő azért lép egyet-egyet hátra, mert őneki akarnak megfelelni, tehát virtuálisan kapcsolatban vannak vele. Le se szarják tulajdonképpen egész végig. Ez is egy külön történet lehetne. Végig lehetne menni azokon a részeken, hogy egy tragikus esemény ezt a két testvért hogy érinti, hogy rendülnek meg egy pillanatra, igen vagy nem, mennyire, ez sok szép finomság. A Kicsilány pedig egy kifelé jópofáskodó, itallal, pálinkával feketéző, valószínűleg nem létező szexuális kalandjait kolportáló lány, aki ugyanúgy - és most jön itt a Bérczes-féle fogalom – szeretetre vágyik, kompenzálni szeretne, valakihez tartozni szeretne, és ugyanúgy a hiányát szeretné valamivel pótolni, és ugye hát szerelmes ebbe a papba. Na, most azért is jó, hogy ezt a Zoli játssza, mert minden lepusztultsága ellenére egy vonzó férfi, bele lehet tulajdonképpen szeretni. Ez nagyon fontos. Tehát azt gondolom, hogy ezek nagyon erősen egybe kapcsolódnak. Ezzel együtt az első részt tegnap nem éreztem olyan jónak, mint a másodikat, és mint a premieren. Egy kicsit túlspilázva éreztem az első részt, azt éreztem, hogy túl sok a külsőség, hogy egy kicsit rá kell játszani ahhoz, hogy a végtelen mélységbe bele lehessen menni. Ez egy kicsit engem bosszantott, mert jobbnak láttam, de végül is nagyon szépen leülepedett a második.

Lévai Balázs: Ha már fölvetetted Tamás, beszéljük meg azt a nagyon fontos változtatást, hogy Bérczes László megváltoztatta az eredeti darab befejezését.  Az eredeti változatban felgyújtja az egyik testvér a házat, ugye jól mondom? Itt nem.

Székely Csaba: Valami olyasmi van, hogy belenéznek a puskába és nem derül ki, hogy az meg van e töltve, vagy nincs.

Bérczes László: Az előző beszélgetés alatt határoztam el, hogy semmiképp ne szerepeljek, de persze, hogy szerepelek. Tehát egy-két dolgot. Mindjárt a befejezéssel kapcsolatban. Tamás mondja, hogy én hívtam. Ez teljesen igaz. Ezt csak mondom, mert nem mindenki tudja, hogy mi kaptunk Kaposvárott egy levelet, hogy a beszélgetésen az egyik embert mi hozzuk, válasszuk és Zolival tanácstalankodtunk, hogy „akkor most várjál, melyik haverunk látta, akinek köze van a színházhoz?”. Tehát színházi ember legyen, de mégis ....  És azt éreztem, hogy az nem lehet, hogy én a Háy Janinak szóljak, aki színházi ember is, szeretjük is mind a ketten, tehát hogy havert hívjunk. De akkor kit? Nem ragozom. És akkor Tamásra gondoltunk, akivel régi ismeretségben vagyok, dolgoztunk is együtt, de azért azt nem lehet rámondani, hogy maga a szelíd simogatás. Tehát úgy döntöttünk Zolival, hogy akkor hívjunk egy olyan szakembert, akit akár szeretnek, akár nem, de az biztos, hogy mindenki elismeri, tehát egy valakit. Ez a Koltai Tamás. Nekünk tehát kellett hívnunk. Nem az történt, hogy Bérczes felhívta, „gyere, ülj már ide, dicsérjél már bennünket”. Ez egy. Kettő: a Varró Dani. Nagyon sokat dolgoztam ezen a szövegen, hogy megmaradjon, és közben azt a virágzást azt nyesegessem folyamatosan. Ez persze szinte észrevehetetlen. Dani látta az előadást és valószínűleg észre se vette, de én arra legalábbis törekedtem - pontosan értem, amiről Tamás beszél -, hogy a szöveg ne győzze le az előadást. És borzasztóan féltem attól, hogy ül ott néhány bennfentes, hogy ott böködik egymást a szöveg alatt, hogy: milyen jó ez a Varró Dani. Az maga a tragédia, az vereség részünkről. Ezt nyesegetni próbáltam. Hadd mondjak egy érdekességet. Csaba említette, hogy látott egy előadást Csíkszeredában, amiben szintén idősek játsszák, az egyikük a Czintos József, szintén régi cimborám. Én 2004 körül választottam ki ezt a darabot. Akkor szerettem volna a Bárka színházban megrendezni. Most nagyon boldog vagyok, hogy nem jött össze, de akkor a két gazember, a Czintos és a Kovács Lajos lett volna. De visszaemlékezve tudom, hogy nem volt meg a négyes fogatom. De nem azért nem történt meg, hanem mert Lajosnak akkor az élete úgy fordult, átment a bulvárba, úgy volt, nem lép színpadra többet. Én akkor már fölkértem Hamvai Kornélt, hogy fordítsa le a darabot. Szerencsére nem kezdte el, mert jött az üzenet, hogy a Pestiben is bemutatják. Gothár felkérte Varró Danit. És az volt a kérdés, hogy mi lesz a jogokkal, hiszen mi előbb szereztük meg. Azt mondtam Radnóti Zsuzsának, semmi baj, szerintem tök érdekes lesz, hogyha Gothár megcsinálja Varró szöveggel, mi meg Hamvaival. Lajos kiszállt és akkor azt mondtam, hogy nem tudjuk megcsinálni, mert az azért tényleg kulcskérdés, hogy ki az a négy ember, főleg az a testvérpár. Tehát ez elfelejtődött, de nagyon érdekes lett volna, ha Hamvai is csinál egy fordítást ebből. Na, most a végéről. Csak McDonagh-ért semmi értelme megcsinálni ezt a darabot, aki szerintem annyit tud, azt viszont szenzációsan, hogy elmondja: ilyen a világ és ez így fog folytatódni örökkön örökké. Nem tudom már, hogy mit csinálnak. Az egyik elrohan, a másik rohan utána puskával. Nem tudom, de a lényege ez. És csak ezért én nem akartam megcsinálni. Ezt tudtam. Engem a sorsnak a lefelé és felfeléis irányú mozgása, a szakadék izgat ebben is, amit megpróbáltunk megkeresni, ami McDonagh-ot nem biztos, hogy izgatja egyébként.

Lévai Balázs: Csaba, lehet, hogy te tudsz erre válaszolni, ezeket brit a körülményeket te mégiscsak valamelyest ismered, hogy például az írek hogy fogadják ezeket a sztorikat? Mert ugye ezek hangsúlyozottan Nyugat Írországban játszódó történetek és szerintem Magyarországon valószínűleg ki lenne átkozva az a drámaíró, aki ilyet ír, bár te marosvásárhelyiként nem vagy kiátkozva, de hogy mennyire tekintik őt ír szerzőnek, illetve ír drámáknak a munkáit?

Székely Csaba: Kap ő hideget, meleget is. A hideg része az, hogy sztereotip módon ábrázolja az ír vidéki életet, és hogy az ír paraszt az bunkó és nem dolgozik és jó nyelvi készségei vannak, hogy vág az esze, illetve, hogy könnyen vissza tud vágni. Ilyen szempontból hasonlít a székely ember sztereotípiájára is. Megjegyzem, ha már a díszletről volt szó, eléggé olyan ez a díszlet, mint valami székelyföldi, hegyvidéki kis menedékház belseje. Eléggé ismerős, legalábbis számomra eléggé ismerős környezet volt. McDonagh egyébként nem tartja magát sem írnek, sem angolnak, hanem mindkettőnek talán. Az ő identitását ez nem határozza meg. Még csak drámaírónak sem tartja magát. 

Lévai Balázs: Csak azért gondoltam, mert maga az „írsége” a történetnek, számomra teljesen huszadrangú kérdés, egy apokaliptikus szituációt látok, ami bárhol történhetne, illetve mindenhol történik.

Koltai Tamás: Ez is nagyon jó az előadásban, mert tulajdonképpen a díszlet picit lebeg a semmiben, tehát igazában a helyrajzi értéke részben megvan, de nem döntő. Olvasgattam tegnap este a műsorfüzetet, és mondják a Beckettet. Mindenhol, ahol két ilyen faszi van és próbálnak egymással valamit kezdeni, a világról akár töprengeni, akár tenni érte, felmerül Beckett neve. Igazában nem lényeges valóban, de hát azért az írség, a kis népek Nyugathoz vagy Kelethez való viszonya, azért az nagyon ismerős. Ilyen szempontból ez nagyon jó. Egy egészen más dolgot szeretnék mondani, ami ahhoz kapcsolódik, amit Laci mondott, hogy a vége tulajdonképpen elő is van készítve. Természetesen a befejezés jó értelemben vett sztereotípia. Az egyik sztereotípia az, hogy a világ nem változik, mert hogy végződik a Godot? - hogy menjünk, de maradnak. Tehát a végtelenség, megoldhatatlanságnak a szituációja. Tulajdonképpen McDonagh a Vaknyugatban ugyanezt csinálja. Amikor - én sem emlékszem pontosan, hogy állnak-e vagy kiszaladnak, annak nyilvánvalóan az a lényege, hogy akárhányat lépnek hátra és próbálnak kiegyezni, vagy megbocsátani, ez a dolog így fog menni a végtelenségig. Arról nem beszélve, hogy a már hetven felé közeledő embereknél nagyon nehéz elképzelni, hogy a hátralévő évtizedekben meg fognak nagyon változni. De mindegy. Ami a lényeg, hogy Bérczes Laci, mindig bemegy a pokolba, mindig elmegy akár a késelésig a puskalövésig, legalábbis annak a látszatáig vagy a lehetőségéig. És amikor egy jelenetnek vége van, akkor behozza Vivaldit, és az ember már tudja, hogy itt a feloldódás vagy a megbocsátás vagy a megváltás motívuma bejön. Ellenpont természetesen ez a zene. Én nem vagyok egy szentimentális alkat, jobban szeretném azt, vagy nekem néha megrázóbb az, amikor azt mondjuk, hogy ezen nem lehet változtatni. De itt a Laci nem azt mondja, hogy ezek most egymás kebelére fognak borulni, szó sincs arról, hogy ezek most kibékülnének, nem. Összeszedik a szobrocskákat, adjunk egy lehetőséget nekünk nézőknek, hogy magunkban, a saját gondolatainkban végig gondoljuk, hogy másképp is lehet. És ez az előadásnak ez a metaforikus vagy jelképes értelme. Amit le lehet fordítani száz konkrét dologra: az egymás elleni értelmetlen, ostoba acsarkodásnak az abszurditására. Ha ennek véget tudunk valami módon vetni, vagy legalább a színpadon azt mondhatjuk, hogy ez nem jó dolog, akkor én elfogadom mindenféle szentimentális allűr, vagy hátsó gondolat nélkül. 

Székely Csaba: De egy kicsit ez nem kedveskedés a közönségnek, aki azt várja, hogy a darab mutasson egy reménysugarat, valami pozitívumot?  Mert McDonagh azt mondja, itt rohadtul nincs semmi pozitívum, ez így fog menni, és Bérczes László azt mondja, hogy de azért van remény.

Lévai Balázs: Most vitatkozom, mert nekem nem ezt mondja ez a befejezés. Én azt éreztem inkább, hogy jó, most rakosgatjuk össze ezeket a dolgokat, de inkább az életnek a megváltoztathatatlanságáról szólt, és hogy ha ott a végén elsült volna az a fegyver, akkor meg abban a pillanatban ennek a szituációnak vége lett volna. Nekem tehát pont azt sugallta, hogy...  én nem éreztem semmi reményteliséget a végén, bocsánat.

Bérczes László: Remény, meg nem remény. Én nem mondok semmit, de egyáltalán hogy jövök ahhoz, hogy mondjak? De hogy jön ahhoz McDonagh, hogy azt mondja, hogy nem? Tehát én csak ennyit mondok, és törlök, hiszen mi nem írtunk bele szövegeket, csak egyszerűen cserélgettük. És ezt most az ifjú drámaíró titánnak mondom: megleltük a világ egyik legjobb befejező mondatát. Hogy „ez a feneség a pillanatragasztókkal”. Ennél jobb mondattal darabot befejezni …

Székely Csaba: Benne van, csak korábban. 

Bérczes László: Benne van, csak korábban. Erre ráleltem és úgy éreztem valahogy, hogy ez kell. Sok véletlen volt a dologban. Például egyszer abszolút ügyetlenül raktuk azt az asztalt. Nem találtuk meg a módját, hogy hogyan, de muszáj azt az asztalt a két srácnak kirakni, valamit kigondoltunk, de aztán mikor Lajos a végén az asztalt hátra viszi, és ott is, hogy miért viszi hátra? És ha most mondanám, hogy a próbán tökre nem erről volt szó. Azt gondoltam, hogy a végén valahogy Zoli még vissza fog jönni a víz alól és majd oda ül arra. De hova tegyük az asztalt ahol majd ülni fog? Aztán egyszer megérzi az ember, hogy erre már nincs szükség. Amikor ezt a feneséget én megtaláltam, akkor már Zolira nem volt szükség, hogy ő följöjjön ilyen indákkal, halakkal a kezében, de ezt képzeltem és ez az asztal így került oda. Most meg már jó, ahogy Lajos úgy azt odarakja, és mindenki várja, hogy mi az Istent fog ő csinálni, hogy fogja ezt fölülmúlni. 

Koltai Tamás: De hát az benne van a karakterben. Ő egy színházi jelenetet és szcénát csinál ebből. Tehát ez abszolút rendben van. Egész hosszú legendákat vagy történeteket lehetne elmesélni az ilyen véletlenekből. Auguszta itt van, kiderült, hogy a tavalyi előadásukban miért volt benne az a zöld porszívó. Mondták, hogy az egyik próbán a takarítónő bent felejtette a szünetben és akkor mondták, hogy milyen jó itt. Tehát az tök mindegy, hogy egy színházi előadásba valami elhatározásból vagy véletlenül kerül be, ha a néző számára indokolt, akkor már nem fogja az indokát keresni, hogy mi a csudának csinálják ezt. A másodszor, harmadszor való nézésben épp ez az élvezet, vagy a szenvedés, hogy tudom, hogy meg fog történni és akkor figyelem, hogy ez úgy történik-e meg, nem mondva csinált-e, hanem belesimul és karakterben és szituációban érzékileg megtörténik.

Székely Csaba: Nekem lenne egy kérdésem. Otthon, Kaposváron a közönség nem aktívabb szokott lenni? Nekem néha úgy tűnt az előadás során, mintha a színészek várnának valami reakciót, amit aztán nem kapnak meg.

Bérczes László: Nagyon változó. Lehet, hogy egy picit arra készültünk, hogy itt majd a humorra jobban fogékony lesz a közönség. Nagyon kiszámíthatatlan, de az a furcsa, és számomra szomorúság, hogy valamit nem jól csináltunk, mert a Tháliában, hiszen ez egy közös produkció a Thália Színházzal, ahol azt gondoltam, hogy Budapestről majd a fiatalabb generáció nézi, de nem, inkább az idősek azok, akik eljönnek. Tehát nem jól csináljuk. Kaposvárott jobban veszik. Furcsa. De ott is az átlagéletkor 50 fölött van. Ez nem erről az előadásról szól ez a probléma, de ez probléma azt hiszem.

Koltai Tamás: Ez a probléma általános a magyar színházban. A közönség nem mer nevetni, mert úgy érzi néha, hogy nem illik valamin nevetni. Nem történik meg az az együttlélegzés sok-sok okból. Szerintem ebben nem mindig az előadás a hibás. Egy beidegződés van, amit nagyon-nagyon nehéz átütni. A tegnapi az előadáson természetszerűen – mégiscsak egy szakmai közeg van – a nézői reakció élénkebb volt. A Tháliában én azt hiszem, a premiert láttam, ott is eléggé reagálás nélkül ment le a dolog. Egy ideig eltart persze minden előadásnál, amíg ráéreznek arra, hogy miről is van szó, vagy hogyan kell az egészet felfogni. Nem racionálisan, hanem érzékileg. aztán vagy jön, vagy nem. Tegnap egy kicsit ritmustalan volt az eleje, a Lajos zseniálisan tudja a bizonytalanságait beépíteni a szerepbe, de tegnap egy kicsit bizonytalan volt. Őnála ez előfordul. Meg hát azért Lajoskámnak elmondom, hogy jó lenne mindig érteni, amit mond. De ő ezt tudja, ezt tudja.

Lévai Balázs: Van-e másnak esetleg kérdése? Akkor nekem lenne még egy privát kérdésem Bérczes Lászlóhoz, hogy a te rendezői pályafutásodból néhány darabot felsorolva, Mulatság Nehéz, A Gézagyerek, A Nyugat hőse, Vaknyugat, mikor fogsz Molnár Ferencet rendezni?

Bérczes László: Azt nem tudom, annyit tudok mondani, hogy a következő, amire készülök, és pici lépéseket már tettünk az ügyben, az Székely Csabának a Bányavakság című műve lesz.

Székely Csaba: Most már érthető, hogy miért voltam ennyire megengedő ezzel az előadással kapcsolatban.

Bérczes László: Beépített embereim ülnek itt. Hozzátartozik ehhez, ami tényleg fontos, hogy a legutóbbi két munkám a Vaknyugat és a Cseresznyéskert. Ebből nekem logikusan következik, hogy az a Bányavakság, ami erre a két darabra épül, meg persze Székely Csabára magára, ez következik igen. Molnár Ferenc az nem.

Lévai Balázs: Köszönjük szépen a figyelmet.