'Programszámba megy a lelkesedés' - Göttinger Pál az Ördögkatlanról

A 6. Ördögkatlan Fesztiválon a Momentán Társulattal lép fel a BuszSzínház egykori utaskísérője, Göttinger Pál. Erről mesélt Barta Zitának.

Fotó: csiky.hu

Ötödik alkalommal térsz vissza a Katlanba...
Merem azt mondani, hogy a szövetségese vagyok Bérczes Lászlónak, és ha valamibe belevág - legyen az akár egy kis dolog, mondjuk a buszmenetrend kiragasztásának megszervezése a Katlanban -, valahogy közel találom magam a vállalkozásához. A fesztiválon mindig annak kell megfelelni, amiben éppen benne találom magam, kis megoldandó problémáknak. Ezt nagyon élvezem.

Idén a Momentán Társulattal tartotok közös előadást. Hogy kezdődött az együttműködés?
A Momentánosokat régóta ismerem. Váradi Zsuzsival dolgoztam rendezőként, Bódy Gergővel együtt voltunk gyerekszínészek, Molnár Leventéékkel együtt szinkronizáltunk. Hosszú évek óta nagy rajongója vagyok az ő közös elfoglaltságuknak. Amikor Bódy Gergő tévés munkája miatt beugróra volt szükségük, rám gondoltak. Nagyon örvendeztem, rohantam segíteni, és nagyon jól érzem magam, ha hívnak.

Az improvizáció válhat rutinná?
Megvan ennek a veszélye. A Momentánnak pont az az erőssége, hogy nem csal, a szereplők valóban jelenet közben találják ki, merre menjen tovább a produkció. Minden alkalomért megküzdenek, ami nagyon jó, mert frissen tartja őket. Rémisztő, amikor az ember elkezdi magán érezni, hogy nem megy jól a dolog. Ilyenkor a rutin sem segít. Persze a felkészültség és a technikák ismerete nagyon fontos. Az improvizáció alázatot követel. Nagyon rajta kell lenni, nagyon figyelni kell közben, termékeny állapotba kell kerülni. A közönség pillanatok alatt fog ítélni, rögtön látja, ha egy jelenetben nincs invenció.

Az idei Ördögkatlan kínálatában rengeteg a workshop. A Momentán is készül műhellyel. Milyen közösségre, milyen közönségre számítotok?
A Katlan vonzerejéhez tartozik, hogy a fellépők a katlanozóktól szinte semmilyen módon nem különülnek el egymástól. Ezt mutatja, hogy ugyanazon a helyszínen várakoznak a nézők az előadásra, ahol a színészek cigiznek. A közönség látja, hogy pakolnak be az alkotók, milyen nehézségekkel küzdenek. Az egész fesztivál nagyon közvetlen és barátságos. Ha vége lesz a Buszszínháznak Palkonyán, mindenki leszáll és együtt iszunk egy bort. Azt tapasztaltuk, hogy szinte programszámba megy a lelkesedés, az eszmecsere, a beszélgetés, a vita, a röhögés. 

Nagyon sok bekapcsolódni vágyó, játékos kedvű ember meg szokott itt fordulni. A Momentánosok és a Soharóza kórus is azt vallja, hogy ha odajön hozzájuk valaki, aki akar játszani, vagy énekelni, jó alapanyagot szolgáltat egy jó produktumhoz. Az amatőrség engem is nagyon vonz. A profizmusban is azt az állapotot keresi az ember, amelyben a munkavégzés és a közösségi szellem nem válik ketté. A Katlanon ez az állapot sokszor válik átélhetővé.

Van egy ilyen ócska, százéves mondás, nagyon vacak mondás, de mégis ide kívánkozik: a profi olyankor is csinálja, amikor nincs kedve, az amatőrnek meg mindig van kedve. Ebben az értelemben a Momentánosok és a Soharózások valóban azt csinálják, amihez kedvük van. Egyfajta világlátást képviselnek, ami nélkülözi a   számítást, a marketing-stratégiát.

Soharóza

Volt olyan, hogy rendezőként nem az előadást, hanem a kísérletezést tűzted ki célul?
Aránylag kevésszer adatik olyan helyzet, ami a szabad kísérletezést lehetővé teszi, pedig hatalmas szükségem lenne rá. A pályám legelején dolgoztam Erdélyben egy Nézőpont Színház nevű társasággal, akikkel bámulatosan sok időt töltöttünk együtt: két hónapot, de együttlakós két hónapot! A nagyon alapos ismerkedés után komoly workshop következett, aminek az eredménye nemcsak az előadásban hasznosítható rengeteg ötlet, hanem mély és empatikus emberismeret. A kőszínházi struktúra keretei ezt kevésbé teszik lehetővé. Utoljára a Szputnyikban dolgoztam így. De a Katlanon is mindig van alkalmam arra, hogy impulzusokat gyűjtsek.

Van kedvenc történeted, emléked a Katlanból?
Alapélményem az alvás teljes hiánya. Este, amikor a nagykoncertnek már vége van, még időt töltünk az emberekkel, de reggel nagyon korán kell kelni, mert a kánikula előtti pár óra igazán hasznos a munkavégzés szempontjából, no meg a fesztivál már reggel produkál zűröket, amiket estig muszáj elhárítani.
Csomószor előfordul, hogy a közeg hirtelen megoldást kínál nekünk. A Buszszínház például egy kockázatos vállalkozás, mert kitalálunk száz dolgot egy napra, de nem lehet tudni, hogy meg fogjuk-e őket valósítani, mert az attól függ, hányan szállnak fel a buszra. Ha az ember mereven áll a játékhoz, vagy a saját megmutatkozása érdekli, akkor könnyen élheti meg kudarcnak a Buszszínházat... Még mindig a fejemben van az, amikor egy távolsági buszra préseltünk föl nagyjából százötven embert, és kitaláltuk, hogy moldvai táncházat tartunk. Nagyon kicsit mozogtak az emberek, de lelkesen mozogtak. Eltökélték, hogy szabadon és jókedvvel fognak megélni egy közösségi eseményt, és ez sikerült is. Hát persze, mert mindenki azt akarta azon a buszon, hogy sikerüljön...

Az interjút készítette: Barta Zita