Kalauz egy varázslatos világban - Operett lexikon jelent meg

Az Operett, Szubjektív kalauz egy varázslatos világban címmel kétkötetes lexikon jelent meg, melynek szerzője az ország egyik legismertebb diabetológusa.

A kötetről

Winkler Gábor, a Szt. János Kórház II. Belosztályának főorvosa gyermekkorában - lévén kiváló bariton- énekesi pályára készült. Bár erős szülői késztetésre az orvosi hivatást választotta, és ma már az ország egyik legismertebb diabetológusa, érdeklődése nem szűnt meg a zenei műfajok iránt. Az évek során hatalmas lemezgyűjteményre tett szert, és Barangolás az operák világában címmel négykötetes könyvet jelentetett meg, amelyben 426 opera részletes ismertetését adta közre. 

Érdeklődése az operettek világára is kiterjedt.  „Szeretem az operettet, tisztelem és becsülöm előadóit és művelőit, akik e nagyon is nehéz „könnyű” színpadi műfaj darabjait estéről-estére sikerre viszik, népszerű, vagy kevéssé ismert, netán jó ideje a feledés homályába merült dallamait eljuttatják a nézőhöz-hallgatóhoz. Csodálatom… elsősorban az ún. „klasszikus nagyoperetteké”, a nem ritkán operai igényű muzsikáé, a látványos csillogásé, az elegáns táncoké, mind azé, ami több mint másfél évszázada élteti e varázslatos világot” - fogalmaz Winkler Gábor, aki most újabb, kétkötetes könyvvel jelentkezik. Az Operett, Szubjektív kalauz egy varázslatos világban című lexikon 66 szerző munkásságát mutatja be és 242 operettet ismertet részletesen. A könyvet mintegy 150 kép teszi még élvezetesebb olvasmánnyá. A fotók közül negyvenkettő a XIX. század végéről való, ezeket a színházi relikviákat az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet bocsátotta a szerző rendelkezésére.

A könyv, amelyhez a bevezetőt a Budapesti Operettszínház főigazgatója, Kerényi Miklós Gábor írta, a Budavári Palotakoncerten, augusztus 10-én volt először megvásárolható. A rendezvényt követően pedig kapható lesz a Rózsavölgyi Zeneműboltban, a Kossuth Kiadó boltjaiban, valamint a Tudomány Kiadóban.

Részlet Winkler Gábor előszavából:

(...) Munkám eredeti címe „Az operett varázslatos világa. Kalauz a műfaj híveinek, is-merőinek és szerelmeseinek” lett volna, ám az anyaggyűjtés során az egyik szerző jogait képviselő hazai ügynökség arra figyelmeztetett, hogy a szerzőjére vonatkozó bármilyen információt csak engedélyével adhatok közre, kivéve, ha személyes állás-pontomként, véleményemként ismertetem. Nos, ez az oka a cím módosulásának és a fenti alcím beillesztésének. Le kell szögeznem, hogy mindaz, amit leírok, forrásaim: hazai és nemzetközi publikációk, szakkönyvek és monográfiák, interneten hozzáférhető adatok, hanglemez-ismertetők, kották, szövegkönyvek, színházi élmények, hang- és képfelvételek, valamint személyes beszélgetések alapján kialakult ismereteimet tükrözik. Négyévi anyaggyűjtésem és a kérdéskör szisztematikus feldolgozása során arra törekedtem, hogy a lehető leghitelesebb képet fessem arról a színpadi és hangzásvilágról, amit szeretek, amelynek elkötelezett híve vagyok, lemondva természetesen a teljességre való törekvésről − mivel azt sem terjedelmi, sem információs keretek nem teszik lehetővé −, és fenntartva esetenként a tévedés jogát.

Mindezek után rendhagyó összeállítás született: kedvcsináló, vagy éppen az elmélyülést segítő kalandozás az operettek tündérvilágában. Nem regényes történelmi áttekintés, nem is a műfaj főbb eseményeit követő leírás, hanem a tájékozódást segítő útmutatás, ami bizonyára több és egyben kevesebb is, mint egy átlagos műfaji kalauz. Több, mert merítési köre szélesebb, mint a műfajjal foglalkozó korábbi hasonló, magyar nyelvű kiadványoké, mert a bemutatandó darabokat minden eddiginél részletesebben, több megközelítésben, a műfajjal ismerkedők és a már ismerők szemszögéből tárgyalja, mert sokirányú visszakeresési lehetőséget biztosít a részletek iránt érdeklődőknek. Tagadhatatlanul kevesebb is ugyanakkor, hiszen e gazdag színpadi világ csak egy szegmensének áttekintésére tesz kísérletet.

Eredeti szándékom a „nagyoperettek” bemutatása volt. Ez a fogalom azonban nem hivatalos zenei szakkifejezés, hanem a színházi gyakorlat szülte „szleng”. Tagadhatatlan, hogy mára magyar és német nyelvterületen, a köznapi életben általánosan használttá vált, s elsősorban az idesorolt darabok igényes kiállítására, nagy létszámú statisztériájára, az énekszólamok hangi-technikai nehézségére, zene-, ének- és tánckari követelményére utal. Valójában az operettek köre igen tág, a néhány szereplős kamarajátékoktól a nagy tömegeket mozgató, már-már operai megszólaltatást és megjelenítést igénylő művekig. Az áttekintést így a műfaj egészére ki kellett terjeszteni, elfogadva, hogy a besorolás esetenként nem egyértelmű. Olykor nehéz határvonalat húzni a vígoperák és az operettek, illetve a képzeletbeli vonal másik végén a zenés vígjátékok és az operettek között. E tekintetben a kialakult hazai megítélés volt a mérvadó.

A jegyzékbe felvett szerzők és a részletesen ismertetett művek önkényes válogatást tükröznek, a hangsúlyt elsősorban hazai színházaink, valamint a környező országok teátrumainak műsorrendjén szereplő vagy rádiófelvételekből, koncertekből ismert darabok bemutatására helyezve. Helyet kapott azonban néhány, nálunk kevésbé ismert, vagy ez idő szerint kevésbé játszott, de más európai kultúrákban népszerű szerző és operett is. Nem szerepelnek viszont a felsorolásban az 1950 után, többségében rádió-, film- vagy revüoperettként íródott művek és szerzőik. Ez alól csak akkor tettem kivételt, ha a szerző említett művei egy hosszabb életpálya lezárásaként születtek (mint pl. a „Bástyasétány 77” Eisemann Mihály életművében). E döntés nem értékítéletet tükröz, hanem a terjedelem és a színházi műsorrend szem előtt tartásával született ésszerű kompromisszum eredménye. (...)

A könyv írása során rá kellett döbbenni, milyen hiánycikk a műfaj darabjainak részletes magyar nyelvű bemutatása, különösen a hazai szerzők művei esetében. Köszönettel tartozom ezért mindazoknak, akik hozzásegítettek, hogy ez a munka elkészülhessen. Mindenekelőtt lektoraimnak, Dobránszky Zsuzsának, a Magyar Állami Operaház nyugalmazott magánénekesének, Vértesi Szabolcsnak, a Zenei Gyűjtemény korábbi munkatársának, Malina János zenetörténésznek, a magyar Haydn Társaság elnökének.

Köszönettel tartozom Szinetár Miklós tanár úrnak munkámat segítő tanácsaiért és támogatásáért, Brigitte Elisabeth Tautscher asszonynak, a bécsi Arkadia hanglemez-bolt vezetőjének a hang- és képanyag, esetenként a bécsi Staatsoper archívumából való anyagok megszerzésében nyújtott felbecsülhetetlen segítségéért. A Hartai Zenei Ügynökségnek szövegkönyvek megtekintésre való átengedéséért, Muladi József úrnak a hanganyag és az idegen nyelvű szakkönyvek beszerzésében való segítségéért, Fejes Cecíliának, a Magyar Rádió nyugalmazott zenei rendezőjének és Ruitner Sándornak, a Magyar Rádió nyugalmazott zenei rendezőjének-dramaturgjának felbecsülhetetlen tanulmányok rendelkezésemre bocsátásáért, források felkutatásában nyújtott segítségéért, Igaz Tünde művésznőnek pályája egy fontos képének megküldéséért. Köszönöm Vándorfi László, a Pannon Várszínház igazgatója, Clementis Tamás, a Magyar Állami Operaház magánénekese, valamint a könyvben szereplő egyes zeneszerzők, illetve szövegírók jogutódjai – nevüket kérésükre nem tüntetem fel – munkámat segítő támogatását.

Kiemelt köszönettel tartozom a Tudomány Kiadó igazgatójának, Guti Péternek és munkatársainak, akik tanácsai, szervezőmunkája és segítsége tette lehetővé, hogy e könyv korábbi közös vállalkozásainkhoz hasonlóan igényes formában kerülhessen az olvasók kezébe.

Összeállításunk első próbálkozás, magán hordozhatja minden hasonló vállalkozás gyengéit. Észrevételeiket, javaslataikat munkája folytatásához előre is köszöni a szerző.

Részlet Kerényi Miklós Gábor bevezetőjéből: 

Elöljáróban le kell szögeznem: Valószínűleg mindenki téved, aki a mai operettelőadást a huszadik, pláne a tizenkilencedik század nosztalgikus lenyomatának tartja. A színpadi művek ugyan különböző korokban születnek, de az igényes előadások mindig érvényes jelen idejű üzenetet, életérzéseket hordoznak, s nincs ez másként az operett esetében sem. Igaz, nagyon sok bágyatag, muzeális jellegű, papírmasé és panoptikumfigurákban „gazdag” előadás született az utóbbi ötven évben, amelyek gyakran bővelkedtek ízlést és koncepciót nélkülöző viccelődésben, elavult díszletek között rikító ruhákban álmodozó és összevissza éneklő szereplőkben. A régimódi, a korszerűtlen, az ízlésficamos, az érdektelen, a bűnös azonban nem maga az operett, hanem csupán egy előadási stílus, amely hozzátapadt, és amelynek lefejtése és az egész műfaj megfelelő „polcra” helyezése éppen a XXI. század feladata.

Mindenki nagyon tiszteli Ódry Árpádot, Jászai Marit, Blaha Lujzát, akár Bajor Gi-zit, sőt Várady Hédit, Sinkovits Imrét vagy Bessenyei Ferencet! De senki nem akarna ma abban a stílusban játszani, ahogyan ők formálták meg a szerepeiket! Továbbme-gyek: E színészóriások maguk sem úgy játszanának ma, ahogyan saját korukban tették!

Éppen ezért az operettjátszásnak is tovább kell lépnie! Honthy Hanna, Latabár Kálmán, Feleki Kamill, Rátonyi Róbert örökét, tehetségük szellemét is megőrizve, de formáját megújítva kell továbbvinni. Egyszerűen fogalmazva: Ma másképpen kell játszani operettet, mint a huszadik században, ugyanúgy másként, ahogy Shakes-peare-t is másképpen játszunk.

Persze, itt rögtön felmerül, hogy Shakespeare remekműveket írt, de az operettekről sokan voltak már igen rossz véleménnyel, hivatkozva a történetek banális, primitív, átgondolatlan megformálására vagy a zene édeskésségére, olcsó, könny- és hatásva-dász jellegére. A válasz ebben az esetben összetettebb. A helyzet megértéséhez ugyanis azt kell látni, hogy az operett mindig a naprakész átélhetőség jegyében szüle-tett, így direkt aktuális elemeit – elsősorban a szöveget – mindig korszerűre kell cse-rélni! Az örökérvényű, remekműveknek nevezhető darabok a történetvezetés alap-konfliktusain át, a figurák egymáshoz fűződő viszonyai, belső feszültségeik zenei megfogalmazásával, az érzelmeink mélyrétegeinek megérintésével hatnak. A jelen időben átélhető cselekmény követelményéből egyenesen következik, hogy nem vélet-len a darabok állandó újrafogalmazása, átszerkesztése, korszerűsítése.

Akkor viszont miben rejlik az örökérvényűség? Miért mondom, hogy az operett nem elavult, ha állandó átdolgozásra szorul?
A válasz egyszerű. Az igazán nagy remekmű-családok mind valamilyen téma köré csoportosultak. Persze, az összes témát meg-megérintik, de mindig megjelenik egy-egy kiemelt, központi kérdés. Ez a görög drámáknál az erkölcs, Shakespeare-nél a hatalom, a német romantikusoknál (valamint az olasz nagy operáknál) a világ átláthatatlanságának és váratlanságának rejtélye, Dürrenmattnál a pénz mindent eldöntő volta, Brechtnél a társadalmi korlátok merevsége.

Ugyanez az operett esetében nem más, mint az őrült szerelem elkápráztató erejének megformálása. Nem vitatható ugyanis, az operettben minden a szerelem körül forog, és ez az a téma, amely ma is korszerű, érdekes, érvényes. (...)

KERO®

Színház.hu