"Titkok tudója" - 90 éves Gera Zoltán

Augusztus 19-én lesz kilencvenéves Gera Zoltán Kossuth-díjas színész, kiváló művész. 

"Kismester. A mester a nyomatékos itt. Irodalmi párhuzammal szólva: novellista, de a Maupassant, az Antosa Csehov, a Nagy Lajos bordájából. Minden szí­nrelépése igazolja Sztanyiszlavszkij egykoron agyonidézett, mára elfeledett aranymondását, miszerint: nincs kis szerep, csak kis szí­nész... Hányatott szí­nészsors... nyugtalanul szí­nházról szí­n-házra vándorol. Látszólag nem leli helyét, de csak a szí­npadon kí­vül. Amint szí­nre lép: elhelyezkedik idegen jellembőrökben. Nagy emberi tudással életet teremt maga körül. Zokszó nélkül szolgálja hivatását. Titokzatos prófétája a magyar szí­nészetnek. Titkok tudója. Emberi talányok szí­nes szí­npadra fogalmazója." (MGP)

Gera Zoltán pályájáról:

Gera Zoltán 1923. augusztus 19-én született Szegeden, édesapja színész, édesanyja porcelángyári munkásnő volt. Fényképészinasnak tanult, de már tizenhat évesen a színészi pályára lépett. 1939-ben a budapesti Belvárosi Színházban kezdte, ahol édesapja, Hosszú Zoltán - a Nemzeti Színház örökös tagja - a rendezője is volt. Ahogy később nyilatkozta, apja mellett Páger Antalt és Bilicsi Tivadart tekintette példaképének. Pár hónapos budapesti színjátszás után egy utcai incidenst követően - nem emelte meg kalapját az apjával együtt vele szembejövő színigazgató, Patkós György előtt - aztán éppen apja rúgta ki a neveletlen színészegyesületi növendéket. 1940-től Inke Rezső vándortársulatával járta az országot, majd 1942-44-ben Magyarország első bábszínházában, a Nemzeti Bábjátékban lépett fel. 1944-ben Szegeden játszott az Ifjúsági Színház társulatával, a városban élte át az ostromot, majd a Városi Színház szerződtette epizodistának.

Háromszori próbálkozás után vették fel a Színművészeti Főiskolára. Kollégistaként a British Councilba járt, ahol angol nyelvet tanult, angol könyveket kölcsönzött, amiért társai körében felmerült, esetleg London már be is szervezte. 1950-ben végzett és a Magyar Néphadsereg Színházához (később újra Vígszínházhoz) került, de szerepekkel nem kényeztették el. Az ötvenes évek végén Drezdában Frau Palucca Európa-hírű táncintézményében pantomimet is tanult, és "beszédes" színházi szerepek híján ebben a műfajban aratott sikereket Budapesten az Irodalmi, majd az Egyetemi Színpadon. Testbeszédes tudását kiválóan kamatoztatta későbbi emlékezetes szerepeiben.

A Néphadsereg Színháza is "megvált" aztán tőle, mivel megpályázott egy Shakespeare-kurzust, melyet a British Drama League szervezett és hirdetett meg. A színháztól nem engedtek ki, amit csípős hangú levélben megírt a pályázatot hirdető szervnek Londonba, s mivel már rég figyelték leveleit, telefonjait, - lebukott. Államellenes izgatás miatt kilenc hónap börtönt kapott.

Szabadulása után Szolnokra szerződött, majd 1967-ben csatlakozott a Mikroszkóp Színpad alakuló társulatához. 1980-tól a Mafilm, 1987-től a Radnóti Miklós Színház tagja volt. 1992-től szabadfoglalkozású színészként többek között a Budapesti Kamaraszínház (Tivoli) és a Vidám Színpad deszkáin lépett fel.

Gera Zoltán pályafutása során kiváló karakterszínészként a legtöbbször epizódszerepeket alakított, mindig úgy összpontosítva feladatára, mintha főszerepet játszana. Egy méltatója szerint: "Amint szí­nre lép: elhelyezkedik idegen jellembőrökben. Nagy emberi tudással életet teremt maga körül. Zokszó nélkül szolgálja hivatását. Titokzatos prófétája a magyar szí­nészetnek. Titkok tudója. Emberi talányok szí­nes szí­npadra fogalmazója."

A színházi szerepek mellett az 1950-es évek közepétől több mint száz játék- és tévéfilmben tűnt fel. Olyan népszerű és méltán híressé vált filmekben játszott, mint a Bakaruhában (1957), a Külvárosi legenda (1957), a Fűre lépni szabad (1960), a Két félidő a pokolban (1961), a Meztelen diplomata (1963), Bástyasétány hetvennégy (1974), A napfény íze (1999) vagy a Prima Primavera (2009), s olyan "legendás" tévésorozatokban, mint a A Tenkes kapitánya (1963, a Bors (1968), a Mint oldott kéve (1983) vagy a Kisváros (1994). Külföldi filmekbe is meghívták, amit nyelvtudásának köszönhetett, hiszen az angol mellett németül és franciául is beszél.

Aktív időszakában az egyik legtöbbet foglalkoztatott szinkronszínész volt, többször kölcsönözte hangját Walter Matthaunak és Lino Venturának. Legemlékezetesebb szinkronalakítása a Dallas című amerikai filmsorozathoz kötődik, amelyben éveken keresztül volt Jock (Jim Davis) magyar hangja. A szinkron- és filmszerepek mellett a nézők többször élvezhették humorát a tévé kabaréműsoraiban is.
1990 elején közreműködött a Magyar Színész Kamara (ma: MASZK Országos Színészegyesület) megalapításában, s bábáskodott a Magyar Színész című - időközben megszűnt - folyóirat születésénél is.

Gera Zoltán 1985-ben lett Érdemes Művész, 1993-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét. 2002-ben a 33. Magyar Filmszemlén Életmű-díjjal ismerték el munkásságát, 2004-ben elnyerte a kiváló művész címet. 2012-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje csillaggal, 2013 márciusában pedig Kossuth-díjjal tüntették ki színházi és filmszerepek magával ragadó, emlékezetes, kifinomult műveltséggel történő megformálásáért, sokoldalú és elmélyült művészetéért, példaértékű életpályája elismeréseként.

Gera Zoltánról saját szavaival:

Véglet: 1950-ben végeztem a főiskolán, utána kerültem a Néphadsereg Színházához, amelynél elég hosszú időt töltöttem el. De nem tudom, hogy a profi tapasztalataimnak, vagy saját korabeli éretlenségemnek - amit megkérdőjelezek - köszönhetem, hogy a Néphadsereg Színházában színpadon átmenő szerepekre tartottak érdemesnek. Hosszú időm telt el azzal, hogy nem adtak szerepet. De ne vegye ezt egy öreg színész panaszkodásának, mert ha a saját pályámat vagy mások pályáját nézem, akkor az álláspontom az, hogy az ember nagyban, sőt, majdnem teljes egészében felelős a sorsáért. Nem azért, mert ez egy nemes gondolat, hanem mert az emberi tudat kreatív vagy romboló energia. Ha nagyon neurotikus az illető, és az egész világot bűntettesként kezeli, akkor úgy szigetelődik el a maga mikrotársadalmában, baráti társadalmában, rokontársadalmában, szakmai társadalmában, hogy valóban jogerőre emelkedik azonpesszimista ítélkezése, hogy mindenki gazember, aljas, harácsoló és haszonleső. De ha megelőlegezi a bizalmat egy frissen bemutatott embernek, mert bár ferde az orra, azért értékek rejlenek benne, akkor pozitív életszituációk, élmények jönnek eléje. Ez nyilvánvalóan két véglet. Természetesen, különösen napjainkban, minden ember éppúgy neurotikus, mint egészséges.

Siker: Azt tanultam, akármilyen szerencsétlenség éri el az embert, fordítsa meg a tudatát, és a szerencsétlenségből teremtsen alkalmat. Életemnek, ha nem is a legszebb, de legsikeresebb színészi tevékenysége a börtönben folyt. Az udvari tornákon, kétszáz ember előtt, eljátszottam a helyben futásnál, hogy dzsiggelek, a karlendítésnél, hogy közlekedési rendőr vagyok. Viharos sikerem volt.

Pantomim: A pantomim iránt kialakult érdeklődésem filozófiai háttere nem más, mint hogy mind a médiában, mind a hétköznapok során egyre inkább érthetetlen nyelviséggel találkoztam. Érthetetlenné vált a kommunikáció, és a mímus felé fordultam, mondván és hívén, hogy a testbeszédben a hazugság azonnal fölfedezhető - akár a tehetségtelenség, akár a tévedések kapcsán. A pantomim révén sokáig pihentetett színészi képességeimet valamilyen fókuszált irányban mozgósítottam, gondolván, ha nem tudok beszélő szerephez jutni, akkor beszélő testhez juttatom magam.

Szellemidézés: Kisfiú koromban a petróleumlámpa lángja mögé a korabeli Színházi Élet címlapján szereplő Tolnay Klári színezett fotóját tettem, fejjel lefelé, majd a lámpa lángja elé egy cipődobozba helyezett lencse segítségével kivetítettem egy gyűrött lepedőre Tolnay Klárit. És akkor Tolnay Klári nekem megjelent. Ilyen időszakokra, élményekre visszanyúló vizuális ösztönzések, elfogultságok ezek a részemről. Amit látok álmomban, nem beszélve arról, amit érzek álmomban, számomra sokkal fontosabb, mint a verbális közlés. A képiség iránti elfogultságom okozta, hogy akármilyen kis epizódszerepet, ha csak nem volt ízléstelen, vagy durva a szerep, én elvállaltam. Mert mágiának tartom a filmművészetet. Nem a filmgyártást! Mágikus az, ami képes felidézni félelmet, bizakodást, reményt és szellemeket. Számomra a filmvászon majdhogy nem szellemidézés.

Színészalkat: Az "igazi" színészalkatot iszonyatos motorikus erő mozgatja jó értelemben vett exhibicionista voltánál fogva. Mert, ugye, kétség sem fér ahhoz, hogy most tehetségről beszélünk. És a bukás válságot idéz elő, válságba dönti a színész személyiségét. Én mint nem "igazi" színész, az életet többszínűnek, többértékűnek és összetettebbnek ítélem annál, hogy csak a színészetre szorítkozzam. Ez bizonyos energiacsökkentést jelent a színészetemben, a színészi törekvéseimben. Ez nem okvetlenül erény. De úgy hiszem, az élet több, mint a színház-, a film- és a képzőművészet. Több, mint politikum, több, mint közgazdaságtan, és több, mint, amibe bele akarják gyömöszölni. Azonban nincs kizárva a tévedésem. Nincs kizárva, hogy fennkölt gondolataim mellett tulajdonképpen alkudozom. Alkudozom a saját csődjeimmel.

Oroszlánok: Nem akarom magamat dicsérni, de amiből sok van, azt én hamar észreveszem. A buddhizmusban, különösen a zen-buddhizmusban való elmélyülésem miatt, ha szélsőségekkel találkozom, akkor összehúzódom, mint egy csiga, és ingaként keresem a másik szélsőség irányát. De nem megyek bele. Annyi - elfogadott - munkás-parasztfigurára szóló szerepajánlatot kaptam, hogy megsokalltam. Nem is végeztem jó munkát paraszt- és munkásszerepekben. Valószínűleg azért sem, mert értékrendem szerint a kommunizmus mérhetetlen erőszakkal, pimaszsággal szegényítette el az élet értékeit és sokszínűségét. Ettől visszariadtam. Színészideáljaim a francia színészet nagyjai voltak: Jean Gabin, Pierre Blanchar, Harry Baur. A két világháború között élő oroszlánok, akiknek a stílusa engem már kamasz koromban megragadott. Eszménnyé váltak, amely a tudatalatti pincében szunyókált, és néha aztán mozgatott engem. Viszont engem lepett meg a legjobban azzal, hogy akár egy mondat erejéig is, az "úri színészet" kategóriájába lettem volna sorolva.

Isten: Tudom, mikor vagyok rossz, miben vagyok elégtelen. Nem pedig elégedetlen. Nincs hamis önképem. Nem tartom magam szenvedő hősnek, zseninek, nem tartom magam középszerűnek. De ha az ember folyton negatívan határozza meg magát, akkor abba a gyanúba keveredik, hogy istenként kezeli magát. Mert Istent csak negatívumokkal lehet meghatározni. De hogy Isten micsoda, azt senki sem tudja! Nincs elégedettség. Folyik és elfolyik az élet. Összegezésül és homályosan annyit tudok mondani: elégedetlen vagyok, de nem tudom, hogy mivel.

Forrás: Színház.hu, MTI, Filmkultúra