'Sokat köszönhetek a Porgynak' - Villáminterjú Pál Tamással

A Magyar Állami Operaház 1970-ben mutatta be és vitte sikerre két szereposztásban a Porgy és Besst. Ezt az előadást három évvel később a Dóm téri közönség is láthatta. Pál Tamás karmester az Erkel Színházban és három évvel később Szegeden is dirigálta a Gershwin-operát.

A Porgy és Bess magyarországi premierjének Ön volt a bemutató karmestere 1970-ben. Mit jelentett ez Önnek, mennyivel nagyobb teher volt a vállán?
Az Operaház részéről ez nagy bizalmat jelentett, és ugyanakkor óriási plusz súlyt rakott a vállamra. Sokat köszönhetek a Porgynak, a pályám szempontjából nagy jelentőségű volt ez a bemutató, de most már, vén fejjel, bevallhatom, hogy csak az ötödik-hatodik előadásra jöttem bele. A premieren mindjárt az első percben elkövettem egy olyan hibát – egy jelentős rézfúvósbelépést egy taktussal hamarabb intettem be –, amit öt percbe telt helyrehoznom.


Hogyan készült a Porgyra? Akkor már voltak felvételek belőle, de elérhetőek voltak Magyarországon?
Ha valamire készülök, akkor általában bele-belehallgatok felvételekbe, hogy legyen egy akusztikus élményem is, de alapvetően a kottát rágom. A Porgyt azt hiszem, egyszer hallgattam végig, és utána azonnal a zongorakivonat és a partitúra következett.

Valahol úgy fogalmazott, az Opera zenei együttesei úsztak a gyönyörűségben a próbák és az előadások alatt. Mit tud Gershwin, amitől így érezték?
Az Egy amerikai Párizsban-t játszották koncerteken, de ilyenfajta, egész estét betöltő pszeudo-jazz nem szerepelt a zenekar és a kórus repertoárján. Olyan lenyűgözően szép szellemi-zenei világgal ajándékozta meg az énekkart – a kórustételek miatt egyébként inkább gospel-, mint jazzoperának nevezném a Porgyt –, ami egyfelől új volt, bár nem igényelt különösebb erőfeszítést, másfelől viszont tudásunk, kultúránk, beleérző képességünk révén kapcsolódni tudtunk hozzá, és még sikert is arattunk.


A korabeli beharangozók és recenziók többször leírják a „kellemes meglepetés” szókapcsolatot. Az 1935-ös opera 1970-ben újdonságnak számított?
A hetvenes években minden, ami nem a megszokott mederben zajlott, meglepőnek számított. Akkor még vita volt, hogy a Nabuccót játszani kell-e, mert nem tartozik a sokcsillagos Verdi-darabok közé, ma pedig nemhogy a Nabucco, de az I due Foscari és a többi ifjúkori darab is része lett a repertoárnak. Kellemes színfoltnak, újnak számított, ha ettől valaki eltért. Az Opera ajtaján épp csak a kisujját dughatta be egy-egy könnyedebb Menotti- vagy jazzesebb Ravel-mű, újdonságnak számított ez a könnyűzenéből táplálkozó stílus, amiről aztán menetközben kiderült, hogy operai igényeket állít az énekesek elé. Nem szokatlan az egyszerű ember története az operában, de a környezet miatt valószínűleg szintén újdonságnak hatott a Porgy. Akkoriban általános volt, hogy magyarul énekelték a darabokat, és ahhoz, hogy ez a mű olyan hatást váltson ki, nagyban hozzájárult Blum Tamás nagyszerű, műfordítással felérő szövege.

Ő mennyit dolgozott a magyar szövegen?
Az opera nyelve egy sajátos nyelvjárás, a gullah, amit még az angol anyanyelvűek és az igazán jó angolosok sem mindig értenek. Mikó András, az előadás rendezője először azt kérte Tamástól, hogy semmilyen szlenget ne használjon. Elkészült a fordítás, és én voltam az, aki karmester-korrepetitorként bemutatta a rendezőnek az új szöveget. Mikónak nem tetszett, azt mondta, nem elég ízes, Blum halálra sértődött, majd egy hónap alatt lefordította egy különös, általa gyártott, de nagyon találó, szlenges nyelvre. Ha Mikó beleegyezik az első változatba – ami bevallom, nekem sem tetszett, nem is emlékszem belőle semmire –, valószínűleg az előadás sikere se lett volna akkora.


Két szereposztással játszották az operát, és a korabeli kritikusok beszámolóiban mindkettőről felsőfokon írnak. Milyen árnyalatokban voltak különbségek?
Kicsit távolabbról kezdem: akkoriban jóval hosszabb volt a próbaidőszak, a korrepetíció jóval hamarabb kezdődött, a betanulásra – amit az Opera vállalt fel – és a színpadi próbákra is több idő jutott, így jobban összeért a bemutatóra minden produkció. Ilyen értelemben tehát nem különböztek, de ahogy mondja, árnyalatokban mégis más volt a két előadás. Bizonyos értelemben Házy Erzsébetet nem lehetett felülmúlni Bessként, de Andor Éva is remek alakítást nyújtott. Radnay György a maga idősebb bölcsességével talán közelebb állhatott a szerző elképzeléséhez, hiszen Porgy nem egy fiatal ember az opera szerint, Begányi Ferenc viszont színpadi megjelenésével, nagyszerű színészi munkájával tette emlékezetessé a szerepet. És mondhatnám a többieket is, Dobránszky Zsuzsát, aki a Summertime-ot énekelte Claraként, vagy Palcsó Sándort, aki élete egyik legjobb alakítását nyújtotta mint Sportin’ Life, ők mind vetekedtek a lemezfelvételekről ismert előadókkal. Azt hiszem, jó időben érkezett a darab: amikor a hatását már ki tudta fejteni, és alkalmat adott kiváló formában levő operaénekeseknek, hogy valami számukra addig ismeretlenben és szokatlanban kipróbálják magukat.


Szegeden négy estén játszották az operát. Az itteni bemutató előtt több cikkben, később pedig a kritikákban többen boncolgatták, hogy mennyire illik ide, a dóm elé a Catfish Row. Voltak, akik azzal érveltek, hogy a darab a szellemisége miatt nem való ebbe a térbe – nem véletlen, hogy Hont Ferenc a Tragédiát vitte itt színre –, míg mások azt hozták fel, hogy évszázadokra visszamenőleg a templom előtt nem csupán a szent, de a profán is teret kapott. Önnek mi a véleménye?
Ősszegediként az utóbbival értek egyet. Nem csupán azért, mert a nyugati zsidó-keresztény kultúrkörben a templom előtti szabad tér tulajdonképp egy agóra, ahol a középkortól kezdve az inkvizíciótól a komédiáig bármi eljátszódhatott, és belátom, hogy bizonyos darabok még különösebb hatást tudnak kelteni ebben a térben, hanem mert a Porgy egy nagyon vallásos darab, a hatalmas kórustételeket átitatja a mély vallásosság.

A szabadtéri dirigálás nehézség elé állította?
A szabadtéri dirigálásnak valóban megvannak a sajátosságai, és én akkor még kezdő voltam itt, de nem emlékszem, hogy ez különösebb nehézséget okozott volna. Az Opera kórusa és szólistái közreműködtek az előadásban, viszont a Szegedi Szimfonikus Zenekar számára új volt ez az anyag. Az 1973-as együttesnek – ami már akkor egy jó zenekar volt, de még nem tartott ott a fejlődésben, ahol most – ez nem könnyű, de nagyon szép munka volt. Szerencsére elegendő idő állt rendelkezésünkre, és már mögöttem is állt három év praxis. (Nevet.)

Ha jól gondolom, Szegeden meg fogja nézni augusztusban a New York-i társulat előadását. Milyen elvárásai vannak, különösen a saját élményei, tapasztalatai után?
Egy gyakorló előadóművész mindig nehéz helyzetben van, mert ha akarja, ha nem, a saját meggyőződése mindig ott van a lelke mélyén, és hiába tartom magam nyitott léleknek, ha valahol meghallom a Porgy zenéjét, mindig eszembe jut az, hogy én hogyan csináltam, én mit gondolok róla. Abban reménykedem, hogy ez az augusztusi előadás egyszerre idéz fel jóleső emlékeket és hoz elő a műből új dolgokat, árnyalatokat.

Forrás: Színház.hu, szegediszabadteri.hu