Először mutat be Rameau-operát a Magyar Állami Operaház. A szerző Hippolütosz és Aricia című művét Vashelyi György barokk-specialista dirigens vezényletével, Káel Csaba rendezésében június 26-án láthatja először a közönség.
Az Operaház ajánlója:
Az alkotók futurisztikus látványvilágba helyezik a cselekményt, Haamer Andrea jelmezeivel, Szendrényi Éva díszleteivel és Bordos Zsolt videomap animátor segítségével. „A szerelem mindent átható erőként van jelen az operában, ami erőteljesen a görög világszemlélethez kapcsolja a művet. A görögök makrokozmosza valahol az Olümposz tetejénél ért véget, a 21. századi ember számára azonban a makrokozmosz, ha lehet ilyet mondani, tágabb: az űrkutatás végtelenné tette. A populáris művészetre, a science fiction regényekre és filmekre ez nagy hatást gyakorolt, és az utóbbi évtizedekben született néhány olyan mű, amely nem pusztán ennek a technikai oldalával foglalkozik, hanem az emberi konzekvenciákat is megpróbálja levonni. Vagyis azt a kérdést, hogy miként kapcsolódik egymáshoz ember és makrokozmosz. Bármily meglepő, a kulcs e viszonyban (is) a szerelem. A görög eredetmítoszok egyikében olvasható, hogy az őskáoszból a szerelem teremti a világot. Úgy is fogalmazhatunk, hogy szerelem nélkül nincs ember, ember nélkül nincs makrokozmosz.” – emelte ki Káel Csaba.
A barokk opera újszerű színrevitelében két világhírű szólista: Jeffrey Thompson és Vizin Viktória is színpadra lép a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar kíséretével. „Olyan énekeseket kellett találni – hangsúlyozta Vashegyi György –, akik meg tudtak felelni a darab nyelvi, intellektuális, zenei kihívásainak, és akik képesek megbirkózni ezzel az őrületes feladattal. A Hippolütoszt alakító Jeffrey Thompson William Christie énekes iskolájában, a Jardin de Voix-ban nőtt fel, és ennek nyomán lett a világ egyik vezető haute-contre-ja (azaz francia magas tenorja). Rameau esetében azonban a „kisebb vokális szerep” felettébb megtévesztő: itt minden hang rendkívül kényes és fontos.”
A francia barokk repertoár annyira különleges világ még a barokkon belül is, hogy megszólaltatása elképzelhetetlen a stílus speciális ismerete nélkül. „Rameau-nál és a többi francia szerzőnél a zenekari anyag nem puszta hátteret nyújt az énekes csillogásának, hanem az énekszólamok szerves részét képezik a partitúrának. Részint ez okozza a stílus nehézségét, hiszen itt nem az a feladat, hogy a zenekar lekísérje az énekest: olyan mértékig precízen van megírva a zene, hogy az énekesek, a zenekar és a kórus tökéletes összhangja nélkül az előadás meghal.” – mondta Vashegyi György.
Rameau a korabeli Franciaországban Racine jóvoltából széles körben ismert Phaedra-mítoszt dolgozta fel az Hippolyte et Aricie-ben. „A 18. századi művészet mitológiai párhuzamokkal üzemelt, a korszak a görög-római mítoszokkal próbálta szinkronba hozni saját nagyságát és dicsőségét. Rameau persze nem pusztán belehelyezkedett a hagyományba, hanem a nagy alkotók többségéhez hasonlóan feszegette az örökül kapott kereteket – ismertette Káel Csaba. – Tudjuk, hogy bármely történet elmesélhető a legkülönfélébb perspektívákból: Hamlet tragédiáját elmondhatjuk Hamlet, vagy éppen Rosenkrantz és Guildenstern szemszögéből. Rameau és szövegírója nem – vagy nem pusztán – a tragikus főhősnőre koncentrálnak, amikor Phaedra történetét elmesélik. A két címszereplő, vagyis a két boldog szerelmes, tágabb értelemben tehát a szerelem nézőpontjából tekintenek a mítoszra. Rendezőként számomra ez rendkívül fontos, mivel úgy gondolom, ez adja a darab aktualitását. Hogy Racine művével szemben nemcsak a tragikus szerelemről szól az opera, hanem a szerelem napfényes oldalát is megmutatja.”
Fotó: Nagy István, opera.hu
A korabeli francia opera kötelező betétei, az úgynevezett divertissement-ok – vagyis az egyes felvonásokban található zenés-táncos betétek – a tragédia feszültségét oldó, látványos elemekként a közönség elvárásait szolgálták. A táncbetétek csak szegről-végről kapcsolódnak a drámához, s nehezen tehetők a cselekmény szerves részévé, eredeti, izgalmas, szenvedéllyel teli zenéjükkel, amelyek minden ütemében ott lüktet a szerelem, mégis fontos részei az előadásnak – ezúttal Kerényi Miklós Dávid koreográfiáival elevenednek meg.
A Hippolütosz és Aricie-t az 1733-as bemutatót követően 1742-ben és 1757-ben is színre vitte Rameau, aki mindkét felújítás során számos változtatást eszközölt a darabon. A 2013-as budapesti színrevitel mindhárom verziót követi. „Lényegileg az utolsó, drámai szempontból legfeszesebb, 1757-es változatot követjük, de visszatettük bele az 1733-as verzióban szereplő tételek közül azokat, amelyeket akár zenei, akár dramaturgiai szempontból nélkülözhetetlennek ítéltünk. Az 1757-es változatot követve nem játsszuk a prológust, amely az istenek – Diána és Ámor – vetélkedésének kerettörténetét vázolja fel és nem nélkülözhetetlen a drámához.” – ismertet Vashegyi György.
Különleges díszletet és jelmezkollekciót gyártottak az Opera műhelyei
Szendrényi Éva díszleteinek és Haamer Andrea jelmezeinek kivitelezését hosszas egyeztetés előzte meg az Opera műhelyeiben. A futurisztikus ruhák és maszkok gyártásán a férfi- és női jelmezműhely, a kalapos műhely és a cipészműhely huszonnégy munkatársa dolgozik megfeszített iramban. A jelmezekhez elsősorban autentikus nyersanyagot – többek közt nagy mennyiségű bőrt – használtak fel, a díszítésekhez alternatív anyagokat; ezek kombinálásával érik el a figurák földöntúli megjelenését. A gyártást megelőzően pusztán a megfelelő anyagok kiválasztása is hosszú ideig tartott. A díszleteket a szcenikai műhelyekben harminchatan kivitelezték, a szobrász- és festőművészek öt héten át készítették a különleges elemeket, többek közt egy 10 méter átmérőjű, befüggeszthető gömböt, ami a Plútó bolygót szimbolizálja majd egyedi technikával kialakított belső világításával, és egy átlátszó fóliára festett, áttört hátteret, melynek hátsó megvilágítása nyújt extra hatást.
A színpadi látvány meghatározó elemei közt három darab, kilenc méter átmérőjű, egyenként 100 légköbméteres, felfújható félgömb is szerepel, amelyek a színpad fölé lógatva vetítőfelületként funkcionálnak majd. A vizuális hátteret és keretet a produkció szerves részeiként a világhírű Bordos László Zsolt animációi teszik erőteljessé, amelyeket – a már említett felfújható felületeken kívül – két hét méter hosszú, sztreccs-anyagra is vetítenek. Utóbbi különlegességét nemcsak az adja, hogy a vetítés plasztikus felületre történik, hanem az is, hogy a fényvisszaverő festékkel mintázott anyag hét méter magasságból, két énekes alálengő ruhájaként terül szét a színpadon. Bordos László Zsolt 2000 óta foglalkozik vetítéssel, vj-ként kezdte a budapesti underground kultúrában. Tanulmányait a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen és a MediaLab UIAH (University of Art and Design), Helsinkiben végezte. Cége nevéhez fűződik az első magyarországi, óriás felbontású 3d animációk készítése, nagyfényerejű kül- és beltéri vetítésekhez. A korai 3d animációs vj vetítéseivel (2000-2004) és formabontó vetítéseivel (2005-2006), illetve a 2007-es Heavent párizsi projektjével a video mapping műfaj első generációjához tartozik, neve ma már világszerte ismert. Az operaházi produkcióhoz tervezett animációihoz öt vetítőgépet használnak majd, ami rekord az Operában.
Forrás: Operaház