'Átrendeződtek a határaink' - Interjú Nagy Ervinnel

A Szegedi Szabadtéri Játékok Leányvásár című előadásának főszerepére készül Nagy Ervin. A bemutató előtt kérdeztük a Katona József Színház színészét arról, miért vállalt bonviván szerepet, és mi az, ami egyre nyughatatlanabbá teszi.

 proba

 

Sok dolgod volt a napokban. Ma mi a programod?


Nagy Ervin: Ma még szöveget tanultam a súgóval, átvettük a második felvonást. Utána megnéztem, milyen jelmezt kapok, és megállapítottam, hogy szuper! Most iszom egy kávét, aztán hazamegyek, pihenek, és egy kicsit inhalálok. Egy héttel ezelőtt megfáztam a Nemzeti Színházban. Hőség volt kinn, de benn annyira jól működött a légkondi, hogy ráment a torkomra. Öt napja nincs hangom.

De te vagy a Leányvásár főszereplője!

Nagy Ervin: Igen, nem könnyű így játszani a bonvivánt, de rohamosan javul a helyzet. A premierre rendbe jövök, hidd el.

Még mindig visszajársz Bagó Gizellához, a Színművészeti legendás énektanárához. Ő mit javasol ilyen esetekre?

Nagy Ervin: Bagó Gizit eddig fel se mertem hívni, nem akartam, hogy szívrohamot kapjon. Azt gondoltam, nem zaklatom, hacsak nincs nagyon nagy baj. Most megírtam neki, hogy már simán énekelek, tudom, hogy hamar meggyógyulok. De Gizi a biztonság kedvéért lejön az összpróba előtt, megnézi, milyen állapotban vagyok és beénekel engem. Hálás vagyok érte.

Miért fontos számodra, hogy továbbra is tanulj nála?

Nagy Ervin: Azért, mert folyamatosan megtalálnak az énekes feladatok, és ez felelősséggel jár, muszáj gyakorolnom, képeznem magam, keményen edzeni kell, mint a sportolóknak. Emlékszem, amikor az Opera felkért Papageno szerepére, azt hittem, a Kész átverés következő részéhez kell asszisztálnom. Amikor kiderült, hogy élesben megy a dolog, egyenesen a Gizihez szaladtam. Ő azért nagyszerű, mert képes a maga komplexitásában vizsgálni a feladatot, és úgy hajszolja az embert, hogy közben a legjobb terhelést adja. Nem gondoltam volna, hogy a zene erősen jelen lesz a pályámon, bár Gizi mindig hangsúlyozta, hogy a hangom fontos eszközöm lehet. Az élet őt igazolta, mert zeneileg egyre nagyobb kihívások elé állítanak. Ennek rettenetesen örülök, mert ezáltal új emberekkel, új műfajokkal ismerkedhetek, nem unom el a prózát és sokat tanulok. Rá kellett jönnöm például arra, hogy gyűjtsek könnyeket a szemembe, miközben lesem a karmestert, hogy maradjak nyeregben, miközben összeegyeztetem a játékot, a szöveget, a partnereket, a kellékeket, a dalokat, meg a bácsit, aki a színpad aljáról mutogat nekem. Ez a mai napig kihívás. Egyébként itt, Szegeden hallgattam vissza magam életemben először. Csináltam egy felvételt magamnak a telefonommal...

Mit szóltál magadhoz?

Nagy Ervin: Őszintén szólva kicsit elcsodálkoztam, mert eddig egészen mást hallottam belülről. Ilyesmi ritkán fordul elő velem, de teljesen megnyugodtam, hogy rendben vagyok. Aztán eszembe jutott, amikor a főiskolán operettekkel ökörködtünk... Én egy Mágnás Miska paródiát adtam elő, és ezzel arattam az első sikeremet. Akkor még nem mertük komolyan venni ezt a műfajt, mindenáron idézőjelbe akartuk tenni a produkciónkat. Most már nem lehet szórakozni, a Szegedi Szabadtéri többezer nézője előtt helyt kell állni.  

Mekkora a súlya a feladatnak?

Nagy Ervin: Nagy, viszont nem ijesztően nagy. Azért eszembe jutott, hogy talán pszichés oka van annak, hogy lebetegedtem. Amikor közeledik a nagy falat, amit be kell kapni, akkor az ember torka könnyebben megfeszül... De ma megnéztem a ruhámat, és újra bizakodó lettem. 

Mit tud adni egy jelmez?

Nagy Ervin: Egész felvonásokat képes megoldani. A mai napig emlékszem, amikor a Dilettánsokat próbáltuk, és bejött a ruhám, meg a maszkom, a dagadt karakter, amin szöszöltünk hirtelen formát öltött. A Talizmán díszletéről is ódákat tudnék zengeni. A darab eleinte hatalmas buktának tűnt, azt hittük, a fal adja majd a másikat. Aztán megérkezett a díszlet, ami leglább nyolcvan ötletet hordozott magában. Itt kiszakadt valami, ott felgyújtottam a fát, amott kinyílt egy kisablak... Meglódította a fantáziánkat a tér, az egész bohózat beindult, ment is tíz évig. Az eredeti Leányvásárban az én karakterem, Tom Miggles Fleetwood, egy durung cowboy, aki beleszeret egy városi kislányba. Viszont Gothár Péter változatában egy 260 kilós kisfiú leszek. A jelmezem már önmagában úgy néz ki, mint egy kan, tehát zseniális. Komolyan mondom, kerekít a világomon. A Leányvásár operettet Vinnai András egy abszurd komédiává dolgozta át, amit nehéz komolyan venni, ezért helyenként szakadék tátong a zene és a próza között. Amikor ezzel szembesülünk, el tudjuk veszíteni a magunkba vetett hitet, de egy jó díszlet, vagy jelmez képes átlendíteni a holtpontokon, mert azt üzeni, mégis nyert ügyünk van.  

 

judittal
Mire készülsz a Leányvásár után?

Nagy Ervin: Mundruczó Kornéllal fogok dolgozni egy darabon, amihez a Bécsi vér című Strauss operett szolgál alapul az íróknak, köztük Wéber Katának. Olyan fazont játszom benne, aki egy pornó-csetszobarendszert, tehát egy számítógépes poklot üzemeltet. Szemenyei János hangszereli az előadást, és annyira tetszik amit művel, hogy az elmondani nem tudom. Iszonyú leleményes zeneszerző! Olyan, mint Keresztes Tamás: speciális tudású, rettentő rugalmas, bármit vesz a kezébe eredeti dolgot formál belőle.

Azt a rugalmasságot, ami mondjuk Tamás sajátja mennyire érzed magadban?

Nagy Ervin: Ez érdekes kérdés, a válasz nem egyértelmű. Bizonyos szempontból egyre rugalmatlanabb vagyok. Ennek az az oka, hogy fogy belőlem a nagy bivalyok iránt érzett tisztelet, az az odaadás, elfogadás, ami a pályám elején jellemezte a hozzáállásom. Becsülöm a kort, a művészi pályán eltöltött évek tapasztalatát, de a rutint már kevésbé. Egyre többször szembesülök azzal, hogy nem értek egyet valamivel, amit kérnek tőlem. Nem vagyok rá büszke, de ez türelmetlenebbé tesz. Szerencsés esetben, a pályán eltöltött idő alatt a színészi öntudat egyre izmosodik, és hirtelen azon kapja magát az ember, hogy már két lábbal áll a földön, nem csak ott tud működni, ahol otthonos közeg veszi körül. Idővel én is rájöttem, mennyi módja van a színházi létezésnek, már könnyebben átlátom mi a saláta, mi a hús, mi a kamu, mi az őszinte. Már tudom, ha valaki önmagától koppint, az nem vándormotívum. Átértékelődtek a szememben a gesztusok is. Az, ami régen lelkesített ma már könnyen lelohaszt, és az, amit anno kikértem magamnak kihívásnak tűnik. A művészi kíváncsiságom új irányokat vett, mindenevő lettem. Korábban visszautasítottam volna egy bonviván figurát, most érdekel, hogy térhetek el a szerep konvencióitól. Régebben nem csak sznobizmusból, de félelemből, sem mertem volna belevágni egy Tom Fleetwoodba. Ma már a bukást is elviselném. Ez azt jelenti, hogy sokkal bátrabb lettem. Persze hülye nem vagyok, tehát ha azt kérik, táncoljam el holnap a Spartacust az Operában, nem fogok igent mondani, de szívesen vállalok például egy Kramer kontra kramert, mert igazi érték tud belőle születni, ha Rába Roland rendezi. Tehát nem ijedek meg a könyedebb műfajoktól. Aki ezt kívülállóként szemléli, azt gondolhatja, hogy lejjebb adtam a lécet. De szerintem azok, akik ódzkodnak egy laza vígjátéktól vagy operettől, attól tartanak, hogy nem fogják tudni megtölteni a szerepüket.

Nemrég a filmezésről szólva úgy fogalmaztál, a legjobb éveid mennek el melletted. Mennyiben függ össze a türelmetlenséged az idő múlásával?

Nagy Ervin: Kétségtelenül összefügg. Érzem, hogy fogy az élet, de még el kellene végeznem egy csomó dolgot. Felháborít, hogy kútba esnek ötéves filmtervek, hogy az uram-bátyám rendszer működik, hogy folyton a lehetőségek nyirbálásáról van szó, hogy az MTVA az utolsó percben hirdeti ki az eredményt, akkor, amikor már az egész szakma elkötelezte magát valahova, ezért román stábbal kell forgatni, mert a magyar fővilágosítók épp pincérkednek. Felháborít, hogy egy magyar színésznek alig van lehetősége a megmutatkozásra, hiszen kevés film forog, nincs tévéjáték, rádiójáték. Csak azért marad el a nagy felhördülés, mert a mi szakmánkat könnyű megosztani. Nem az az elvárásom magunkkal szemben, hogy filmből ki-be ugráljunk, csak elgondolkodtat, hogy vannak Enyedi Ildikók, Mundruczó Kornélok, rendezők, színészek, akik még értik egymás szavát, hozzák az eredményeket, mégsincs következménye a munkájuknak, és folyamatos szélmalomharcot vívnak. Ebben az országban bármit csinálsz, utána két évig csücsülsz, és várod, hogy újra felfedezzenek. Ez nem alkotóbarát. Amíg Vajna eldöntötte ki forgathat, nekem hússzal több ősz hajszálam nőtt. Mindjárt megkínálnak egy nagyapa szereppel, amire hamarosan alkalmas is leszek. Arra például van esélyem, hogy szépen megviseljen az élet, mert a magyar színházban kicsit jobban barázdál az idő, mint kellene. De nem csak a magam nevében tudok beszélni. Ott van például Nagy Zsolt, meg Szamosi Zsófi, akik A kategóriás színvonalon forgatnak, és aki egy kicsit is intelligens, az a Jóban rosszban helyett őket nézi a Terápiában. És még nyolcszáz kollegát említhetnék, aki ugyanúgy szenved a vákumtól, csak nem őt kérdezik meg róla.

 

proba3

Nemrég azt mondtad, egyre nyughatatlanabb vagy...

Nagy Ervin: Ez a nyughatatlanság sokmindenről szól, például arról, hogy jobban vágyom a lehetőségeket, mint azelőtt. Már nem elégít ki, ha a fejem fölött eldöntik, mivel foglalkozhatok a következő évadban, én is alakítani akarom a sorsomat. Régebben főként sértődöttségből döntöttem úgy, hogy a Katonán kívül vállalok munkát. Ma már tudatosan keresem a külsős feladatokat, mert rájöttem, hogy időről időre frissítenem kell a gondolataimat másokéval, létszükségletté vált számomra az újjal való töltekezés. A Katona az a hely, ahol tűrök, konfliktust vállalok vagy szó nélkül segítek, ahol a többiekért aggódom, ahol családra találok. De ha egyedüli terepe volna az életemnek, semmit sem tudnék oda hazavinni. Ezért mennem kell máshová. Most például a Proton Színházba, Mundruczó Kornélhoz. Az igazgatása alatt Zsámbéki Gábor azt a gondolatot képviselte, miszerint őrli a társulatot, ha színészei elkószálnak, máshol hasznosítják az energiáikat. Én viszont Kornéllal értek egyet, aki az első próbán kifejtette, mindenki járhatja a maga útját, a lényeg, hogy a Proton egy találkozási pont, egy alig várt örömmunka legyen azoknak, akik művészi affinitás szempontjából közel állnak egymáshoz. Szerintem az, amit Kornél mond egy újfajta társulati lét alapja. Egyre nehezebb megélni egy színházi fizetésből, ezért a színészek rákényszerülnek arra, hogy sokfelé keressék a kenyerüket. Az egyeztetés a legtöbb színházban már most komoly logikai műveletnek számít, valószínűleg ez a jövőben is így marad. Sokat hallani, hogy a megváltozott színészi életforma a társulati lét fellazulásához vezet, én mégis azt gyanítom, épp az új helyzet erősít meg minket abban, hogy tartozni akarjunk egymáshoz. Kell egy biztos pont, egy olyan közeg, amelyben szabadon, értő társakkal alkothatunk, ahol kamatoztathatjuk a tapasztalatainkat, ahol kisdiák módjára lerakhatjuk a mestermunkát. Minden szempontból átrendeződtek a határaink, ma már nem lehet azt mondani, hogy senki nem megy sehová. De nem baj, ha a köldökzsinór messzebbre ér, mert emberileg sem tesz jót, ha állandóan ugyanazokkal a kollégákkal lessük egymás küzdelmét... Sokat panaszkodtam eddig, nem?

Úgy látod?

Nagy Ervin: Igen. Pedig nem akarok pont most panaszkodni, amikor egy hónapra megyek nyaralni és már egy évre előre látom az életemet. 

Mi az, amit a következő egy évedben kihívásnak tartasz?

Nagy Ervin: Az Operában a Mario és a varázslót. Nagyon érdekel! Az opera mindig különleges, mert a zene komolysága átjárja a színpad levegőjét, valami emelkedettséget ad mindenkinek. Még 2012 novemberében hívtak fel, ráérnék-e 2014 márciusában egy némaszerepre. Annyira meglepődtem, hogy nem volt kérdés, hogy megyek. Azóta sem tudom ki rendezi a darabot, de iszonyúan várom. 

 

Tóth Berta / Színház.hu

süti beállítások módosítása