"Másnak is a lelkét keresem" - Novák Jánost köszöntjük

Ma ünnepli születésnapját Novák János zeneszerző, rendező, színházigazgató, a Kolibri Színház alapítója. Ez alkalomból köszöntjük összeállításunkkal.

Hogyan keveredtél a színház közelébe?: Ha el akarom kerülni a dagályos fogalmazást és a sorsra való hivatkozást, marad az egyszerű válasz: véletlenül. A hetvenes évek elején a színház kitüntetett hely volt. Az ember úgy érezte, hogy ott történtek a fontos dolgok. Sok olyan társadalmi mozgás, ami máshol el volt fojtva, a színházban megjelenhetett. A színházban egymásra találtak a művészek és az új gondolatok. Én valahogy ebbe a pezsgésbe kerültem bele.

Fordulat: Zenésznek készültem, és a nagy fordulatot az hozta, hogy egyszer csak szólt valaki, hogy keresnek egy basszusgitáros csellistát egy zenekarba, mert egy hét múlva Köllő Miklós mozgásszínházával Wroclawba, az egyetemi színházak fesztiváljára utaznak. Nem sokat tudtam róluk, de gondoltam, kipróbálom a lehetőséget. És már ott is ültem a vonaton, és játszottam a fesztiválon. Hihetetlen levegője volt annak a világnak… A sarkon volt színház, a pincében volt színház, a padláson volt színház. És a sztárok, Grotowski, a Bread and Puppet társulat, lengyelek, amerikaiak és japánok… Egyszer csak azt éreztem, ha ilyen a színház, akkor ehhez nekem nagyon mély közöm van.

Novák János (fotó: Molnár Dénes)

München: A 25. Színházban egymás után születtek a szerzői estek. Én Ady-dalokat kezdtem írni, amit be is mutattunk. De pont ugyanabban az időben egy isteni véletlen folytán egy DAAD csellista ösztöndíjat kaptam Münchenbe, a Zeneművészeti Főiskolára. (…) A tavaszi szünetben autóstoppal egészen Hamburgig jutottam. Legnagyobb hatással az évad végi bérlettoborzó bochumi színházi fesztivál volt rám, ahol akkoriban Peter Zadek egy triumvirátus tagjaként vezette a színházat. Még Jirzi Menzel próbájára is benézhettem, aki a Bacchánsnőket rendezte. Vele az igazgatói irodában is összefutottam, abban várt segítséget az igazgatótól, hogy hol lehet olcsón farmert venni a városban. Ezt a problémát minden keleti utazó ismerte akkoriban. Döntő hatással mégis egy francia vándortársulat, Jerome Savary Le Grand Magic Circusa volt rám, amit Münchenben, egy sátorban többször is megnéztem. Táska méretű kismagnómat kabát alatt rejtegetve még hangfelvételt is készítettem az előadásról. Úgy éreztem, ilyen színházat szeretnék én is egyszer, s talán nincs is olyan távol ettől az álomtól a mai Kolibri Színház. (…)

Ady: Professzorom megkedvelt, bármikor dönthettem volna úgy, hogy maradok, mert felajánlotta, szívesen egyengetné csellista karrieremet. De egyszer csak Másik Jancsitól jött a hír, hogy Latinovits elénekelné az Ady-dalokat. Akkor már biztosan tudtam, hogy hazajövök. Mire hazaértem, Latinovits nem élt. A 25. Színházban már Márta Pista se játszott, helyette mások zenéltek. Nekem mindenki nagyon örült, de nem volt semmi dolgom. (…) Aztán egyszer csak kiderült, hogy zenei vezetőt keres a Radnóti. (…) Így hát egyszer csak állásban találtam magam.

Lélek: Cseh Tamással beutaztam az országot, de nem volt olyan ambícióm, hogy beüljek egy zenekarba. Egyszer, mikor katonának akartak vinni, akkor gondoltam arra, hogy talán a Honvéd Zenekarban játszani mégis jobb lenne, mint katonai kiképzésben részt venni. Aztán úgy éreztem, hogy a színházhoz már több közöm van, és még a csellót sem kell letennem. (...) Tisztelem a hangszert, tudom, hogy lelke van annak, amit a kezembe fogok. Azt hiszem, hogy minden másnak is a lelkét keresem, azt, amit a csellóban egyszer már megtaláltam.

Indulás: Sokan azzal vádoltak a Kolibri indulása idején, hogy kiszolgáltatottá teszem a bábszínészeket, ha kihozom őket a paraván elé. Akkor még a paraván előtti színészi játék újdonságnak számított, ezért is meg kellett küzdenünk egymással. Mára ezen a kérdésen az „igazi” bábszínházakban is túlfutott az idő. Amit nem tudtak rólam az alapító tagok, és csak lassan vált számukra is nyilvánvalóvá, hogy azért lehettek ők az ideális munkatársaim, mert anyanyelvi szinten értették, érezték a gyerekközönséget. Nem tekintették, mint sok prózai színész, missziónak, leereszkedésnek vagy kényszerpályának, hogy gyerekeknek kell játszaniuk. Számomra ma is ez az attitűd a legfontosabb.

Kolibri: Ebben a pillanatban hivatalosan a Kolibri az egyetlen olyan színház az országban, amely azt írhatja a homlokzatára, hogy gyermek- és ifjúsági színház. 2008-tól már a nevünkben is szerepel ez a meghatározás, azóta hivatalosan is Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház vagyunk. Ugyanakkor természetesen valamennyi bábszínházat, városi nagyszínházat, ahol évtizedek óta gyerekbérleteket hirdetnek, ugyanúgy joggal gyerekszínházi műhelynek tekinthetjük, mint azokat a független színházakat vagy családi formációkat, melyek gyerekeknek is játszanak. Nagyon sok kitűnő gyerekszínházi formáció működik ma Magyarországon, olyanok, melyek az elmúlt évek során saját művészi arculatot, önálló, csak rájuk jellemző gyerekszínházi stílust teremtettek. Miközben konkurensek vagyunk, nagyon jól ki is egészítjük egymást.

Bors néni: Ma is minden nap igaz ünnep, mikor műsorra kerül ez az előadás, immár Molnár Piroskával a főszerepben. (…) Először bedobtam a Bors néni könyvét Dajka Margit postaládájába, hátha elolvassa. Pár nap múlva becsöngettem hozzá. Miért jöttetek? – kérdezte, mert Horváth Péterrel mentem, egyedül nem mertem volna odamenni. Hát a Bors néni miatt – válaszoltam. De nem tudta, hogy miről van szó. Mint kiderült, kilopták a levélszekrényből a könyvet, mert túl nagy volt, kilógott belőle. Azért leültetett bennünket, megetetett, megitatott, és kérte, meséljük el a Bors nénit. Én egyszerűen úgy gondoltam, hogy ő lesz Bors néni, mesél és játszik a gyerekekkel, én meg énekelek, és mindenki jól érzi majd magát. Jó – mondta –, de ki lesz a partnerem? Te jó Isten, hát ki lesz? Kútvölgyi Erzsébetet ismertük akkoriban, mondtam hát, hogy a Zsike. Nagyon jó, nagyon jó – mondta, de ki lesz a férfi partner? Te jó ég, még férfi partnert is kell! A Verebes akkor jött el Kaposvárról, én pedig már jó ideje ismertem, tehát fölhívtam, hogy kit tudna ajánlani. Kérdezte, hogy mire? Mondtam, Dajkának kellene férfipartner. Hát akkor ő jön – válaszolta. Hoppá! …  Volt tehát már férfi színész is, csak azt nem tudtam, hogy milyen szerepet fog játszani, és miről szól majd a darab. Bors néni mellett Lackó volt az egyetlen nevesített ember, de azt a szerepet már Zsikének ígértem. Akkor legyen ő Titilla, Bors néni macskája – jutott eszembe a megoldás. (…) Akkor az Egyetemi Színpadon épp a Madách Színház próbált (mert felújították a Madách Kamarát), de mikor Ádám Ottó meghallotta, hogy Dajka Margit szeretne valami amatőr produkciót próbálni, hamarabb átadta nekünk a színpadot. Mindig akadt egy kis segítség. Margitka maga varratott ruhát, cipőt, fodrászt hívott, mert az egészre egy vas sem volt.

Mesék: A klasszikus mesék férfi és nő mintákat adnak, segítenek legyőzni a belső és külső szörnyeket, és megerősítik azt a hitet, hogy belőlük, a legkisebbekből lesznek azok a hősök vagy hősnők, akik mindenkinél szebbek, mindenkinél erősebbek, s akik majd boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Gyerekszínház: A gyerekszínház későbbi, felnőttkorra gyakorolt hatását tudományosan már bizonyították: a korai életszakaszban látott színházi előadások, benne a látvány, a mozgás, a zene, elősegítik többek közt a fejlődő percepciót, a kommunikációs készségeket, a kreativitást, az ön- és valóságismeretet.

Felismerés: Ma már egyre többen felismerik a gyerekkor értékét, s ezzel együtt talán a mi munkánkat is kezdik jobban megbecsülni. Mégis óhatatlanul egysíkúvá válik az a művész, aki csak kisgyerekeknek játszik, s csupán egyféle stilizációban szerezhet jártasságot teljes szakmai élete során. Ez a felismerés is hozzásegített minket ahhoz, hogy bár lemondtunk a csak felnőtteknek szóló előadásokról, de szakmailag mégis továbbléptünk, és rátaláltunk az addig színházi értelemben elhanyagolt nézőrétegre, az ifjúságra.

Minőség: Csak a minőség oldja fel a különböző korosztályok közötti értetlenséget.    

Kézdy Gyuri története: Sose felejtem el a Kézdy Gyurival való közös munkát. A Retemeteszt csináltuk, mikor megtudta, hogy gyerekek fognak ülni a Kolibri Fészek nézőterén, és frászt kapott. Egyszerűen nem hitte el, hogy itt nem csúzlival fogják lövöldözni, ordibálva és verekedve, de odafigyelnek rá, és megértik Lázár Ervin csodálatos meséit. Majdnem szakításra került sor, mert én nem mondhattam le arról, hogy gyerekek is jöjjenek az előadásra. Azt kérte, hogy csak a barátai gyerekeit hívjuk el, ne legyenek ott idegenek, mert ő azokban nem bízik. Az előadásnak óriási sikere lett, a gyerekek körülülték, mint egy apát vagy nagyapát, és csodálattal figyelték, ahogy játszik, ahogy mesél. Ez is paradigmaváltás volt, bár Gyurit a kelleténél jobban meggyötörte az ezzel járó izgalom. Én bízom az idegen gyerekekben, és azt szeretném, ha a magyar művészek is bíznának bennük. Ha elhinnék, hogy érvényes és fontos gondolataikat a gyerekek számára érthetően is érdemes megfogalmazni… A mi nézőterünkön csönd van és figyelem. Nem mindig olyan csönd, mint egy felnőtt színházban. Néha nagyobb. − A sűrű figyelem, ami a nézőtéren van, semmi máshoz nem hasonlítható – mondta Roberto Frabetti, az olasz La Barracca színház vezetője. Szívemből beszélt. Ezért hiszem, hogy mindenkinek, aki a gyerekeknek játszik, tudatában kellene lennie, mennyire értékes és fontos, amit csinál. Ezt gondolom paradigmaváltásnak

Külföld: Ha eljutok külföldre, és látok egy értékes előadást, sokszor érzem úgy, hogy ezt a magyar gyerekeknek is látniuk kell. (…) Messze vagyunk még Németországtól, ahol évi 2000 gyermek- és ifjúsági színházi bemutatóval (az állami és városi színházaktól a magánszínházakig nagyon széles a skála) minden korosztálynak lehetőséget teremtenek, hogy megtalálja a fontos tartalmat hordozó előadásokat. Ott elérték már, hogy minden gyerek és fiatal évente átlag háromszor lásson színházi előadást, mert társadalmi szinten is meg tudják fogalmazni, miért tartják fontosnak a gyerek- és ifjúsági színházak működését. 

Jung: Jung azt mondja, hogy csak akkor lehetek boldog, ha a saját életemből, életkoromból fakadó problémákra választ találok, nőként vagy férfiként teljes életet élek, megtalálom a hivatásomat, a páromat, és elfoglaltságaimban örömöt találok. Ha olyan intenzíven tudok részt venni mindennapi tevékenységeimben, hogy az elégedettséggel tölt el. Ez nemcsak a felnőttekre, de a gyerekekre is érvényes. Ők is megérdemlik, hogy teljes értékű emberként tekintsünk rájuk, még akkor is, ha rászorulnak a felnőttekre. Ettől ők nem rosszabb vagy értéktelenebb emberek. Hány felnőtt van, aki szintén rászorul mások támogatására? Ha a társadalomban fontosabbá válik, hogy tiszteljük a fogyatékkal élőket vagy azokat, akik gazdaságilag rosszabb helyzetben élnek, akkor ugyanezt a tiszteletet meg kellene adni a gyerekeknek is.

Humanizálás: A fiatalság humanizálásával csökkenthető a deviancia, az agresszió, és ebben a művészeteknek és ezen belül a színháznak óriási szerepe lehet. Érdemesebb kultúrára, mint új börtönök építésére költeni az adófizetők pénzét. (…) Ha nem nevelünk fel egy olyan új generációt, amelyik a mainál szélesebb körben érezheti, hogy a színház életbevágóan fontos, személyes ügye, akkor veszélybe kerül a jelenlegi struktúra, a virágzó színházi élet Magyarországon.

Novák Jánossal itt olvashatnak hosszabb interjút.

Forrás: Ellenfény, Fidelio, Színház.hu