A humor igazsága - Interjú Börcsök Enikővel a Sógornőkről

Augusztus 29-étől újra játssza a Vígszínház társulata Michel Tremblay kanadai drámaíró nagysikerű komédiáját, a Sógornőket a Pesti Színházban. Ennek kapcsán készült interjú a darab egyik szereplőjével, Börcsök Enikővel.

Bár 1997-ben – szinte ugyanebben a szereposztásban – már bemutattátok a Pestiben a Sógornőket. Miért érdemes megnézni – akár annak is, aki már látta 16 évvel ezelőtt?
Azt hiszem, legfőképp azért különleges a darab, mert csak nők játsszák, egész pontosan 13 – de ne gondoljunk, semmi babonára! Nekünk, akik nap, mint nap színpadi művekkel foglalkozunk, fel kell, hogy tűnjön, milyen kevés mostanában az igazán jó „női darab”; valódi női problémákkal, örömökkel és keservekkel, hiteles magánemberi, családi és társadalmi kérdésfelvetésekkel, illetve – ami legalább ennyire fontos – női hangulatokkal, beszédfordulatokkal, stílussal, „nőies” humorral. És a Sógornők ilyen „női darab” – mégpedig a legjobb fajtából.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Milyen a „legjobb fajta” női darab?
A legfontosabb ismérve – ami egyébként minden jó színműre vonatkozik –, hogy: igaz. Hogy belső igazsága van. Ugye, „külsőségében”, a Sógornők egy speciális helyzetet ír le: az egyik szereplő nyer 1 millió bélyeget, amit fel kell ragasztania, és ehhez kell „az összes nyelv”, a barátok, nagynénik, unokahúgok segítsége. Ez azért egy nem mindennapi alapszituáció! Sőt, időnként a darab humora, a stílusa is szélsőségesnek tűnhet. És mégis: minden furcsasága, különcsége mögött a Sógornőkben nagyon pontos és igaz emberismeret rejlik. Nőismeret. Ez a Tremblay, ez a – férfi! – szerző érzi, tudja, milyen a nő; milyen jóságra és gyarlóságra képes, milyen ügyek boldogítják vagy gyötrik, hogyan tud rajongani a másikért, vagy éppen keresztbe tenni neki; és Tremblay-nak arra is van jelfogója, hogy hogyan beszélünk.

És persze Parti Nagy Lajosnak, a darab „magyarítójának” is van erre jelfogója…
Parti Nagy Lajos már a ’97-es előadáshoz is szenzációs szöveget készített – és akkor, ott, annak az előadásnak is ez lett az egyik nagy találata. A mostani bemutatóhoz viszont még jobban felturbózta a szöveget, illetve felfrissítette a 16 év alatt változott beszédmódot-szlenget-stílust. Természetesen a történethez, a karakterek alapvonásaihoz nem nyúlt – miért is tette volna? –, csak még gördülékenyebbé, színésznő-barátabbá, aktuálisabbá formálta az anyagot. Talán az lehet változás, hogy a „régi” Parti Nagy-féle nyelv ’97-ben először hallható, meglepő, kuriózum volt; ma viszont már közismertebb és könnyebben érthető volna. Parti Nagynak épp ezt kellett megoldania, hogy az új szöveg ugyanolyan egyedi és különleges tudjon lenni ma, 2013-ban, mint amilyen 1997-ben volt. Hogy a rögzült fordulatok is új értelmet, színt, ízt kapjanak – vagyis megint egy új nyelv születhessen.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa, vigszinhaz.hu

Könnyű volt átállnotok a változásokra?
Nem volt olyan nehéz. Egyrészt, mert tényleg alig változott a szereposztás. Az pedig, hogy ennyi ideje ismerjük egymást, csak az előnyünkre vált: összeszokottabbak vagyunk, tudjuk egymás minden gesztusát, nevetését, kacsintását – és ez nagy könnyebbség és nagy öröm! Az új beállók, Szatmári Liza, Halász Judit, Pápai Erika, Tornyi Ildikó, Szabó Erika, Hegedűs Barabara pedig nagyon gyorsan és könnyen átvették a mi „ritmusunkat”. Másrészt, mindannyiunknak elég jól megmaradt az előző előadás; úgy szövegileg, mint az emlékét, élményét tekintve – tehát szövegtanulási meg „hangulati” gondjaink se voltak. Sőt, bizonyos fordulatokat annyira megszerettünk a régi előadásból, hogy visszakértük, visszakönyörögtük őket. Hegedűs D. Géza és Parti Nagy Lajos ebben abszolút partnerek voltak; hisz, amik egyszer már remekül működtek, és egyáltalán nem évültek el, azokat miért ne idézhetnénk fel most is? És ami ugyancsak fontos: nemcsak a régi előadás, hanem a régi próbák élménye is megmaradt: ugyanaz az atmoszféra, ugyanaz a viccelődés-csipkelődés most is megvolt. Nagyon élveztük egymás társaságát, és ez a lényeg.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa, vigszinhaz.hu

Tizenhat év mégiscsak nagy idő. Szerinted a darabban ábrázolt világ mennyit változott az évek során?
A Sógornők egy univerzális darab, tehát az alapvető dolgok, élethelyzetek, karakterjegyek nem változtak. Talán ez a bizonyos szerencsejáték-boom, a „felragasztok-pontot gyűjtök-bónuszt kapok-sorsjegyet kaparok” helyzet változott egy picit. Mert ez a 90’-es években még viszonylag új volt – te is emlékezhetsz, amikor a fél ország ragasztott-kapart-gyűjtött-izgult. Ma ez már mindennapos.

És a panel-fíling, az változott?
Szerintem nem, de mi nem is akarunk erre rájátszani. Ebben a darabban a „panelproli”-helyzet kevésbé lényeges, inkább a figurák egyéni sorsa, erejük és gyarlóságuk az érdekes és fontos.

Milyen a te figurád, Rose Ouimet?
Én Germaine, azaz Kútvölgyi Zsike testvérét játszottam, és játszom most is. Rose nem boldog ember, rengeteg dolga-gondja van a családjával, és nem valami sokat kap vissza a férjétől meg a gyerekeitől. Viszont hihetetlen humorral nézi az életet. És nagyon őszintén! Igazi mókamester – nevetnek is rajta folyamatosan.

Ha a humornál tartunk; a darabbal kapcsolatban sokan, sok helyen leírták a szót: abszurd. Abszurd-e a Sógornők?
Egy 13 fős társaságban, ahol mindenki ismeri egymást, és tulajdonképpen minden alakoskodás ellenére, mindenki tudja az igazságot, a másik titkait – ott épp csak annyira lehet abszurd egy helyzet, amennyire maga az élet abszurd. Azt hiszem, a közösségi élet eleve abszurd, hiszen bármennyire is szeretnél rejtve maradni az egyéniségeddel, magánügyeiddel, a közösség tagjai, a társak azonnal szembesíthetnek saját problémáiddal. Saját magaddal. Ha ilyesmire gondolsz abszurd alatt, akkor igen, a Sógornők: abszurd. De azt hiszem, fontosabb ennél, hogy valami egészen természetes és elemi módon, mesterkéltség nélkül szórakoztató. Igazul szórakoztató.

Szerző: Deres Péter