'Nincs benne léhaság' - A III. Richárd szakmai beszélgetéséről

William Shakespeare III. Richárd-ja a Komáromi Jókai Színház előadásában volt látható a 13. POSZT-on. A darab szakmai beszélgetéséről olvashatnak.

A szöveget szerkesztetlen változatban tesszük közzé.

Lévai Balázs: Jó reggelt kívánok mindenkinek a POSZT szakmai beszélgetésén. Soóky László, a felkért opponens ma reggel lemondta a közreműködést betegsége miatt. Így tehát rögtön az elején improvizálva megkérdezném a színház főrendezőjét, Méhes Lászlót, hogy nem akarsz-e csatlakozni hozzánk? Mielőtt elkezdünk beszélgetni a tegnap esti III. Richárd előadásról, a Komáromi Jókai színház előadásáról, nézzük meg a színházból kijövő nézők mit mondtak.

Ezek voltak a tegnapi nézői vélemények, bár tegnap megtanulhattuk Ascher Tamástól, hogy micsoda csúnya dolog megszólítani a nézőket, akik éppen jönnek ki a színházból, és még az élmény hatása alatt állnak. Azért magyarázzuk el ezt a speciális helyzetet. Laci légy szíves segíts nekünk. Ez most egy olyan szakmai beszélgetés lesz, ahol nincs itt a rendező, illetve a címszereplő sincs itt. Ennek mi az oka?

Méhes László: Láttam önöket, ahogy nézték a nézői megszólalásokat, és néha úgy picit úgy elmosolyodtak, félre húzták a szájukat. Hölgyeim, uraim, ők a mi nézőink! Mi nekik játszunk! Tehát lehet véleményünk arról, hogy keresetlenül, egyszer-egyszer megszólalnak és nem azon a színvonalon szólalnak meg, de ők a nézők. Tőlük színház a színház, tehát szeressük őket! Mi nekik csinálunk előadást.

Lévai Balázs: Ezek a mosolyok. Ez ugye egy összevágott film, kiragadott mondatokat tesz egymás után, ilyen értelemben egy picit manipulatív, tehát nem rossz értelembe mondom, csak nyilván ilyenkor a filmvágók is a hatásra törekszenek. 

Méhes László: Némi elitizmust éreztem a félre húzott szájakban.

Lévai Balázs: Tehát visszatérve az eredeti kérdéshez. Hol van a főszereplő, és hol van a rendezőnk?

Méhes László: A főszereplőnk és rendezőnk forgat, ami nekik jó, nekünk nem. A rendező Prágában forgat, megpróbálta elintézni, átrakatni a napjait, nem sikerült. Úgyhogy azon gondolkodtam, hogy lényegében egy szakmai beszélgetésnek az a lényege, hogy itt vannak az alkotók és elmondják, hogy mit szerettem volna, és szembe kell nézni, face to face a kérdésekkel. Egy picikét ez a beszélgetés innentől kezdve értelmét vesztette, mert a magam részéről nem tartom elegánsnak azt, hogy itt most tetemre hívás és elemzés legyen úgy, hogy szemben valaki nem tudja azt mondani, hogy ezt szerettem volna. Tudniillik a színház vezetése ugyanabból a nézőpontból nézi ezt, mint adott esetben a kritikus. Végül is azt tudja mondani, hogy egyetlen szavaddal nem értek egyet, mert nekem tetszett, tehát így ez egy parttalan beszélgetés. Az igazi lényegi beszélgetés az lenne, ha itt ülne az alkotó és azt mondaná, hogy ezt gondoltam, ennek a jelenetnek ez a logikai gyökere és odatart, és ezt szerettem volna megcsinálni. Valóban nehéz helyzetben ülünk. Képletesen fölteszem a mutatóujjamat. Szerintem ha most beleszaladunk az elemzésbe, az egy picit olyan, főleg ha negatívba, az picit olyan, mintha meghívunk egy hölgyet randevúra, ő nem jön el, de mi azért le akarjuk játszani ezt a randevút. Hát akkor játsszuk le ezt a randevút.

Lévai Balázs: Nekem a következő javaslatom lenne. Mi lenne, ha egy egyszerű megoldással kihúznánk ennek a méregfogát. Kereszteljük át a szakmai beszélgetést, szakmai beszélgetésről egy nyitott műhelyes közönségtalálkozóra. Mit szóltok hozzá? Ahol mi, nézők megbeszéljük Sándor L. István kritikus segítségével, milyennek láttuk ezt az előadást. Nem hívjuk tetemre a rendezőt, nem hívjuk tetemre a színészeket, hanem akkor mi itt megdumáljuk milyen az előadás.

Lévai Balázs, Méhes László, Sándor L. István

Méhes László: Lényegileg megváltoztatta az új címke?

Lévai Balázs: Nekem az a dolgom, hogy valami megoldást találjak.

Sándor L. István: Nagyon furcsán érzem magam, mert mielőtt még bármit mondtam volna, mentegetőznöm kellene. Nem érzem, hogy a nézők ki lettek volna nevetve. Egy természetes helyzet, hogy amikor egy szituációból kiemelünk és egy másik szituációba rakunk valakiket, akkor ha más nem, a kínosság miatt mosolygunk. Tehát abban maximálisan egyet értek veled, hogy ők a nézők. Nyilvánvalóan Komáromban is és Pécsen is és mindenütt föl kell tenni azt a kérdést, hogy kinek játszik a színház, természetesen. És most kritikusként is mentegetőzni kellene, mert rögtön abba szerepbe raktál bele, hogy én itt csupa-csupa negatívot fogok mondani. A kritikus szó nem azt jelenti, hogy ő az, akinek mindennel baja van, nem. A kritikus az, aki érteni vágyik előadásokat, érteni vágyik a színészi munkát, megpróbálja a színházon keresztül megérteni a  világot. Egy olyan beszélgetésben szívesen veszek részt, amiben tulajdonképpen meg akarjuk érteni ennek az előadásnak a sajátosságait és esetleg a problémáit, mert olyanok is vannak. Azért azt ne tagadjuk el, mert ugye ellentmondásos fogadtatásban volt része ennek az előadásnak, de volt itt a POSZT-on jó néhány olyan előadás, aminek a benyomásaim szerint ellentmondásos volt a fogadtatása. Szerintem próbáljunk beszélgetni ennek az előadásnak az értékeiről, és esetleges problémáiról.

Méhes László: Nem erről beszéltem, hanem a kommunikációról az alkotók és a kritikus között-

Lévai Balázs: Bocsánat, hogy közbe szólok, mint egy ilyen intro gyanánt, ha az előadás keletkezés történetét elmesélnéd? Megtudnánk pár mondatot a rendezőről. Nem mindenki van tisztában Martin Huba életművével.

Hizsnyan Géza: Elnézést kérek, én úgy jöttem ide, hogy nem szólok bele, de egy dolog nem enged. Bocsánatot kérek Méhes Lászlótól, én úgy gondolom, hogy az elemzés az a látott dolognak a szóbeli megfogalmazása. Az nem dialógus az alkotókkal. Az elemzés arról szól, mit látott a kritikus, a nem kritikus és beszélünk arról, hogy mi volt. Az alkotó azzal teszi le a névjegyét, hogy megcsinálja az előadást. Ha magyaráznia kell, abból lehet dialógus, de bocsánat a kifejezésért, ha a problémákat magyarázni kell, azt már megette a fene. 

Méhes László: Nem tudom, gyakori vendég-e a Poszton. Nem arról van szó, hogy az elemzés értelmetlen lenne. A POSZT-on a szakmai beszélgetések gyakorlata azt célozza, hogy az alkotók találkozzanak a vélemény formálókkal, tehát…

Sándor L. István: Szerintem a meta-meta beszélgetésről térjünk át a beszélgetésre. Ne a beszélgetésről beszélgessünk, hanem beszélgessünk.

Tóth Tibor: Akkor elkezdem. Tóth Tibor vagyok a Jókai Színház igazgatója Tudni kell, hogy idén 60 éves a Komáromi Jókai színház. Az ünnepi évad végén járunk és eredetileg ezt egy díszelőadásnak terveztük. Két pontja volt ennek az ünnepi évadnak. A színház megalakulásához, illetve az első bemutatóhoz kötődő, tehát október és január. Az ünnepi évad díszelőadása a III. Richárd volt, ami eredetileg nem Shakespeare III. Richárdja lett volna, hanem a Mephisto, csak amikor Huba elkezdett mélyebben foglalkozni vele, rádöbbent, hogy szereposztásilag a társulatból a Mephistot nem tudja kiosztani. A díszlettervező pedig egy olyan díszletet álmodott meg, amit anyagilag nem tudtunk volna vállalni, ezért kompromisszumos megoldás született, ekkor jött a III. Richárd, mint ötlet. Mokos Attilára építve ezt az előadást, mert a mi társulatunkból neki a kedvenc színésze Mokos Attila. Tudni kell, hogy ő ezt rendezte előtte két évvel Prágában, a prágai várjátékok keretein belül. Mindenféle vélemények elhangzottak ezzel kapcsolatban, hogy szabadidős rendező leporolt egy előadást. Ez nem igaz, mert a prágai rendezés teljesen más formavilágot tükrözött. Ő megpróbálta a mi színészeinkre ráépíteni ezt az előadást egy teljesen más látványvilágban. 

Lévai Balázs: Akár indításként felvethetem azt, picit még a drámánál maradva, hogy a 2000-es évek közepén olvastam valahol, hogy brit színészek körében csináltak egy felmérést, hogy kinek mi a szerepálma, és elsöprő fölénnyel a III. Richárd nyert. A Hamlet feleannyit nem kapott. Szerintetek ennek mi lehetett az oka? 

Sándor L. István: Az lehetett az oka, hogy nagy szerep a III. Richárd, mint ahogy semmi más oka nincs a Shakespeare kultusznak, mint az, hogy nagy szerepek vannak benne. Shakespeare-t a halála után leírták, kiátkozták, a felvilágosodás korában minden rosszat elmondtak róla, és a romantika nagy színészei például Edmund Kean és a többiek fölfedezték, milyen remek szerepek vannak benne, mint a III. Richárd, a Machbeth vagy a Hamlet, és a többi nagy szerep. Shakespeare kanonizálása a színészekhez, a sztár színészekhez köthető, és ennek következtében a romantika korától indulva nagy divat lett. Petőfiék is imádták a Shakespeare szerepeket, és ahol tudták, például a Tigris és hiénában, vagy Vörösmarty is megpróbálta a magyar történelmi darabjaiban utánozni és hasonló jeles szerepeket írni. Miközben a III. Richárd szerintem nemcsak az egyik leghosszabb Shakespeare darab, hanem az egyik legjátszhatatlanabb, legproblematikusabb darab is. Több oka van ennek, az egyik az hogy mérhetetlenül érthetetlen. Én egyszer több napot szántam rá, hogy mindenféle jegyzetekkel és könyvekkel megpróbáljam megérteni, hogy ki kicsodának a kicsodája. És nem tudtam, mert olyan szabadon dobálódzik a szinonimákkal, hogy hol ennek nevezi, hol annak nevezi, hol amannak, még a nevekben, de a rokonsági fokok megnevezésében sem azonos. Gyakorlatilag fölfoghatatlan ez a történet. Nem hiszem, hogy ha a korabeli nézők - akikkel ha kijöttek volna a Globe Színházból, ugyanilyen interjút lehettet volna csinálni, és az egyetemi professzortól a kurváig mindenki ott lett volna -, a Shakespeare kortársak jobban megértették ezeket a történelmi utalásokat, mert azért az is vagy kétszáz évvel korábban volt. Egy dolgot bizonyára jobban értettek, ami szerintem a mai színház számára szintén játszhatatlanná teszi Shakespeare-t és a III. Richárdot is, az, hogy mérhetetlenül sokat beszélnek benne. Nyilvánvaló, hogy a beszédhez teljesen más viszonyuk volt. Az előadás ellentmondásos fogadtatásában szerintem az is benne van, hogy nektek is nagyon sokat kellett beszélni ebben a darabban és ugyanakkor volt egy olyan rendezői koncepció, amiben az indulatok mindig sokkal erősebbek voltak - és egy idegen fülű rendezőnél ez nyilván nem is lehet követelmény -, mint a pontos szövegértés vagy értelmezés. A shakespeare-i nyelv költészete, a gazdagsága, összetettsége, bonyolultsága és felfoghatatlansága … Amit Shakespeare egy oldalon mond el, azt egy mai drámaíró elintézi két szóban, és ennek következtében sokkal több hangsúly kerül a verbalitásra. Egy dolog miatt tartom fontosnak ezt az előadást. A III. Richárd játszhatatlan, érthetetlen, ugyanakkor az a téma, ami benne van: a hatalom és az embereknek a hatalomhoz való viszonya vagy másképp fogalmazva, hogy egy ember mit engedhet meg magának, hogy tulajdonképpen mikor, milyen határokat lép át és ezt minek a nevében teszi. Ezek nagyon fontos kérdések, és szerintem ebben az előadásban is nagyon fontosak. Én nagyon örülök annak, hogy a Komáromi Jókai színház a POSZT-on szerepelhet. Nem vagyok biztos benne, hogy én ezt az előadást választottam volna ki a repertoárotokból, de ez ízlés kérdése. Nekem a Revizor sokkal jobban tetszett, megmondom, hogy miért. Azért, mert a társulatot sokkal egységesebbnek mutatta. És én azt azért tartom fontosnak, hogy a Komáromi Jókai színház itt van, mert szerintem ez egy nagyon jó társulat és alapvetően egy egységes társulat. Elmész vidéken egy színházba és azt látod, hogy van néhány hihetetlenül jó színész és utána hihetetlen nagyon lyukak a szereposztásban. Ez egy olyan jó társulat, amiben lehet - és ne sértődjetek meg -, hogy nincsen kiemelkedő sztárszínész, ugyanakkor minden szerepkörre lehet találni figurákat. Lehet, hogy annak az elvárásnak ez az előadás, hogy nagyon nagy színészek nagyon nagyokat játsszanak benne, nem felel meg. Ugyanakkor egy nagyon-nagyon jó és erős társulat képét láttam és azt, hogy ebben az előadásban gondolat van, munka van. Nincs benne se léhaság, se megúszás. Azt gondolom, hogy dolgozott a rendező, dolgoztak a színészek, dolgozott mindenki, tehát akkor ez az előadás azt a tiszteletet ébreszti, hogy próbáljunk rajta valóban gondolkodni. Másrészt ilyen kikacsintás, hogy azt csinálom, erről beszélek, de ugyanakkor az ellenkezőjéről beszélek, amilyen előadások szintén találkoztunk itt a POSZT versenyprogramjában. Én ezt egyszerűen cinizmusnak nevezném. Ez egy egyszerű, tiszta és világos szándékú előadás, ami egy erős társulatot mutat, de ez lehet, hogy az én elfogultságom. Szerintem a komáromi társulatnak a női kara erősebb, mint a férfikara, ez meg egy kifejezetten férfi darab. Alig vannak benne női szerepek. Ennek ellenére a nők nagyon is észrevehetőek voltak. Nekem a komáromi elmúlt tíz évben azért a Három nővér a kedvencem, mert az egy erős női darab és a női kart nagyon erősen megmutatta. De szerintem itt is nagyon jók voltak a nők. Illetve a Tar Renátának nem volt igazán szerencséje ezzel a szereppel, mert a rendezői koncepció egy kicsit olyan irányba lökte őt, ami nem biztos, hogy neki minden pillanatban jól állt. De például remek volt a Revizor polgármester lányaként, nem is beszélve a Három nővérről, vagy arról, ahogy a Finitoban egy nem létező szerepből szerepet csinált. Nem rosszak a férfiak, nem azt akarom mondani, de nem annyira erősek, mint amennyire férfi központú ez a darab Ugyanakkor mindenkit idehívtak, aki valaha komáromi volt. Itt volt a Rancsó Dezső, aki ugye Komáromban kezdte 25 évvel ezelőtt, a Kaligulára emlékszem, amiben jó volt. Vagy itt volt az Ollé Erik, aki nem tudom, hogy miért nem komáromi színész, mert ebben a kicsi szerepben is rendkívül nagyszerű volt, meg itt volt, a Horányi Laci, meg a Hajdú László, aki eddig volt komáromi színész, és most ha jól láttam, a Gózon Gyula Kamaraszínházban játszik, szabadúszó. Meghívtatok olyanokat is, akik a komáromi színház történetében fontos férfi színészek voltak. Lehet, hogy a Mokos Attila a kedvenc színésze a Martin Hubának, meg tanítványa is volt, de az előadással kapcsolatosan az természetesen az egyik kérdés az, hogy feltétlenül neki kell-e játszania a III. Richárdot. Persze ha végiggondolom, nem találnék más színészt a társulatban. És ha végignézzük az elmúlt 60 év magyar színháztörténetét, akkor kiderül, hogy mindig ilyen kicsit furcsa figurák játszották, akikben mindig volt valami különlegesség. Major Tamásnak volt ez ’45-ben meg ’50 valahányban a nagy szerep, de akkor még biztos, hogy ő nem volt „a Major Tamás” akire az öregkorából gondolunk vissza, hanem egy furcsa, kopasz, kicsit másképpen beszélő figura volt. Vagy ugye amikor Haumann Péter ’70 valahányban eljátszotta a filmet, akkor ő sem volt még a Nemzet Színésze, hanem egy furcsa, érdekes jelenség. Tehát az, hogy furcsa, érdekes jelenségeket megmutatni a III. Richárd figurában, sokkal inkább hozzátartozik a III. Richárd szerephagyományához, mint hogy nagy színész játssza el. Ilyen nagy színészt egyetlent találtam, a Gábor Miklóst, aki’69-ben játszotta a Madách színházban. Talán azt lehet mondani még, hogy a Kulka, de hát a Kulka alkatában is van azért egy kicsi furcsaság és különlegesség. A Kern Andrásról sem gondolnád ugye, hogy játszotta. Az a meglepő, hogy miközben azt gondoljuk, hogy a III. Richárd egy nagyon fontos darab, a színházi adattár szerint, összesen 23 előadása volt, miközben Az ember tragédiájának 117, vagy a Három nővérnek 78. Tehát nem igazán népszerű darab. Azt gondolom, hogy olyan előadás a III. Richárdból, amire a kritikusok az évad előadásaként szavaztak, nem született a magyar színháztörténetben. Ez is a darab terhei közé tartozik.

Sándor L. István

Méhes László: Nagyon köszönöm, amit mondtál a komáromi társulatról és a komáromi színházról. Azon dolgozunk, és kérlek terjeszd, amit mondtál, hogy mindenki számára kiderüljön, hogy a komáromi színház a magyarországi színházak között is élvonalbeli mind a társulatát, mind a munkáját tekintve. 

Lévai Balázs: Beszéltél a dráma nehézségeiről. Eleve úgy kezdődik el ez a dráma, hogy valójában már rég elkezdődött. A legelején kiderül, hogy kik fekszenek koporsóban, ki van a Towerben, milyen motivációi vannak a főszereplőnek, mit akar csinálni. Gyakorlatilag olyan, mintha a harmadik felvonásba csöppennénk bele. Itt volt egy érdekes megoldása a rendezőnek. Kíváncsi vagyok, hogy ti mit gondoltatok róla. Várja a néző a nagy, nyitó monológot, hogy most jön a „York napsütése”, és ehhez képest ugye picit olyan headline-szerűen mondatokat ragadott ki az előadásból, a női karaktereknek fontos, kiemelt mondatait, és ezzel indul a történet. Mit gondoltok erről a megoldásról?

Sándor L. István: Én ezt egy jó megoldásnak tarom, mert az is fontos, hogy folyamatában van, másrészt ha verbálisan elemezzük, akkor az átoknak és az átokszórásnak - és itt mindenki mindenkire átkot szórt -, ez egy nagyon fontos mozzanata. Ugyanakkor ez egy darabindító mozzanatként azért nagyon fontos, mert utána az embernek a fülét folyamatosan megütik az átkok. Ehhez az is hozzátartozik, hogy az is nagyon fontos benyomás, hogy mindenkinek épp annyi számon kérni valója van a másikkal szemben, mint amit számon lehet rajta kérni. Tehát egy olyan világot látunk itt az első pillanatban, ahol senki nem ártatlan. Mindenki mondhatja azt, hogy „én azért tettem meg ezt”, de hogy „velem szemben megtetted azt. Például a Tar Renátának egy szép pillanata, amikor hívják a koronázásra és akkor egy pillanatra felidéződik a temetés és elő is veszi azt a leplet, és akkor egy pillanatra felidéződik benne, az, hogy mit is mondtam, tehát milyen átkok szakadtak ki folyamatosan belőlem, vagyis tulajdonképpen saját magamat átkoztam el, mint a III. Richárdnak a leendő feleségét. Ez egy nagyon fontos mozzanat szerintem. Ebből a romlott világból indít eleve az előadás és innentől kezdve, ami erről szól, hogy ez minden izében romlott világ és itt tulajdonképpen senkinek nem tudunk erkölcsi bizonyítványt kiállítani, mert nincs miért, ez a legfontosabb jellegzetessége, ami itt megjelenik. A másik, amiről beszéltem, hogy persze érthetetlen ez a szöveg, de itt nagyon pici, finom belejátszások vannak. Először is, a „York napsütését” úgy kezdi, hogy „bátyám” és akkor rámutat. Itt úgy kezdődik, hogy néhány szereplőt bemutat. Tehát, ha nem is sokat izzad rajta, de azért megpróbálja a rokonsági viszonyokat néhány szóval és néhány utalással világosabbá tenni, követhetővé tenni ezt a követhetetlen történetet. Tulajdonképpen utána folytatódik az, ami szerintem a Shakespeare-nek is az a lényege, hogy mindig a problémáról szól a jelenet és nem arról, hogy bogozzuk ki, hogy ki kicsodának a micsodája, hanem mindig nagyon erősen van egy markáns probléma, aminek abban a jelenetben el kell dőlnie. Valószínűleg a színészek is ezért szeretik és ezért kanonizálták Shakespeare-t, mert ilyen erős helyzetek és játékközpontú szituációk vannak benne. 

Méhes László: Én csak annyit mondanék, hogy Martin Huba mindjárt a legelején leteszi a névjegyét, azt, hogy miről fog szólni az előadás. Tehát, ha úgy fogom fel az előadást, hogy szimbólumrendszeren keresztül, rituális játékmódon keresztül kísérem végig a történetet, ezek segítségével mesélek el egy történetet, mindjárt az elején sűrítve megkapjuk a játékmódját a későbbi előadásnak. Nagyszerű szerintem.

Lévai Balázs: Tehát, megköti velünk, nézővel azt a szerződést, hogy akkor mit nézünk.

Beszéljünk most már valóban a főszereplő alakításáról. István, te is elmesélted, hogy milyen színháztörténeti előzményei vannak a műnek magyar színpadokon. Eleve ott van abban a nyitómonológban az a nagyon sokat idézett mondat, aminek a kibontása szerintem minden rendező feladata. „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek.” Dönteni miket szoktunk? Hogy holnaptól nem eszem szénhidrátot, mondjuk, azt viszonylag ritkán szoktuk eldönteni, hogy holnaptól gazemberek leszünk. Kulkát is emlegetted. Kulkát meg Kernt én is láttam. Kulka azért egy egészen fura, intellektuális bűnöző volt, vagy nem tudom. Kern Andrásé, nyilván az alkatból fakadóan is, nagyon fanyar figura. Milyennek láttátok Mokos Attila III. Richárdját?

Sándor L. István: Én nem tudom, hogy meg tudom-e most ítélni az ő alakítását, mert én elkértem a komáromi színházból a DVD-t is, de nem tudtam végignézni, csak belenéztem. Nem tudom mikor készült a felvétel, de azt láttam, hogy sokkal bohócosabb volt, tegnap sokkal több volt az erő átnyomásának igénye. A DVD-n időnként bizonyos jeleneteket, amit tegnap halálosan untam, érdekesnek találtam. Például az a jelenet, amikor megszólítanak bennünket, nézőket, hogy mit szól a nép, szól-e valamit, éljenzi, akarja-e már a királyságot. És akkor ebből csináljunk egy színjátékot. Ez a színjáték lesz az, hogy Buckingham azt tanácsolja, hogy menj el, imádkozz, vonulj kolostorba Richárd és majd, hogy ha visszajössz, akkor ebben az áhítatosságban... A DVD-n tényleg láttam ezt a pimasz, cinikus bohóctréfát, amit csinál a közönséggel, ha úgy tetszik néppel, ha úgy tetszik velünk. A tegnapi előadásban meg nem láttam. Ez a két jelenet nekem tegnap üresnek tűnt. Azt látom, hogy valószínűleg minden ilyen helyzetben benne van, egy szegény vidéki színészben és különösen egy határontúli színészben, hogy nagyon meg akarja mutatni: az erőt felerősíti és a könnyedséget meg elnyomja. Szerintem a DVD-n egy könnyedebb játékot látunk. Én nagyon fontosnak tartanám, hogy ne csak egy furcsa figurát lássunk, aki sok erőt fektet abba, amit el akar érni, hanem azt is, hogy tulajdonképpen egy cinikus bohócról van szó, aki azért lesz sokáig győztes, mert gátlástalanabb. Nagyon fontos pillanat, amikor jönnek előre a koronázás után a Buckinghammel kézen fogva és akkor azt kérdezi, hogy „tudod, hogy mi tenne engem igazán királlyá?” És akkor ott van a határ, amit mások könnyebben átléptek, például a Bandor Éva figurája, aki az elején nagyokat nevet azon, hogy a gyerekeket megölni. Tehát, a gyerek. Azt gondolom, hogy például ebben az előadásban az egy határpont. És azért van nagyon határozottan és markánsan kirakva az a két srác a végén is, a záróképben, hogy meddig lehet elmenni és mi az a határ, ami már, nem tudom mit kérdőjelez meg. Majdnem azt mondom, hogy az emberségünket kérdőjelezi meg, de itt már nincsen kérdés, mert már régen túllépett mindenki az emberin, de ha mégis csak marad valami legbelső izé és ha Mokos Attila könnyedebben játszaná itt a POSZT-on is ezt a figurát, akkor lehetne érezni, hogy benne nincs ez.

Méhes László: Hadd mondjak valamit erre gyakorló színészként. Auguszta, mi tudjuk!Valóban, hogyha az ember nézőként néz, kritikusként néz, beül a zsöllyébe és nézi az előadást, nem érzékeli azt az iszonyatos nyomást, ami ilyenkor egy színészen úrrá lesz. Ez védhetetlen. Ezt lemozogni nem lehet. Én a Mokos Attila alakítását szenzációsnak találom. A tegnapi alakítását is. Hozzászámolom azt, hogy milyen terhelés éri a bármennyire is erősen is felépített szerkezetben. Iszonyatos nyomás.

Lévai Balázs: Úgy tudom, hogy nagyon keveset is játsszátok ezt az előadást

Méhes László: Így van, így van. Én az Attila alakításában azt tartom egészen kivételesnek, hogy nincs benne semmi teatralitás, nincs benne semmi verbális plaszticizmus, hanem nagyon pontosan felépített lelkiállapot rezdülések és módosulások sorozatából áll össze. Ezért borzasztóan szüksége van a nézőkre. Nem mai színház. A nézőnek előre kell dőlni. Tehát, az, hogyha valaki hátradől, és messziről nézi, az rengeteget veszít. Ha előre tud dőlni a néző és nagyon figyeli, akkor egészen különleges élményben van része.

Hizsnyan Géza: Bocsánat, kénytelen vagyok megszegni a fogadalmamat, mert úgy tűnik, hogy én vagyok az egyetlen, aki látta a komáromi helyszínen az előadást.

Méhes László: Én is láttam.

Hizsnyan Géza: Hát jó, de a beavatottakon kívül, a színház tagjain kívül. Elsősorban hadd szögezzem le, felelősségem teljes tudatában le is írtam többször, Mokos Attila igenis nagy színész. Attila a legkiemelkedőbb színészek között van magyar és szlovák viszonylatban is. Én a szlovák színházi viszonylatba is mindig beleveszem őt. Csak egy apró példát. A Nemzeti Színházban könyörögtek neki, hogy hogy menjen el eljátszani az Ivanov főszerepét. Nem vállalta el több okból. Mindegy. Könyörögtek neki, jelen voltam. Sőt engem próbáltak megkörnyékezni, hogy győzd már meg az Attilát.

Sándor L. István: A Szlovák Nemzeti Színház.

Hizsnyan Géza: Igen, a Szlovák Nemzeti Színházban. Attila nagy színész.

Tóth Tibor: Egész pontosan nem az Ivanovot, hanem az Ivanov egyik szerepét. 

Hizsnyan Géza: Ivanovot kellett volna. Jó, mindegy, mindegy. Tehát, az Attila nagy színész. De nem értek egyet veled, sajnos messze nem volt az, amit a bemutatón játszott. Most hozzád István. Én sajnos úgy gondolom, hogy ez az előadás nem jó előadás, mert pontosan az összhangzó értelem, az átfogó gondolat, az olvasható, belső tartalom hiányzik belőle igazán. Nagyon sok benne a külsőség. Nagyon-nagyon kitalálta Jozef Ciller a külső körülményeket, amiket kihasználnak, amitől expresszív, amitől hatásos igyekszik lenni, de az egésznek az összefogó értelmét nem tudom leolvasni. Azt mondtam Attilának a premier után is, hogy sajnos az az érzésem, hogy igazán nincs körülötte egy koherens előadás. Viszont, amit ő a premieren csinált az egy nagyszerű volt. Egy szokatlan, visszafogott, nem habzó szájú, hanem kicsit cinikus mosolyokkal, egy hidegvérű hátborzongató III. Richárd volt. Úgy van, ahogy mondjátok, ahogy te érzed, rágörcsölt és főleg az első részben, még az artikulációján is ott volt ez a görcs. Tehát, azért mondhatta a néző, hogy nem érthette, hogy mit mondott. Nem kellett volna másképp kiosztani, hanem az Attilának kellett volna sokkal nyugodtabban csinálni ezt az egészet. Nem tudom, mi van a háttérben, de egészen biztosan így van, hogy a premieren egy másik III. Richárd volt, mint itt.

Sándor L. István: Ne haragudj, hogy vitatkozom veled, de olyan könnyű azt mondani, hogy nincsen benne összhangzó értelem. Szerintem totálisan világos ez az előadás. Azt mondhatod, hogy túl szimpla a gondolat vagy a mondanivaló benne, de ami benne van, az teljesen érthető. Ugye van egy romlott társaság, a fehér rózsa és piros rózsa. Itt a fehér és a piros lepel jelzi ezt. Kiirtják egymást. Itt van ez a gúla, egy hatalmi gúla, ami föl is van építve, vannak magasabb szintek. A legmagasabb szinten, a hordó tetejűn ott van a palást és a korona

Lévai Balázs: Piramis.

Sándor L. István: Piramis. Erről, mint a dominók dőlnek le időnként a hordók. Úgy láttam a DVD-n, hogy a komáromi színházban volt egy kis védő izé. Tehát, ott többször gurult a hordó. Amikor itt gurult az első sor felé, az egy izgalmas pillanat volt. Szerintem ez fontos jelzés lenne az előadásban, hogy felénk gurulnak ezek a hordók. Emberek érzitek? És még mindig némák vagytok? Még mindig hallgattok? Tehát itt van ez társaság, kiirtja egymást és mi jön utána? Nem jön utána semmi, ne reménykedjetek, mert egy militáns, kíméletlen, erőszakos világ folytatódik. Tehát, az összes hordó ledőlt. Itt vagyunk egy romhalmaz kellős közepén. És ugye itt van a te előadásod is. (Méhes László rendezése, a Picasso kalandjai – a szerk.) Az egyik oldalon Hitlert, a másik oldalon Churchill. Tehát, ugyanez volt ez a kép. És akkor tegnap elgondolkodtam - de ez most a Picasso kalandjához lehet, hogy nem illik -, hogy tényleg emberi sorsokat, nemzedékeket ilyen mértékben tönkre tudnak tenni politikusok? És azt gondolom, hogy erről szól ez a képe is, erről szól a ti előadásotok. Tehát, hogy nem értem, amikor azt mondod, hogy nincs összehangzó érzelem. Lehet, hogy azt mondod, hogy ez a te gondolatodban nem fontos, vagy nem érdekes, vagy nem világos, nem, azt nem lehet mondani, hogy nem világos. Lehet, hogy túlságosan világos. Ez egy világosan, markánsan és határozottan elmesélt vélemény a III. Richárd kapcsán a világról. Arról lehet vitatkozni, hogy így kell-e beszélni, vagy érdemes-e így beszélni róla. Szerintem érdemes beszélni róla. 

Tóth Tibor

Salamon Suba László: Szeretnék gratulálni a társulatnak, és azért kértem szót, mert feszítő gondolat jött létre bennem tegnap az előadás után, amit szeretnék elmondani, az, hogy mennyire lenyűgözött az előadás. Nem is vettem észre, hogy hol vagyok. És most, amikor a Sándor L. István esszéista szenvedélyesen hozzászólt a témához, akkor úgy gondoltam, hogy ehhez én is hozzá tudok tenni. Az egyik az, ami a rendezőnek a mesterműve, hogy pontosan akkor ért véget egy-egy szenvedélyes szituáció, amikor végének kellett lennie, akkor porladt szét a szöveg, amikor annak szét kellett. Tehát egy egészen kiváló rendezői munkát láttam. Nem értek azzal egyet, amit az István mondott, hogy gyengébb a férfikar. A férfikar rendkívül erős. Sokszor erősebbnek láttam, mint a nők játékát. De mind a kettő rendkívül erős volt. A Theatertreffen-en, ahol részt szoktam venni, sokkal rövidebben szoktak beszélni, én nem szoktam hozzá komolyabb körmondatokhoz, úgyhogy még egyszer szeretnék gratulálni a társulatnak. 

Sándor L. István: Csak kihasználom a pillanatot, hogy egyébként Kézdy György is játszotta Richárdot ’89-ben Szolnokon Fodor Tamás rendezésében. 

Hizsnyan Géza: Andorai Péter is.

Lévai Balázs: Megkérdezem Solténszky Tibort is, hogy te milyennek láttad Komáromban és milyennek láttad itt Pécsen?

Solténszky Tibor: Ugyanazt a premiert láttam, mint amit Hizsnyan Géza. Egy nagyon más előadás volt, mint ami tegnap sikeredett. A terem légköre eleve más kellett, hogy legyen és az előadás nem tudta ugyanazt a gyújtóhatást elérni. És ebben igen, feltehetőleg az Attilán, meg nyilván a többieken meglévő nyomás, vagy nem is tudom mi, közrejátszott. Az időjárási viszonyoknak ugyanúgy köze van az előadás légköréhez, mint a hét órás útnak, meg minden egyébnek. Egy nagyon átgondolt dolog. Egyetértek Istvánnal, hogy ez dramaturgiailag, rendezőileg egy nagyon átgondolt előadás, nagyon a mára van rántva. Megtart mindent a III. Richárdból, ott van minden fontos elem, de elég szabadon bánik vele. Előre-hátra rak dolgokat, felcseréli a shakespeare-i szövegkönyv időrendjét. Úgy rakja, ahogy az egyre vadabbul száguld az őrült végkifejlet felé. És amit Attila művelt a premieren, tényleg nehéz megfogalmazni. Bár ott is rajta volt az első negyedórában a szorongás, ahogy egy premieren óhatatlanul rajta van az emberen, de egyszer csak lehetett érezni, hogy az úgy szétpukkadt rajta és amikor az első mosoly megjelent az arcán, miközben a nézővel kokettált, megkapta azt a gyújtóenergiát amiből fel tudta építeni ezt a szerepet. Hihetetlen volt, hogy egyszerre volt imádnivaló és hátborzongatóan félelmes. Az ember úgy jött ki erről az előadásról, hogy bennem is van egy III. Richárd? Tehát én is dönthetek úgy, hogy holnaptól gazember vagyok? Jézusmária! Tehát egy nagyon különös színházi élmény volt ez. A tegnapi szorítottságban, nem csak az Attila, sajnos sokan, a tempószorításában elvesztették a szöveg fölött a kontrollt, és ez nem tett jót a dolognak, mert az itteni közönség erre feltehetőleg nagyon érzékeny volt, és ez elkezdett kialakulni - éreztem a bőrömön - egyfajta ellenséges viszonyt. Mit ágálnak ezek itten? És akkor egyre távolabbról nézték a produkciót. Egy fél mondatot még arról, hogy elég szerencsétlenül alakult a meghívás, illetve a vendégjáték, mert arról volt szó, hogy a Hubát Varga Emese, a produkció dramaturgia fogja képviselni, de az Emese tegnapelőtt vesebántalmakkal került kórházba, úgyhogy nem tudott eljönni, hogy elmondja, mit gondoltak, miközben előkészítették a produkciót.

Lévai Balázs: Sándor L. István azt mondta, hogy tök egyértelmű a darab felfogása, a megközelítése és most elsősorban a díszletről beszélek. Ki milyennek látta ezt az acélhordós piramis felépítésű szerkezetet? Mindenki számára ez ilyen egyértelmű volt? Mert én olvastam egy írást, amiben a rendező beszélt arról, hogy ezek az olajat is hivatottak, meg a gazdasági hatalmat is hivatottak szimbolizálni. Bevallom, nekem ez nem jutott eszembe. 

Méhes László: Azt gondolom, hogy az egész egy virtuális tér, egy rituális tér és az, hogy ez a tér, és ennek az elemei kiben milyen gondolatokat idéznek elő, lényegében magánügy. Akinek eszébe jut az, hogy olaj, hatalom, akkor váljék egészségére. Az a lényeg, hogy ez az előadás tele van olyan pontokkal, olyan megoldásokkal, amelyek alkalmasak arra, hogy a nézők tovább gondoljanak valamit, a körülöttük lévő káoszban egy kis részét a világnak rendezzék ennek az előadásnak a segítségével. Hihetetlenül értékesnek és fontosnak tartom ezt az előadást és nagyon örülök, hogy lényegében azt mondjátok, hogy a komáromi III. Richárdnak helye van és volt a POSZT-on, mert ez egy nagyszerű előadás. Mi nagyon büszkék vagyunk rá. 

Lévai Balázs: Egy konkrét jelenetre rákérdeznék. A vége, a csatajelenet megoldásáról te például mit gondoltál, István? Kicsit jobban emlékeztetett egy ilyen, nem is tudom, egy ilyen Hyde parkos verbális csatához, vagy egy ilyen választási küzdelemnek a képeihez.

Sándor L. István: Ha ez jutott eszedbe, akkor ez nagyon fontos. Egyébként a csatajelenetek itt villanások, a Shakespeare szövegben is. Ugyanakkor az, ami történik a hordókkal, és ahogyan indul, egyrészt messzebbről indítva, azért is gondolom, hogy itt munka van benne, mert bizonyos jeleneteknek az egymástól kopírozódása teljesen világos. Mondjuk, kezdődik ezzel az átkozódással és utána a csata előtt folytatódik, hogy jönnek a halottak és mindenki újabb átkot hullat és a köpönyegek is ráhullnak. Tulajdonképpen nyilvánvaló, hogy ott vannak azok a terhek, amivel folytatódik. És hogy ott van ez a rengeteg hordó, amik között bóklászik, ami szintén a megszámlálhatóan is megszámlálhatatlan rengeteg halott, aki körülötte van. Ilyen értelemben valóban nagyon fontos ez a két kép. Ezért is utaltam a Méhes előadásra, a Picassora. A két főnök. Hogy mondjuk ezt? A két vezér! Ez a jó szó. Alatta már teljesen esetleges, hogy ki szenved. A két vezér fölül nagyon bátor és nagyon határozott.

Méhes László: Az elején említetted, a csata elején, hogy kiben milyen gondolatsorokat indít el. Azt mondtad, hogy választás. Hordókon állnak, hordószónok. Egyszer csak elindul egy gondolatsor és azt mondom, hogy „jé! hú de rímel valamire, ami körülvesz bennünket”. Egy előadás akkor jó, ha minél több ilyen gondolatsort tud elindítani. Hogyha valaki három nap múlva visszagondol, eszébe jut, hogy „jé, lehet, hogy egy olyan megfejtése van ennek az előadásnak”. Ezeknek a pillanatoknak rengeteg megfejtése van és szellemi öröm az, hogy ki mennyire merül el benne. Van, akinek csak egy történet, és van, aki foglalkozik vele. Ha foglalkozik vele, akkor három nap után is talál olyat benne az emlékei között, amit érdemes tovább gondolni.

Sándor L. István: Hadd mondjak most itt óvatosan valamit. Inkább csak kérdésként. Komáromban járva, azt gondolom, hogy az ilyen típusú előadások készítése merészségnek számít. Miközben egy ideális POSZT verseny programban ez egy konzervatív előadás lenne. Én a nézőhöz való viszonyt tényleg nagyon fontosnak tartom. Teljesen más a közeg, teljesen más Komáromban színházat csinálni és ahhoz a közeghez képest, amit időnként ott járva megtapasztalok, nagyon igényes a műsorterv. A Made in Hungária csak egy az évadban. Vannak kortárs darabok, Tasnádi meg Spiró, meg vannak nagy klasszikusok, Gogol, Shakespeare és van - egy vidéki színházban szokott lenni általában - egy kabaré, egy mulatságos előadás. Szemben mondjuk rengeteg vidéki színházzal, ahol az arány az 9:1-hez, fordítva, mint a komáromi színházban. Eleve nincs az a merészség, miközben a közönség az sokkal biztosabb, mint Komáromban. 

Tóth Auguszta: Bocsánat. Nem posztom nekem itt most a POSZT-on megszólalni. De a díszlet a színésznek akkor jó, mikor szerves részévé válik a játéknak és ebben az előadásban ez a bizonyos hordó, amelyben a hatalom, a piramis, a lépcsőfokok, a létra, ugye ahogy jutunk fel a hatalom szintjére, aztán ahogy bejön a gyerek, és mint egy játszótéren, veszély nélkül közlekedik ebben a nagyon szép felnőtt világban és nem veszi föl még ezeket a dolgokat. Ő csak ott játszik, csak ott lépeget, ő csak ott van. Amikor lefejeznek valakit és egyben ez a hatalom, ez a piramis. Egyszer csak ott van bitófa, ott van, amire le kell hajtani a fejet és sok embernek a hatalom megszerzésének útjában porba hullik a feje. És ez az előadásnak szerves része, mert zeneileg is ott van. A hangeffektekkel erősíti mindazokat a pontokat, amiket a rendező ki akart emelni, vagy meg akart erősíteni. És a rács, ami egyszer csak lejön és börtön lesz, vagy följön és egyszer csak a szabadság lesz. Minden tűpontosan össze volt rakva. Nyilvánvaló persze, ki hogyan akarja érteni, de nekem ez teljesen egész volt. 

Sándor L. István: Ez is egyszerű. Anglia börtön. Lehetne Anglia egy mészárszék, mint ahogy Ruszt Józsefcsináltegy II. Edwardot, ami egy mészárszéken játszódott, ez itt egyszerűen egy börtön. Anglia börtön. Még az előző gondolatot folytatnám, amit elkezdtem mondani a közönségről. Egyébként meg kellene ostorozni a magyar színházat, aminek hihetetlen konzervatív műsorpolitikája van és folyton csak a biztosra megy. Néhány éve megdöbbenve olvastam azt a felmérést, hogy a magyar társadalom döntő többségének a szemlélete tradicionális. A hagyományhoz, a megszokáshoz való ragaszkodás és egy hierarchikus gondolkodás a meghatározó. Azt gondolom, hogy a színháznak ez a merevsége és konzervativizmusa tulajdonképpen a társadalom merevségét és konzervativizmusát is tükrözi valamilyen formában. 

Tóth Tibor: A közönség témához szerettem volna hozzászólni, és nagyon örülök, hogy ezt a témát megnyitottad. Én is úgy gondolom, hogy sokkal merészebben csinál műsorpolitikát a mi színházunk, mint sok magyarországi vidéki színház is. Viszont látni kell ennek a hátterét is, vagy a hátrányát is. Nagyon nehéz ez 18 ezres lélekszámú városban egy ilyen színházat működtetni, mint ami a mi szándékunk, és ha tehetnénk, még merészebb vállalkozásokba belemennénk. Sajnos a mi közönségünk kicsit fehéren-feketén látja a színházat. Nem nagyon enged meg átmenetet a művészszínház és a szórakoztató között. Egy III. Richárdot is, ami a maga idejében egy népszerű színház volt, vagy népszerű előadásnak számított a közönség körében, a művészszínházi előadásba sorolják, de a Magyar zombit is odasorolják, Székely János Kaligula helytartóját is oda sorolják. Ebből kifolyólag ezeket az előadásokat nagyon kevésszer tudja játszani a színház. Küldetésénél fogva a mi színházunk tájoló színház, ezért is lett alapítva 1952-ben, de a fogadó helyek nagyon katasztrofális állapotban vannak. Már nem is tudják fogadni a színház előadásait. Ha pedig igen, akkor csak a szórakoztató jellegű, kommersz előadásokat. Tehát nagyon beszűkül a színháznak a lehetősége és ezzel szemben, vagy ennek ellenére, én úgy gondolom, hogy nagyon merész vállalkozás az, amikor a színház műsorra tűz mondjuk egy III. Richárdot, vagy egy Dosztojevszkij Karamazov testvéreket, vagy egy Ghelderode Barabást és még sorolhatnám. A szívfájdalmam természetesen az, hogy nem tudnak kifutni ezek az előadások. Mokos Attila tegnap azért volt görcsös, mert 2 hónapja nem ment az előadás. Tizenegyszer tudta játszani, és nincs felfutva III. Richárd színészként. A 100 méteres síkfutásnál, még a 80 méternél sem tart a célszalag előtt. Alapjáraton van egy beszédtechnikai handicap-je, és tudta, hogy szakmai közönség előtt játszik és ezért erre rágörcsölt egy icipicit. Úgy gondolom, hogy az előadás első felében azért ellazult és megnyílt. Tehát, ezeket a szempontokat is figyelembe kéne venni. Köszönöm.

Lévai Balázs: Köszönjük szépen.