Közös történés - Interjú Bérczes Lászlóval és Kiss Mónikával

Ezen a nyáron hatodik alkalommal rendezik meg négy Baranya megyei településen az Ördögkatlan Fesztivált.  A két főszervezővel, Bérczes Lászlóval és Kiss Mónikával beszélgettünk megvalósuló álmokról, vidékről, nyitottságról, jóságról, boldogságról – és nem utolsósorban arról, hogy ki kinek a fenekét pecsételi majd a palkonyai vasútállomáson. Interjú.

Egész évben szervezitek a fesztivált; miről szólnak nektek az utolsó hetek?

Kiss Mónika: Ez a fesztiválszervezés kevésbé izgalmas része, operatív ügyekkel foglalkozunk – szállásfoglalással, riderek bekérésével, honlapfrissítéssel, programfüzet-szerkesztéssel. Ilyenkor már háttérbe szorul a kreativitás, csak a favágómunka marad meg a finomhangolás.

Bérczes László: Meg a kényelmetlen dolgok: megpróbáljuk becsülettel értesíteni azt a sok-sok jelentkezőt, aki az idén nem került be a programba. Vannak köztük híresek és nem híresek, sok olyan, akiért fáj a szívünk – de muszáj válogatni, egyrészt azért, mert nincs mindenkire pénzünk, másrészt azért, mert az öt napnak van egy kerete, amit a mi megengedő lelkesedésünk így is mindig túllép, akkor is, ha tudjuk, hogy már pont elég lenne. És közben sokszor zavarba jövünk, amikor olyan hírességek szólítanak meg bennünket, akiket nekünk kéne megkeresni, és nagyon nehezen tudunk nemet mondani. De egy idő után már tényleg nincs értelme tovább dúsítani a programot, mert végül a fellépőket hoznánk méltatlan helyzetbe. 


Talán éppen ezért szeretnének ennyire sokan jönni: ti nem csak a fellépőket, de a fel nem lépőket is gondoskodással veszitek körül. Aki már volt az Ördögkatlanon és látott titeket, tudja, hogy a hivatásotok ez a fesztivál. Tényleg csak szeretetből csináljátok?

B.L.: Már az első években látszott, hogy beoszthatnánk úgy a pénzeket, hogy ez legyen kettőnk foglalkozása. De ezt mi nem akartuk; nem akartunk megélhetési fesztivált, nem akartuk erre szánni az életünket. De az az ellentmondás, hogy közben mégis ezt tesszük, hiszen nincs nap az évben, hogy ne jutna eszünkbe, ne ábrándoznánk róla és dolgoznánk rajta, tehát a szívünket mégis beletesszük – de anyagilag nem függünk a fesztiváltól.

K.M.: Inkább az a kérdés, hogy kijövünk-e nullára. Nem azért nézzük, hogy mennyien jönnek, és nem azért sajnáljuk, ha kevés támogatást kapunk, mert nekünk nem jut. Minket az érdekel, hogy ez a koncert vagy az a képzőművészeti projekt meg tud-e valósulni. És ebből a szempontból telhetetlenek vagyunk, mindig túlálmodunk, és azon gondolkodunk, mit tudunk még ebbe a pénzbe beleszorítani. Ha háromszor ennyi forrásunk lenne, akkor háromszor ennyi program volna, de magunknak akkor sem tennénk félre pénzt.

B.L.: Ilyen szempontból nem vagyunk jó páros… Talán kéne egy harmadik ember, aki szelíden figyelmeztet… De inkább mondok egy fontos dolgot, amiről nem nagyon szoktunk beszélni, még Mónival sem. Egyfelől, és ezt tényként mondom: az Ördögkatlant ketten találtuk ki, nem függünk senkitől, szabadok vagyunk, ketten akarjuk csinálni, és ha úgy döntünk, a következő másodpercben nem csináljuk. Az Ördögkatlant sok szép és nemes dolog közepette bár, de a magunk kedvére találtuk ki és a magunk kedvére csináljuk; totálisan szabadok vagyunk.  De ennek ellenkezője is igaz: már rég nem vagyunk szabadok, mert olyan felelősség került ránk a falvak, a velünk együtt dolgozó, született barátok és a sok-sok odajövő fellépő felől, hogy nem lenne olyan könnyű azt mondani, eddig tartott és nem tovább. Iszonyatos súly, hogy meg kell felelni egy általunk teremtett elvárásnak. De ezt nem úgy mondom, mintha most azon gondolkoznánk, hogy abbahagyjuk, csak… Ez a fesztivál addig tud ilyen lenni, amíg mi vágyjuk, hogy ezt csináljuk, és ha ez a vágy megszűnik bennünk, akkor lehet, hogy ugyanazok a fellépők lesznek, mint idén, de valami kimarad belőle, és az baj lesz.

K.M.: Ahhoz, hogy ne okozzunk csalódást, minden évben ki kell tudnunk találni új dolgokat. Amíg lesz olyan álmunk, amit meg szeretnénk valósítani, addig lesz ez a fesztivál, mert akkor úgyis kiügyeskedjük valahogy, hogy legyen elég pénzünk. Mindenesetre álmokkal bírni fogjuk… De a legfontosabb, hogy valami olyan unikális dolgot hozzunk létre, amiért le kell utazni ebbe a négy kis baranyai faluba, és aminek csak itt és csak most, csak ebben az öt napban lehet részese az ember.

Mi az, amiről már régóta álmodtok, és az idén megvalósulhat?

K.M.: Évek óta szerettünk volna a Szoborparkban egy nagy komolyzenei koncertet – és az idén végre Beremenden, a Megbékélés Kápolna előtt, a csillagos ég alatt szólalhat meg egy nagyzenekarral, kórussal, operaénekesekkel a Mozart-requiem.

B.L.: Ugyan az összefoglalókból hiányzik, de van még egy nagyon fontos dolog: a vidék. Hogy a vidék, az micsoda. Ez a kérdés egy csomó, egymástól független programot köt majd össze. Ehhez tartozik Bukta Imre jelenléte, kiállítása és az a valami, amit majd ott alkot meg – de lényegi része Nagy József magyarkanizsai léte és a Mediawave tevékenysége is. Mellesleg a Vidékfejlesztési Minisztérium is támogatja a fesztivált…

K.M.: Kulcsfontosságú, amit Hartyándi Jenő fogalmazott meg: ők azt képviselik, hogy ne városiak szervezzenek fesztivált városiaknak vidéken, hanem valahogy mi is ismerjük meg azt a helyet, ahova betolakodtunk, és a jó értelemben vett vidéki létezést, a természethez való közelséget, egy kisebb, zártabb közösséget – és hogy mi is közelebb tudjuk hozni ehhez a közösséghez azt a művészetet, amivel itt nem találkoznának. Van olyan, aki még életében nem volt színházban, és általunk tud betekintést nyerni egy másfajta világba.

B.L.: Ez az, ami a nyitottságot talán értelmessé teszi. Ez kölcsönös adás-vétel a szeretetben, a szemléletben, a kézzel fogható süteményben vagy éppen színházi előadásban.

K.M.: Ugyanennek a kölcsönösségnek a manifesztációja a csere-bere placc, ahol lehet könyvet rétesre, bort megunt játékra, ruhát házi kolbászra csereberélni, és így a pénzt kiiktatva tudnak a helyiek és a vendégek adni-venni.
Legyünk jók öt napig – ez az egyik szlogenetek.

K.M.: Ez nem csak egy romantikus szlogen, itt igazi közösség teremtődik. Ha valaki megy az úton és kiteszi a kezét, hárman állnak meg, hogy elvigyék valahová. Biztos van ilyen más fesztiválokon is, de nekünk nagyon jó személyes élmény hallani, milyen barátságok és szerelmek szövődnek itt. Ezekért éri meg. Tavaly az utolsó este odajött hozzánk egy fiú egy fehér pólóval, amire rá volt írva, hogy köszi és elől-hátul rengeteg aláírás volt rajta, amit a sátortáborban, improvizatív módon gyűjtött. Ez azóta is kint van a szobámban. Vagy ott volt egy palkonyai néni, aki az utolsó napon egy kartondobozban adott a kertjéből paradicsomot, fügét és egy levendulacsokrot: azt mondta, szeretné megköszönni, mert ez az életének legszebb öt napja volt.

Mennyire általános, hogy a helyiek is ilyen lelkesedéssel fogadják a fesztivált? Próbáltok aktívan dolgozni azon, hogy minél többen legyenek nyitottak?

B.L.: Ha a romantikát félretesszük, nyilván a falvakban is sokfélék az emberek, sokféleképpen viszonyulnak ehhez az egészhez, és biztos, hogy nem mindenki lelkes. A sokféleség, ahogy a programban, a magatartásokban is ott van, nem lehet megváltani az embereket. De nem az van, hogy mi odamegyünk a tudással és azt megosztjuk. Nem olyan egyértelmű, hogy mi a nyitottság, nekem magamnak is meg kell tapasztalnom, hogy mikor vagyok az és mikor nem. Nem vagyunk a nyitottság prófétái, nem vagyunk különbek – és rettenetesen utálom, amikor valaki úgy használja ezt a szót, mintha ő garantáltan képviselné ezt, szemben azokkal, akikbe átplántálni szeretné. Nem, ez egy közös történés.

Mit vártok a legjobban az idei fesztiválon?

K.M.: Én a Kiscsillag koncert végét, amikor elköszönünk. Akkor, amikor az utolsó napon felmegyünk a színpadra, olyan emberek sugárzó tekintetének össztüzében állunk, akikben benne van az elmúlt öt nap összes érzelme, élménye, és mi részesei, s ha lehet kicsit elbizakodva fogalmazni: okozói is vagyunk a boldogságuknak. Azt várom, hogy ott álljunk a színpadon, és együtt kiabáljuk a sok ezer emberrel, hogy nem vagyunk normálisak.

B.L.: Én meg azt várom, hogy a Móni fenekét lepecsételje Jiří Menzel a palkonyai vasútállomáson…

K.M.: Na, arra várhatsz… 

B.L.: Akkor én!

K.M.: Na, arra is… 

B.L.: Jó, akkor egy másik lánynak a fenekét…

K.M.: Jó, ebben kiegyezhetünk!