Újra a Katlan felé, gördülünk az ismerősen gyönyörű, szelíd és otthonos tájakon a pécsi vasútállomás elől a fesztiválbusszal, mint tavaly, szerencsére a szép útvonalon, ami nekem egyértelműen a Katlanhoz kötődik.... Gilbert Edit írása.
Pedig járhattam volna errefelé világéletemben, amikor Pécsről délnek, Beremend felé tartottam. A programfüzet is Beremend említésével kezdődik az idén: most lesz víz is, mégpedig a beremendi strandé, s mellesleg a vége felé a Megbékélés Kápolnánál egy olyan program várható, ami némileg kárpótol bennünket azért, hogy idén nincs a villányi-nagyharsányi Szoborparkban előadás. Nagyszerű, hogy Beremend is csatlakozott – hamarosan ország-világ láthatja majd, miért, s hogy nemcsak cementgyára egykori dicsőségéről lehetne híres ez a község. (Amúgy egyik évben, éppen a Szoborpark tetejére araszolva egyre feljebb és feljebb a Katlan valamely programjára, alkalmi pesti útitársammal beszélgetésbe elegyedve megkérdeztem tőle, tudja-e, mi magasodik ott átellenben a sík vidéken. Erre ő: éppen erről tanakodtak előző nap, amikor érkeztek a barátaival, s arra jutottak, hogy a siklósi vár – felújítás alatt.)
Ördögi hangulatok a Katlanban (simarafoto)
Na de vissza az idei tegnaphoz! Patakpart, piros palkonyai templom (biciklivel jöttünk át többször, ez is katlanprogram), kanyargás a dombok közt, majd megérkezés Nagyharsányba. Mindig összeszorul a gyomrom-torkom, mit élhet át Kiss Móni és Bérczes László ilyenkor és aztán végig. Mondom is ezt a mellettem ülőnek, aki szerint nyugodjak meg, mert a dicsőség is az övék. Minden a helyén, az előkészítés is profi volt – egy pécsi bolt bevásárlókosarában akadtam az első programfüzetre két hete, aztán egy vendéglő nyugtájával lehetett bérletsorsoláson részt venni. A Katlanon a magyar átlagnál jóval kevésbé jellemző a csúszás, most viszont, hála Istennek, mégis Kiss Erzsiéket látom, hallom még elég hosszan elvileg a megnyitó idejében. Nincs idegesség, még egy szám, még egy, kellemes halandzsanyelven… Itt ellazulunk a kies Narancsligetben az édeni muzsikára, látványra, hangulatra. Jó sok Kiss Erzsi jut nekünk, aztán a megnyitó pedig rövid, ízléses. Közhely nélküli. Megemlítve a helyi polgármesterek, a védnökök és díszvendégek. A vendéglátóktól a nagyharsányi gyerekek csonka kórusa énekel néhányat, kedvesen – ezután viszont már tényleg el kell foglalni a szállást, hogy a Woyzeckre odaérjek.
A Jel Színház Woyzeckjére még mozdulatlan a sorszám nélküliek tábora, akkor érkezem. A legtöbbször be lehetett férni a korábbiakban így is a színházi előadásokra. Minden tiszteletem a sajtószoba ablaka előtt most is órák óta türelmesen ücsörögve sorszámra várakozó látogatóké. Ez persze nem a legkellemesebb része a fesztiválnak, de hát korlátozott a kis helyszínek befogadóképessége…
A régóta diadalútját járó előadás megérkezett hozzánk. (Egy lány lefut az első sor elé, hogy üljek fent a helyére.) Erős indítás újra. Nincs szó, a szájakból nem az jön ki. De van koreográfia: mozgás, tánc, gesztusok, zene néha, zörejek, maskarák, maszkok, bemázoltság, az ember kiszolgáltatottsága, elállatiasodása, megalázottsága, mozdulatlanság, bebábozódás, az emberi test sokféleképpen, a húsába vágva, lehetetlen helyzetekben, szoborszerűen, lebegve, megperdítve, fejen állva, keretben, ajtónyílásban, székperemen egyensúlyozva. Megrendítő akrobatika. A hely szellemében szólt ez az előadás, mondja egy (eredetileg pesti, már pécsi) lány, akivel jöttem. Elolvasta egyszer rég, Baranyába készülve a Pécs környéki mondákat, ahol sok a föld, agyag, barlang, s neki a cementtel, porral, a vidék anyagszerűségével ide szervesült ez az előadás.
Nagy József Magyarkanizsáról indult, nem a mai Magyarországról. Azaz nem idevalósi. Vagy mégis? Döbbenettel nézzük, nem értjük, de másképp, meditatívan fogadjuk be színházukat.
Aztán árokpart, egy középkorú pár maga mellé hív bennünket a padra, de mi az árokparton ülnénk. Késő este Quimby, a szokásosan jó, visszajönnek a sok tapsra, de nem a Most múlikkal.
Most kezdődik csak.
Szerző: Gilbert Edit