Várkonyi Zoltánra, a 20. század egyik legnagyobb formátumú hazai színészére, rendezőjére emlékezik a miskolci Színháztörténeti és Színészmúzeum, valamint az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet csütörtökön megnyíló kiállítása a borsodi megyeszékhelyen.
Az Életművem nincs - csak életem van című tárlaton hangsúlyos helyen szerepelnek Várkonyi Zoltán pályafutásának 1941 és 1949 közötti dokumentumai, a kiállítás rendezői szerint ugyanis ez a korszak a kulcsa Várkonyi későbbi munkásságának. Ekkor alakult ki világszemlélete, színház eszménye, itt ismerkedett meg a színházirányítás elméleti és gyakorlati kérdéseivel - közölték a szervezők az MTI-vel.
A kiállítás - a rendezők szerint - nem vállalkozhat a teljes életmű feldolgozására. A tárlat elsősorban azt akarja a látogatóknak bemutatni, hogyan él a művész szelleme ma is.
Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet közelmúltban megszerzett dokumentumaiból is válogatott a kiállítás kurátora, Gajdó Tamás színháztörténész. A dokumentumok közül kiemelkedik a Kotnyek Antal fotográfus hagyatékában talált nyolcvan egyedülálló felvétel. Ugyancsak láthatók lesznek a Művész Színháznak azon dokumentumai, amelyek hosszú lappangás után kerültek a múzeum gyűjteményébe.
Várkonyi Zoltán Budapesten született 1912. május 13-án és itt is hunyt el 1979. április 10-én. Pályáját a Nemzeti Színházban (1934-1941) kezdte. 1945-ben megalapította a Művész Színházat, amelyet az államosításig, 1949-ig vezetett. Utána a Nemzeti Színházban dolgozott, 1962-től a Vígszínház főrendezője, 1971-től az intézmény igazgatója volt. 1949-től tanított a Színház és Filmművészeti Főiskolán, 1972-től haláláig az intézet rektora volt.
Az érdemes és kiváló művész címmel is kitüntetett Várkonyi Zoltán kétszer, 1953-ban és 1956-ban kapott Kossuth-díjat, a magyar színháztörténetben mindazonáltal jóval kevesebb szó esett róla, mint kortársairól, Major Tamásról vagy Gobbi Hildáról.
Dajka Margittal
Halász Judit szavai Várkonyi Zoltánról:
"Akik Várkonyi vígszínházi társulatának tagjai voltak, mindannyian azt mondják – így jómagam is – hogy az életük legjelentősebb, leggyümölcsözőbb korszaka volt. Miért érezzük ezt így mindannyian, mi volt az, ami Várkonyi színházát vonzóvá tette számunkra, és sok odakívánkozó színész számára is? Nehéz a választ egy kiállítás megnyitójának rövid idejébe tömöríteni.
Talán csak egy vázlatra futja, néhány számunkra fontos gondolat, vagy rá jellemző viselkedés, munkamódszer felidézésére, amelyek talán láttatják a színészt, az embert, a mestert. Nagyvonalú volt és elegáns, aki szerette a kihívásokat, és minél kockázatosabb volt a kihívás, annál nagyobb öröme telt a győzelemben. Villámgyorsan mért fel helyzeteket, villámgyorsan döntött és cselekedett.
Hadd meséljek el egy konkrét esetet, melynek személyes tanúja, résztvevője voltam. Egy gyenge krimi olvasópróbája után a teljes szereplőgárda, a Vígszínház „nagyágyúival”, mint Páger Antal, Ruttkai Éva és mások, bekéredzkedtünk Várkonyi szobájába. Kértük, hogy ne kelljen nekünk ezt a vacak darabot előadnunk. Várkonyi paprikavörös lett, és felháborodottan azt mondta, ez van műsorra tűzve, ezt kell játszani! Három nap múlva megjelent a próbatáblán a Macskajáték szereposztása – a krimi helyett. Csak annyi idő kellett neki, hogy beszéljen Sulyok Máriával, hogy elvállalja-e ezt a hatalmas szerepet, és Székely Gáborral, hogy ráér-e megrendezni. (...) "
(Elhangzott az Életművem nincs – csak életem van: Száz éve született Várkonyi Zoltán című kiállítás megnyitóján a Pécsi Országos Színházi Találkozón, 2012. június 10-én.)
Forrás: MTI, Színház.hu
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.