Sorsról, a szakmai elhivatottságról és gyermekkori gyökereiről mesélt Ferenczy Anna a Komáromi Jókai Színház Örökös Tagja Miklósi Péter interjújában, az Új Szó online-on. Lapszemle.
Apácának készült, de annyira ígéretes színésznövendéknek bizonyult, hogy később aztán érettségi nélkül akarták felvenni a főiskolára. Vakmerőségének és szakmai elhivatottságának köszönheti, hogy mégis színésznővé vált: „Apám tudta nélkül, egy hajnali órában mentem ki a tőlünk hét kilométerre fekvő vasútállomásra. Előző este titokban összepakoltam az én kis cókmókomat a család kopott, Csehországot háromszor is megjárt kofferébe. Nem mertem hátranézni, mert úgy éreztem: ha megteszem, visszafordulok.”
Mindez több volt mellőzöttségnél, küldetéstudata azonban erősebbnek bizonyult annál, mintsem hogy megfutamodjon és otthagyja a színházat, ahol egy időben nem látták szívesen: „Azzal nem törődtem, hogy máglyára szán-e valaki, a bántások egyszerűen leperegtek rólam. Mert volt hozzá elég erőm. És most is ugyanígy veszem az életet. Vannak jó napok és rossz napok, hoz az élet mindent. Mert hoz. Az ember, még ha szorultságból is, sok mindent kénytelen úgy elfogadni, ahogy jön.” – vallja Ferenczy Anna.
Amikor pedig önérzetéről és tiszta hitéről esik szó, csak ennyit mond: "Valami azt súgja nekem, amíg itt vagyok, addig az a dolgom, hogy elvégezzem, amit a sors rám bízott."
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.