'Szenvedélyem a színház!' - Szabó István nyugdíjba vonul

Szabó Istvánnal, az OSZMI egykori igazgató-helyettesével nyugdíjba vonulása alkalmából készített interjút dr. Venczel Sándor, tartalmi partnerünk, a Színigazdaság.hu számára.

Részlet a beszélgetésből:

Miért érdekel téged, és mióta érdekel a színházi struktúra?

Mint néző a színházat művészetnek láttam. Különösen kamaszkoromban: megvilágító, sorsfordító, katartikus művészetnek. Később pedig, mint a színházi élet viszonyait átlátó hivatalnok, és rövid ideig, mint színházcsináló is, egyre inkább gyakorlati dologként fogtam fel. Ez nem a művészet lebecsülése. Csak egy műfaji sajátosság hangsúlyozása. 100 éve Bárdos Artúr Az új színpad-ban úgy fogalmazott, hogy „a színpad célja a megvalósítás”. Ezt vallottam én is, ezért lettem, művészi ambíciók és tehetség híján színházi „gátőr”. Vagyis azt tartottam hivatásomnak, hogy jó mederbe tereljem a színház ügyeit.

Szemléletem kialakulásában nagy szerepe volt mérnöki tanulmányaimnak. Tárgyi tudás kevés maradt a műegyetemen eltöltött évek után, de az biztos, hogy mélyen rögzült bennem néhány dolog: érdekel mindennek a szerkezete, felépítése, törekszem átlátni a működési mechanizmusokat, felfedezni a lényegi összefüggéseket, és minden esetben, amennyiben lehetséges gyakorlati következtetésekig eljutni.

Kérdésedre válaszolva, miután nem találtam kiérlelt tudásanyagot, tanulmányokat, könyveket arról, hogy mi is a színházi struktúra, magam kellett felfedezzem a „melegvizet”. Nem volt nehéz, mert a nyolcvanas években mindenki struktúraszakértő volt, és bármi problémát látott a struktúrán verte el a port. Az akkori struktúrának (röviden: társulatos repertoárszínházak közpénzen fenntartott országos hálózata) egy nagy baja volt. Az, ami a politikai rendszernek, hogy monolit volt. Mondták is nem éppen dicsérő felhanggal arra, ami nem fért bele, hogy struktúrán kívüli. Ami egy marhaság, a struktúra része volt minden, ami létre tudott jönni.

Ezek szerint te jónak tartottad azt a struktúrát?

Nem éppen, de nem voltam híve semmilyen illuzórikus elképzelésnek, amely azt harsogta, hogy egy másik struktúrával kell felváltani a szocializmus éveiben kialakult viszonyokat. Én mindig a szerves fejlődés híve voltam, a lassú átalakulásban, a tudatos átalakításban hittem. Nem tagadom értéknek tartottam azt a szerkezetet, amelyben ugyanakkor a művészi szabadság korlátozva volt. Értékének persze nem ezt gondoltam, inkább olyan árnak, amit a színháznak meg kell fizetnie privilegizált helyzetéért. Leültem a térkép elé egy körzővel, egy óra múlva felálltam, és leírtam egy mondatot: Magyarországon 80 kilométeres távolságon belül a lakosság 90 % százaléka talál legalább egy napi rendszerességgel játszó színházat. Ez a nyolcvanas évek végén volt és el is döntötte számomra a következő évekre a dilemmát: a struktúra érték, meg kell védeni. És gondozni, alakítani kell, mert nem egy gép, ami minden körülmények között magasrendű értéket termel. Ebben pedig nagy szerepe lehet a struktúra többi elemének, a képzésnek, a kritikának, a szakmai szervezeteknek konkrétan, valamint a társadalmi megbecsülésnek és a közönség támogatásának általában.

Ezek is a struktúra részei lennének?

Természetesen nem, ezek inkább azt a közeget jelenítik meg, amelyben a színház teljesíti funkcióját. A színház, a kultúra presztízsének hanyatlása szétfeszítené beszélgetésünk kereteit, ezt inkább hagyjuk. A közönséggel azonban más a helyzet. Minden korban el nem hanyagolható része az említett „megvalósulásnak”. Olyan ágens, mint a finanszírozás, nélkülözhetetlen. A közönség finanszírozó is, de a mi viszonyaink között nem elsősorban anyagi, hanem szellemi értelemben „tartja el” a színházat. A sokak által kárhoztatott színházi struktúrát végül is az évi 4-5 millió néző védte meg elsősorban. És az olykor rogyadozó, máskor ragyogó színházépületek, amelyek nem alakíthatók át egykönnyen bankfiókká, bútoráruházzá. A bezárás pedig még mindig feltűnő presztízsveszteség lenne a fenntartónak.

Ezt az állítást mintha éppen mostanában cáfolná az élet, nem gondolod?

Látszólag igen, de azt gondolom, mégsem fog elterjedni ez a példa. Két fővárosi színháznak nem találta meg a helyét az igazgatás, húsz év nem volt elegendő, hogy önkormányzati fenntartásukat megszervezze, vagy bezárás helyett legalább megpróbálja az érintett színházakat magánvállalkozás által működtetni. A kulturális politika kormányváltásokon átívelő impotenciájáról szól ez a történet Ez egyszerűen szégyen. (...)

Folytatás a Színigazdaság.hu-n.