Szöveghatáron innen és túl - Székely, Sebestyén és Csizmadia a Bánya-trilógiáról

A Játéktér 2013. évi nyári számában Proics Lilla beszélgetett Székely Csabával, Sebestyén Abával és Csizmadia Tiborral a Bánya-trilógia határon inneni és túli előadásairól. Erre az interjúra hívjuk fel a figyelmet.

A Játéktér cikkéből:

A Bányavirág előtt volt-e olyan célod, hogy kifejezetten helyspecifikus drámát írj? – egyáltalán van-e olyan?

Székely Csaba: Amikor kevés időd van egy dráma megírására, nem árt, ha a cselekményed helyszíne olyan hely, amelyet ismersz. Nekem nagyon kevés időm volt rá, így lett a Bányavirágból erdélyi darab. De azt hiszem, a konkrét helyszín a befogadás szempontjából nem annyira fontos. Engem legalábbis mindig a sorsok érdekelnek egy külföldi drámában, nem a földrajz. Ha belegondolunk, Stephen King szinte mindenik regényeMaineállamban játszódik, mégis az egész világon olvassák, pedig az olvasók többségének valószínűleg fogalma sincs arról, hol van az aMaineállam. Mondjuk, a Bányavirág előadásainak nézői általában tudják, hol van Erdély.

Bányavakság (r.: Csizmadia Tibor) Fotó: Illovszky Béla

Szerinted mennyire jellemző ténylegesen, amit megírt Székely Csaba? Nektek, marosvásárhelyi színházcsinálóknak érdekes volt-e, hogy személyes vagy sem ez a kortárs szöveg?

Sebestyén Aba: Mindig is szerettem a lényegre tapintó, nem udvariaskodó, provokatív szövegeket, előadásokat. Amióta pedig magalapítottam a Yorick Stúdiót – lassan tíz éve, 2005-ben volt az első bemutatónk –, kimondottan keresem az aktuális gondokat, a mai problémákat a mából megszólaltató kortárs darabokat. Így tűztük műsorra több magyar, román és külföldi kortárs szerző művét: játszottunk Egressy Zoltán-, Tasnádi István-, Láng Zsolt-, David Harrower-, Peca Ştefan-, Gianina Cărbunariu-darabokat. Az utóbbi két szerző is imádja a provokációt, szeret olyan témához nyúlni, ami elevenbe vág. Elég csak Peca Románia 21 darabjára vagy Gianina Stop the Tempo szövegére, vagy – az ugyancsak tabutémát feldolgozó, szép sikereket megért – 20/20 című előadásunkra gondolni.

Fontos tudatosítani, hogy hol, miről, miért, és főleg kiknek csinálunk egy előadást, de természetesen az a szerencsés, ha úgy sikerül feldolgozni, megszólaltatni egy kimondottan helyi problémát, hogy az túlnövi a provinciális jellegét.

Valahogy így vagyok a Bányavirággal is – a Bányavaksággal talán még inkább. Amikor a Bányavirágot elolvastam, gyomorszájon vágott a történet. Úgy éreztem, hogy nagyon sok közöm van hozzá, hiszen annak ellenére, hogy Brassóban születtem, és gyerekkorom nagy részét ott töltöttem, félig-meddig én is egy bányavidékről származom – Erdővidékről, ahol a barót-köpeci bányák vannak. A darabot olvasva, visszaköszöntek falumbeli karakterek, helyzetek. A Bányavakságot elolvasva pedig a Brassóban szocializálódott, a magyart és a románt egyszerre tanuló és néha keverő, a játszótéren vagy buszon többször lebozgorozott, megfenyegetett, ugyanakkor a sport által nagyon sok román barátot, tisztelőt és ellenséget is szerzett gyerek naiv hite és keserű frusztrációja elevenedett fel bennem. Nagyon sok ki nem beszélt, le nem tisztázott, szőnyeg alá söpört konfliktus lappang a román és a székely illetve az erdélyi magyarság között. Ki volt itt hamarabb? Tragikomikus a helyzet, mert a nacionalizmusra buzdító kártya mindegyik fél farzsebében ott lapul, és nem lehet tudni, mit eredményezhet, ha előkerül, hiszen a kártyaasztal egy puskaporos hordó. Ezt a groteszk állapotot fogja meg Székely Csaba a Bányavakságban, számomra fájdalmasan kegyetlenül. Nagyon erősen helyhez, tipikus gondolkodásmódhoz, temperamentumhoz, évszázadokon keresztül a génjeinkben őrzött és örökölt frusztrációkhoz kötődik, és ezekből táplálkozik Csaba drámai bányavilága. Ugyanakkor, a lényeges problémák, mint az alkoholizmus, a munkanélküliség, az öngyilkosság, a korrupció vagy a szélsőséges nacionalizmus, azok más kulturális vagy földrajzi konstellációban is létező, aktuális problémák. (...)

A teljes interjú itt olvasható.