"A színház a ma vallása" - 99 éves lenne Tolnay Klári

Emlékek és gondolatok Tolnay Klári születésnapján - Dr. Góg Laura, a tavaly megjelent „Tolnay Klári szerepei színpadon és filmen” című színháztörténeti könyv és számos tanulmány szerzője emlékezik Tolnay Klárira születésének 99. évfordulóján.

Vannak szerepek, melyek összeforrnak egy színésszel. Blanche alakját Tennessee Williams darabjából kétségtelenül Tolnay Klárival azonosítja a közönség. Azzal a Tolnay Klárival, aki korszakokat átívelő módon volt a közönség kedvence, és aki most lenne 99 esztendős.

A sztár és az emberábrázoló művész

Hogyan vált ez a pici, törékeny asszony generációk kedvencévé?

Nehéz megmagyarázni, hogy mi tette Tolnay Klárit Tolnay Klárivá. Olyan egyéniséggé, akire oda kell figyelni a színpadon, mert jelenlétével és magától értetődően természetes átélésével alakítja szerepét.

Tolnay Klári már az 1940-es években is sztár volt. Körülrajongott csillag és elismert színésznő egyaránt. 1934-es pályakezdésétől a filmezés mellett fokozatosan, lépésről lépésre válik a Vígszínház ösztöndíjas tagjából a társulat vezető színésznőjévé. Olyan emlékezetes filmszerepekben tündököl, mint A kölcsönkért kastély, A hölgy egy kissé bogaras, Tóparti látomás, Egy csók és más semmi, Havasi napsütés, Rákóczi nótája, Férfihűség, Keresztúton és Katyi. A sok naiva szerep után színpadon 1938-ban a Francia szobalány című komédia hatalmas népszerűséget hoz számára, majd később olyan drámai feladatokban is kipróbálhatja magát, mint az 1943. május 7-én bemutatásra kerülő Hat szerep keres egy szerzőt című Pirandello darab, melyben megrázó erővel alakítja a Mostohalány szerepét. Később Tolnay Klári a magyar- és a világirodalom összes nagy női szerepében megmutatkozik. Színészi alkatából, és abból a tényből kifolyólag, hogy a mesterséget előtanulmányok nélkül, a gyakorlatban sajátította el, munkamódszerét mindig empirikus szemlélődés jellemezte. Az olyan külsőséges tényezők, mint szépség és báj is új értelemet nyertek belülről sugárzó, okos szépségében. Ő maga drámai, kiforrott színésznővé válását a második világháborút követő időszaktól és a Madách Színház együtteséhez való csatlakozásától eredeztette, bár korabeli kritikák a fiatal naivában is felfedezni vélték a jövő nagy emberábrázoló művészét.

Apácából Thália papnője

Az apácának készülő fiatal lány első színházlátogatásai után, a színész és a néző varázslatos kölcsönhatása által megbabonázva döbben rá arra, hogy Tháliát szeretné szolgálni. A szigorú anyai unokanagybácsi, Bókay János író azonban csak úgy támogatja színészi szárnypróbálgatásait, ha idővel bebizonyosodik a lány ösztönös tehetsége. Az anyakönyvi kivonat szerint 1914. július 17-én, egy budapesti klinikán született meg Tolnay Rozália, a későbbi Tolnay Klári, aki példás neveltetést kapott szerető családban vidéken töltött, boldog gyermekévei folyamán. Amikor a debreceni felsőkereskedelmiben 1932-ben letett érettségit megelőzően két évet tölt a nyíregyházi Angolkisasszonyoknál, érlelődik meg benne a missziós apácává válás gondolata. Az ettől megrémülő szülők küldik a kis Rózsit a budapesti rokonokhoz, ahol az első bál és az első színházi élmény fordulatot hoznak életében. 

Tolnay Klári nem volt üstökös, tehetsége azonban kitartással párosult és szorgalmas útja sikerhez vezetett. 

Ráthonyi Ákos filmrendezőhöz 1936-ban ment feleségül, házasságuk 1945-ben ért véget, mielőtt Ráthonyi, a háború előtti filmgyártás jelentős alakja külföldre távozott. 1940-ben született meg Zsuzsanna lánya, akkor már ünnepelt sztár. Darvas Ivánnal, akivel 1959-ig tartoztak egymáshoz, 1947-ben kötötte össze az életét. 

A személyes fordulópont mellett ekkortájt pályájában is változás következett be: 1949-ben a Madách Színházhoz került és haláláig „Madáchhoz” tartozónak vallotta magát. A régi filmeken alakított modern, huncut lány fokozatosan ért valódi jellemábrázoló művésszé, gyönyörű negyvenessé, majd jó humorú, bölcs és okos idős hölggyé. Elérte, amiért színésznő lett: hatott közönségére. Mindezt a kötéltáncos alázatával és bátorságával. 

„A színházban az összes érzékszerveket meg kell mozgatni. A szemre, a fülre… a szívre kell hatni, és ez az út vezet az észhez is. A színház a ma vallása” – vélte Tolnay Klári. A lány korában apácának készülő Tolnay így lett valóban Thália papnője.

Védjegye: a „Tolnays” mosoly és hang

Tolnay Klárit izgatta az a színészet lényegét alapvetően érintő kérdés, hogy van-e abszolút művészi maradandóság. A színpadi alkotás múlékony dolog, lehet-e azonban megőrizni egy pillanatot, egy arckifejezést, egy színpadi élményt? Tolnay Klári úgy vélte, hogy a színészt színpadi alkotása múlandóságáért az emberábrázolás kiváltsága kárpótolja. A jelenben élt, a jelenben alkotott. Vérbeli színészként sohasem nézett vissza. 

Édesanyja szépségét örökölte, de onnantól kezdve, hogy a filmgyárban átkeresztelték a dallamosan hangzó Klárivá, és a színház világa is bizalmat szavazott neki, fokról fokra bizonyította be közönségének tehetségét, szellemességét, drámai erejét. Minden műfajban: színpadon, filmen, televízióban, rádióban, szinkronban is maradandót alkotott. Jelensége és beszédének hangszíne, volumene és stílusa is a természetességet, egyszerűséget képviselte. 

Amikor először találkoztunk személyesen, legelőször jellegzetes hangját hallottam meg egy folyosó kanyarulatából. Utána bukkant fel törékeny alakja, és ismerős mosolya. 

A személyes és színpadi pillanatok visszahozhatatlanok, a közel száz filmszerep azonban mai napig őrzi mosolyát, hangját és tekintetét. 

„All-round” művész

Amikor kezdeti útkeresésekor a tájszólásban beszélő, rettentően hadaró úrilány többek között Hevesi Sándornál, a híres rendezőnél, igazgatónál, színházi embernél jelentkezett meghallgatásra, nem lehetett tudni, hogy pár évtizeden belül ez a kislány tökéletes megvalósítója lesz a Hevesi által is hirdetett realista színjátszásnak olyan tehetséges rendezők irányítása mellett, mint Ádám Ottó vagy Vámos László, akikkel Tolnay kitűnően szót értett.

A háború befejeztével, de még azt megelőzően is Tolnay Klári és pályatársai gyakran vágyakoztak arra, hogy a világirodalom örökbecsű értékeit játszhassák. Ajándék volt a sorstól Tolnay Klári számára két évadon át 1946-47-ben Várkonyi Zoltán Művész Színházában játszani. Rövid időre a Vígszínház hármas igazgatását is felvállalja Somló István és Benkő Gyula társaságában. Később a Madáchban is utolérték olyan nagy világirodalmi szerepek, mit Júlia, Irina, Nóra vagy Marguerite Gautier. Amikor Shakespeare Júliáját alakította, 39 éves volt. Tolnay a színészi bátorságot a gyakorlatban is képviselve később sem restellt és nem félt korát megelőzve, annál idősebb szerepet játszani. Nagy sikert aratott többek között Csehov (Három nővér, Cseresnyéskert, Sirály, Medve), Shakespeare (Romeo és Júlia, Hamlet, Téli rege) Arthur Miller (Pillantás a hídról), George Bernard Shaw (Az ördög cimborája, Sosem lehet tudni, Warrenné mestersége), Miroslav Krleža (Agónia), Thornton Wilder (A mi kis városunk, Hosszú út, A házasságszerző), Edward Albee (Nem félünk a farkastól), Németh László (Mathiász panzió) darabjaiban. Idősebb korszakából a közönség emlékezhet a Kései találkozás (Arbuzov), a Kedves hazug (Kilty), a Macskajáték (Örkény), a Maude és Harold (Higgins), az Aranytó (Thompson), az Utazások nénikémmel (Graham Greene), az Ők tudják, mi a szerelem (Hubay) vagy A nagymama (Csiky Gergely) című darabokban nyújtott alakításaira. 

Kedvenc szerepeként egyértelműen Tennessee Williams „A vágy villamosa” című darabjának Blanche-át jelölte meg. A Madách Színházban Vámos László rendezésében 1962. április 7-én bemutatott emblematikus előadással Tolnay eljutott pályája csúcsára.

Sokat citált harmonikus és lírai játéka, eszköztelensége, természetessége, humora nehezen meghatározhatóvá teszik, miért és hogyan hatott a nézőre egy adott szerepben.

„Sokszor gondolok arra, hogy a közönség, amikor megváltja jegyét, nem is tudja, hogy munkára készül. Arra, hogy három órán keresztül velem dolgozzék.” – mondta egyszer. Tolnay gyakran a sorok közötti drámát életre keltve lírai módon teremtette meg a karakter érzelmi és gondolati egységét, együtt „dolgozva” a közönséggel. Valóban sokoldalú, „all-round” színésznővé vált, amire törekedett.

Hová tűnt Rózsi?

Tolnay Klári gyakran utalt arra a bizonyos színészi „kelléktárra”, melyben megélt emberi élmények raktározódnak és mely a színészi alakítás tudattalan alapját képezi. Magától jött rá és ösztönösen alkalmazta a sztanyiszlavszkiji színházi alapigazságot, amikor önnön magából kiindulva, belülről fakadó módon oldott meg egy szerepet. 

Egyszer azt nyilatkozta, hogy nem is tudja igazán, hogy ennyi szerep és ennyi év után Tolnay Klári létezik-e még a maga valójában. Tulajdonképpen benne éltek szerepei: Ranyevszkaja tartása, Blanche zavartsága, Béatrice fájdalma, Maude bölcsessége és életigenlése, Auguszta néni vagány huncutsága és minden alakítása mögött ott húzódott összetett egyénisége. A szerep valósággá, a valóság szereppé vált a színházi mindennapokban. Őszintesége művészetében kristálytisztán hitelessé tette és egyben gördülékenyen vezette át az asszonyi élet korszakain és a szerepek átmenetein.

Tolnay Klári sokszínű, humoros és szókimondó volt, függője a cigarettának és a munkának. Képes volt a folyamatos megújulásra és művészi és asszonyi reneszánszát élte középkorú érett nőként. Bölcs és okos, minden iránt érdeklődő asszonnyá vált, tanulmányozta a keleti filozófiákat és vallásokat, rengeteget olvasott, zongorázott, keresztrejtvénnyel és idegennyelv-tanulással, színdarabok fordításával tartva élesen híresen jó memóriáját.

„Én csak színésznő vagyok…”

Tolnay Klári mai nő volt, mai érzelmekkel és mai hangvétellel, a mi XX. századunk viharos évszázadában. Olyan mai nő, aki azonosulásra alkalmas. Bár tehetsége határokon is átnyúló sikerre is nemesítette, ő itthon maradt és lett legenda. Annál több. Színész.

 „Garbo sztár volt a maga korában! Megengedhette magának, hogy visszavonuljon. „Én „csak” színésznő vagyok, ez a hivatásom. E nélkül nem tudnék élni!” – mondta egyszer.

Tolnay Klári nem szerette, ha „művésznőzték”. Sok minden más mellett talán ezt az alázatot is sugározhatta, amikor az emberek közvetlennek, egyszerűnek, szerénynek és magukhoz közelállónak érezték őt. Tolnay Klári belső emberi szépséget akart sugározni az embereknek. Olyan értéket és érzést, mely a mindennapok apró csodáival ajándékozza meg őket, úgy hatva és gyógyítva, akár egy missziós apáca. 

Amikor Tolnay Klári jelenségéről beszélünk, az egyéniség, az intellektus és a belső kisugárzás hármasáról szólunk. Maradandó hatás ez. Egy több mint hat évtizeden keresztül alkotó emberábrázoló művész szellemi hagyatéka.

Blanche DuBois 1962-ben ott, a Madách Színház színpadán a szeretetre vágyott.

A 99 számmisztikai jelentése, nem más, mint egyetemes szeretet.

Tolnay – Blanche most lenne 99 éves.


Szerző: Dr. Góg Laura

Tolnay Klári-szakértő, a „Tolnay Klári szerepei színpadon és filmen” című könyv szerzője, a Tolnay Klári 2014 Centenáriumi Emlékév főszervezője

Színház.hu