"Egyéni utak vannak" - Villáminterjú Erdeős Annával

Augusztus 2-án a finn szerző, Leea Klemola: Kokkola című tragikomédiájának bemutatója látható a Zsámbéki Színházi Bázison. A darab rendezőjét, Erdeős Annát kérdezte Váradi Nóra.

Leea Klemola: Kokkola című darabját rendezed, augusztus 2-án tartotok belőle bemutatót a Zsámbéki Színházi Bázison. Hogyan találtál a darabra, miért fontos számodra?

Mint minden rendező, én is állandó darabkeresésben vagyok. A Kokkolával egy éve találkoztam a Mai finn drámák című kötetben. Nagyon megtetszett, de a sok szereplő miatt akkor még kivitelezhetetlennek találtam. A hangulata és az abszurditása miatt viszont azóta foglalkoztat, rengeteg helyzetben eszembe jutott. Mondhatni, nem hagyott nyugodni a darab. A történet szerint egy fiatalember, Piano Larsson a Gondviselő Bt. üzemeltetője alkalmazottaival járja Kokkolát és környéket, hogy segítsen az embereknek. Az nem derül ki, mi lehet az indíttatása, vagy miből jut az neki az utazásra. Természetesen mindenki evidensnek tartja a Bt. létezését és működését. Ez a sztori a mi önző pénzközpontú világunkban egészen elképzelhetetlennek hat. De mi van, ha hiszünk abban, hogy ilyen is létezhet?

Az egyik szereplő fókává változik. Milyen Klemola világa? Párhuzamba lehet-e állítani az övét a mi világunkkal?
Azok, akik a Bt.-hez tartoznak egy számunkra is ismerős közeget alkotnak. Piano Larssonék barátai és hozzátartozói kódolható figurák, akik kódolható helyzetekbe kerülnek. Megromlott kapcsolatokról, félresiklott életekről, alkoholizmusról, testvérszelemről, olthatatlan és halálra ítélt leszbikus vonzalomról, rengeteg piáról, rengeteg hiányról szól az ő történetük. Minden szereplő érthető, szerethető és játszható. Alapvetően dokumentarista elemekből építkeznek a darabbéli helyzetek, viszonyok, mégis szürreálisak. Érdekesen keveredik és válik egységgé realizmus és absztrakció a Kokkolában, és ez talán a mi világunkról is elmondható.

Az előadás zenés felolvasószínház lesz. Miért ezt a formát választottad a bemutatáshoz?
A felolvasót azért, mert a színészeket csak néhány napra tudtam összeegyeztetni. A közös munka egyben annak a próbája, hogy tudunk-e, akarunk-e a későbbiekben együtt dolgozni. Kíváncsiak voltunk, milyen újra együtt. A zenés forma pedig... érdekes, ez is valahogy evidens volt. A kaposvári léthez és tanulmányokhoz nagyon szorosan kapcsolódott a zene, talán erősebben, mint a pesti színműhöz. Kaposváron állandóan együtt zenéltünk, a szünetekben is, esténként is. A zenélés főleg Hegedűs Barbiék osztályában dívott, így aztán Barbi és egykori osztálytársa, Czene Zsófi lettek a „zenei vezetőink”.

A bemutató a Zsámbéki Színházi Bázison lesz. Miért ezt a helyszínt választottátok?
Nyár van és ez egy független produkció, egyértelműen Zsámbék jutott az eszünkbe.

A felolvasószínház után tervezed-e színpadi megvalósítását a darabnak?
Igen, és látok is rá reményt, irányt.

Néhány éve végeztél a kaposvári Egyetem színész szakán, majd elvégezted a Színművészeti Egyetem rendező szakát. Most ismét a régi kaposvári osztálytársaiddal dolgozol. A próbák már folynak, milyen a közös munka?
Fantasztikus volt újra találkozni, nagyon vártam már ezt a pillanatot. Elemeztem is magamban, vajon miért pont velük dolgozom először friss diplomásként (pontosabban másodszor, júliusban rendeztem Zalaegerszegen is egy felolvasót, de ez egy annál nagyobb szabású ügy). Valamiféle gyökerek húzhattak újra a kaposvári társaság, életérzés felé. Ez nyilván csak azért erősebb, mint a friss, a bábszínész osztállyal való kapcsolatom, mert az a korszak volt az első, tehát a legmeghatározóbb, legintenzívebb találkozásom a színházzal. Ráadásul egy vidéki városban, ahol csak a színház van, az emberek talán jobban egymásra vannak utalva, nagyobb és egyértelműbb a közösségi élmény a folyton-együtt-lét. 

Hogyan látod a mai fiatal színészek, rendezők helyzetét? Mennyire van lehetőségük a bemutatkozásra, érvényesülésre?
Érdekes, hogy ez a kérdés minden beszélgetésben előkerül. Hát igen, elég központi téma. Azt hiszem nincs erre recept, nehéz is általánosítani, inkább egyéni utak vannak. Rengeteg irányba el lehet indulni, függetlenül attól, hogy sokkal kevesebb az egyértelmű lehetőség, és az utak sokkal rögösebbek, mint mondjuk 30 éve. De sajnos nem csak a frissen végzett színészek és rendezők helyzete nehéz. Mi legalább beleszületünk, beletanulunk ebbe a másmilyen keresésbe, felvérteződünk az alatt a négy-öt év alatt (nekem szerencsém volt, összesen nyolc évig tanulhattam színházról), amit a kezdetben biztonságosnak tűnő iskolafalak közt töltünk. Mindenre nyitottnak és iszonyú kreatívnak kell lenni ahhoz, hogy az ember új forrásokra, gondolkodásmódra és lehetőségekre találjon. És nem szabad feladni.

Az interjút készítette: Váradi Nóra