Búcsú a gekkóktól - Az utolsó beszámoló Avignonból

Búcsúzik a Színház- és Filmművészeti Egyetem négy hallgatója az avignoni fesztiváltól. Nagy V. Gergő beszámolóját olvashatják.

Nagy V. Gergő. Hatodik nap. Búcsú a gekkóktól.

Avignon városa maga olyan, mint egy színház: ódon fallal elkerített, bronzbarna kultúremberekkel zsúfolt óvárosa adja a színpadát; ipari épületekkel, ingatlanirodákkal és lusta macskákkal megszórt külterületei pedig a messzire elnyúló, sokszínű nézőteret. És úgy tűnik, e nézőtérről jobbára méla, zsibbadt közönnyel viselik a színpad júliusi nyüzsgését: a Charles de Gaulle út melletti piac kába árusai, a zsidó hamburgerezőben vacsoráló muszlimok vagy az eldugott kocsmákban önmagukat legyező feketék láthatólag nem az esti előadásra készülődnek. Innen kívülről (például a szálláshelyünkről is) az óváros permanens zsibongása egy távoli, ismeretlen vidék idegen zajának hallatszik: a remparts határolta belső rész és a falon túli külterület ebben az időszakban még inkább elválik egymástól.

 L’ argent

Hiába törekszik a fesztivál a legelitebb szakma és a legszélesebb közönség együttmozgatására, hiába próbál jobbára minden élőt és holtat megszólítani (utóbbiak tekintetében lásd Bidiefono előadását és a róla szóló cikkünket), Avignon külső kerületeiben háborítatlanul csordogál a leszakadottak és a bevándorlók különálló élete: legyen bár a program mégoly sokszínű és hívogató, a város tágas nézőterétől biztos távolban folyik az előadás.

Ami persze voltaképpen magától értetődőnek és természetesnek tűnik – de az avignoni fesztivál éppenhogy az ilyesféle természeti adottságokkal és evidenciákkal szemben igyekszik magát meghatározni. „Továbbra is ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy a dolgok mindig és megkérdőjelezhetetlenül lehetségesek és véget kell vetnünk az impotencia elfogadásának, amely elhiteti velünk, hogy nincsen alternatíva egyetlen területen sem – legyen szó a gazdaságiról, a politikairól vagy a személyesről” – szól a verdikt a fesztivál honlapjának szerkesztői szövegében, s ez a konokul progresszív szellemű és már-már avantgárd hangfekvésű kinyilatkoztatás korántsem csupán afféle szólamnak tetszik az idei mustra alapján.

Anouk van Dijk - Falk Richter: Rausch (Fotó: Gianmarco Bresadola)

Merthogy Avignonban tényleg elhivatottan keresik az újszerűt vagy az alternatívat – legyen szó a színházi nyelv, a politikai berendezkedés vagy gazdasági rend terrénumairól. Ha vannak magyar szemmel különösen megbűvölő tulajdonságai a legnagyobb francia mustrának, akkor az bizonyosan közéjük tartozik, hogy ezt a körülbelül egytucatnyi állami millióból finanszírozott és százezernyi embert mobilizáló rendezvényt nagyobbára minden regiszterében áthatja a világ megváltoztathatóságába vetett hit – illetve egy olyan 68-as veretű, újbalos szellemiség, amely többek között a fennálló rend, a „liberális konszenzus” és a kapitalista berendezkedés radikális újragondolását célozza meg.

Legalábbis ebbe az irályba illeszthető bele a fesztivál számos produkciója és kiállítása. Míg a düsseldorfi Anouk van Dijk és Falk Richter a szerelmi viszonyokban mutatták ki a gazdasági-társadalmi rend visszás hatásait (lásd a Rausch című előadásról írt cikkünket), addig Christopher Tarkos a pénztől való függésünk bemutatásával gyakorolt moderált kapitalizmus-kritikát (L’ argent). Megint mások magától értetődő közvetlenséggel hoztak szóba felforgató politikai témákat (kezdve a Gintersdorfer/Klassen kísérleti előadásától, az elefántcsontparti helyzetet megtárgyaló La Fin du westerntől egészen a francia színművész szakosok világjobbító gondolatoktól elnehezült vizsgaelőadásáig).

La Fin du

De legkivált az Afrikára tekintő (vagy épp onnan érkezett) produkciók és kiállítások (Qudus Onikeku Qaddishától Philippe Ducros La Porte de Non-Retour-jáig) helyezkedtek szembe az adottnak és változhatatlannak hitt renddel – s kivált azzal a korlátozások nélküli piaccal, ami ma is törékeny prédáként kínálja a kontinens országait a multinacionális cégek elé, illetve azzal a humanitárius önhittséggel, amelynek jegyében Nyugatról és Európáról gondolkodni, Afrikáról pedig megfeledkezni szokás. Az idei avignoni fesztivál ilyenformán bőséggel szólt arról a viszonyról, amely a nyugati világot a fekete tudatalattijához fűzi (s amelyről például Gide Kongói utazása, vagy Jean Genet művei tudósítanak a Négerektől a Paravánokig) – s ez volt az egyik legizgalmasabb vonása.

Hasonlóan izgalmas volt még az éjszakai fürdőzés. Meg a gekkók. Mert azért Avignonba nem csak a magba hasító gondolatok és a megrázó esztétikai élmények miatt érdemes elmenni – a mediterrán környezet és a fesztiválhangulat se rossz, meg ez a plakátoktól roskadozó, az állandó utcaszínháztól hangos belváros, ahol a látványos műemlékek mellett számos, kívülről is érdekesnek tűnő étterem található, baromi jó az utcai kebab és minden nőnek mandulaszaga van. És itt néha még akkor is megbámulja az ember az utcán bohóckodó kamu-artistákat vagy eleven szobrokat, ha egyébként, normális körülmények között az eszébe se jutna az ilyesmi.

A négy hallgató fesztiválrészvétele és utazása a TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0031 „Az SZFE Doktori Iskola fejlesztése és aktív integrálása az európai mesterképzési programokba” című pályázat támogatásával valósul meg.