Elérhető Kerényi Miklós Gábor pályázata az Operettszínházért

Az alábbiakban a Budapesti Operettszínház főigazgatója, Kerényi Miklós Gábor pályázatát tesszük közzé.

Részlet Kerényi Miklós Gábor pályázatából:

"Személyes elfogultságom, motivációm a zenés színházzal, s ezen belül a Budapesti Operettszínházzal

Nem zenés rendezőnek készültem. Pedig édesapám Steinway zongorája alatt Gregor József és B. Nagy János skálázása mellett írtam a matek leckét (szüleim jeles énekmesterek voltak, ma is az ő könyveikből tanulnak a Zeneakadémián éppúgy, mint az alsó fokú énekoktatásban). Engem mindig is a színház egésze, a gondolati kalandok és a személyes viszonyok érdekeltek. Mint alternatív rendező sok éven át küzdöttem így, míg végül az opera – később pedig a musical és az operett magához vonzott…

Ennek ellenére a célom a mai napig sem változott: izgalmas, a világ számára fontos színházi előadások létrehozása – semmi más! Más kérdés, hogy mindig úgy éreztem, ha e célt elérjük, úgy talán a siker sem marad el… Igen, nekem a siker sosem cél volt, hanem eredmény.

Ugyanakkor sosem hittem, hogy a siker feltétlen érték – értéktelenségi fokmérő. Ugyanis attól, mert valami akár tömegek előtt is sikeres, még nem biztos, hogy értékes, de közel sem biztos, hogy csupán ettől értéktelen. Ezt csak azok szokták állítani, akik egész életükben csak a szakmán belül, pár kritikus előtt, 100-200 néző előtt voltak sikeresek, egyébként soha. Ez a szembeállítás nem tesz jót sem a művészetnek, sem a kultúrának.

Végül is, ha visszanézek, úgy tűnik, eddigi pályám, nagy szavakkal mondva az egész életem, a zenés színházra, mégpedig a magyar zenés színház szolgálatára tettem föl…

Én rendeztem a legtöbb kortárs magyar operát (Kossuth-díjam jórészt ezért a tevékenységemért kaptam). Az én fölkérésemre íródott a legtöbb új magyar zenés játék. A Szegedi Szabadtéri Színpadon szintén rekordernek számítok: száznál több este jöttek föl a csillagok az én általam rendezett előadások közben… Az utóbbi tíz évben jó néhány színészt és énekest segíthettem az ismertség eléréséhez, és kevesen mondhatják el magukról, hogy három olyan rendező pályájának kezdeteinél és kiteljesedésénél bábáskodhatott, mint én. Mellettem kezdett Kovalik Balázs (ma már Érdemes művész, 2001) Béres Attila (ma igazgatóhelyettes Miskolcon) és Somogyi Szilárd (ma már Nádasdy-díjas, 2011).

Húsznál több külföldi zenés rendezésemmel valószínűleg szintén csúcstartó vagyok, és ha az Operettszínház nagysikerű előadásait és a szegedi nézőszámot összetesszük, akkor talán a legnagyobb nézettség is az enyém… Mániákusan hiszek az új darabok fontosságában, a fiatalok fejlesztésében és kellő előkészítés után a mélyvízbe-dobásban. Hiszek a csapatmunka szükségességében.

Valaha válogatott sakkozó voltam – szellemi sport, de sport. Sokszor érzem úgy, a zenés színháznak van köze a sporthoz! Nem is kevés! Nemcsak azért, mert maga az éneklés, főként két kis izom – a hangszalagok – munkájától, kidolgozottságától függ, de a tánc, a mozgás, mindaz ami élővé és vonzóvá teszi a zenés színpadot igazi sport fölkészülést követel mindenkitől! Fokozottan igaz ez a szabadtéri produkciókra, ott aztán kell a fizikum, eső, szél, forró napsütés közepette…

Mindezek fényében úgy hiszem, nem csoda, ha folytatni kívánom azt a munkát, ami úgy tűnik nemcsak nekem, hanem a társulatnak, a hatalmas közönségérdeklődésnek, belföldi és külföldi partnereinknek is (erről szólnak a mellékelt szándéknyilatkozatok) fontos.

Úgy gondolom, eddigi és ezután következő évadaimmal is azt kívánom bizonyítani, hogy lehet értékes tartalmakat hordozó darabokkal is igazán széles közönségréteget meghódítani, létezik igényes zenés népszínház, s attól, mert egy darabban lényeges gondolatok jelennek meg, nem feltétlenül szükséges, hogy csak kevesen nézhessék.

Arra szeretném fölhívni a figyelmet, hogy igenis létezik olyan út, olyan művészi program mind az operett, mind a musical területén, amely tömegeket vonz és mégsem csupán a szórakoztatás a célja. Ezért hiszek annyira a zenés színház fontosságában. Azt gondolom, a zenés színház a mimézis egyik legősibb fajtája, minden igazi szertartásszínház őse.

Azt gondolom, a zenés színház az a műfaj, amely tömegeket képes megérinteni, mozgósítani – miközben gondolati kalandot, katarzist nyújthat – ősi mítikus rétegeinket érinti meg – s teheti ezt úgy, hogy közben egyszerre sokakat szórakoztat és magával ragad.

A zenés színház minden más műfajnál jobban tud egyszerre különböző műveltségi rétegeket megszólítani, orvosprofesszortól takarító néniig, műtős segédtől főnővérig. Amikor szívműtétemmel az intenzív osztályon feküdtem, szinte vígjátéki módon jöttek így sorban a kórház dolgozói protekcióért, hogy a Rómeó és Júlia c. előadásunkra jegyet kérjenek.

Mindezen túl hiszek abban, hogy mi, magyarok a zenés színház területén kimagasló eredményekre vagyunk képesek… Nemcsak azért, mert a múlt században lélekszámunk arányában messze mi adtuk a legtöbb világhírű zeneszerzőt Bartók, Kodály, Kálmán Imre és Lehár Ferenc személyében, hanem mert jelen pillanatban is a kontinens leggazdagabb operett, musical, modern táncszínházi, és néptánc életét valósítjuk meg…

Ezt a kultúrát szeretném még erőteljesebben szolgálni. Belföldön és külföldön öregbíteni hírnevünket, segíteni az operett-játszás további korszerűsítését, minél több országban helyt állni, hogy a műfaj még inkább hódítson.

Ez ugyanis valóban tekinthető magyar műfajnak… Az, ahogy mi operettet játszunk, lehetőséget nyújt a szélsőséges érzelmek kifejezésére. Szenvedélyesen élni, olykor elkeseredni, mégis fölállni, sírva vigadni és közben egy adott pillanatban akár saját magunkat is kinevetni, ez igenis a mi kárpát-medencei sajátosságunk! Ez nem a gulyás-fokos szintű magyarság, ez a mindennapjaink része, mi tényleg ilyenek vagyunk.

Az operettre persze nem szabad muzeális tárgyként, panoptikumként tekinteni, Honthy Hannát vagy Latabár Kálmánt utánozni, hiszen ma ők is másképp játszanának operettet! Ha tudomásul vesszük, hogy az operett XIX. század végi – XX. század eleji történet ugyan, (ahogy például a Macbeth története a XIII. századból való), de mai figurák, mai érzelmi kitöréseivel játsszuk, akkor a játék és az előadás lehet formájában, üzenetében tökéletesen XXI. századi. A zene vitathatatlanul szép, és a történetek az örök szerelem szélsőséges kalandjairól, őrült kavarodásairól szólnak. Emellett én nagyon hiszek abban is, hogy az Operettszínház kéttagozatúsága rettenetesen segíti a közönséget az átjárásban, így musicaleket és operetteket tulajdonképpen majdnem ugyanaz a közönség néz.

Vágyaimban ott szerepel egy nagy júliusi zenés színházi fesztivál, amely Budapestet Európa zenés színházi fővárosává avatja, miközben Siófok, Szeged, Debrecen, Miskolc és sorolhatnám a városokat, szintén kiveszik a részüket a rendezvényből. Azt gondolom, a Sziget fesztiválból kinőtt tömegek, a romkocsmák miatt idelátogató huszonévesek egy jó operett, musical, táncszínházi programmal nagyszámban visszacsábíthatók egy felnőttebb rendezvényre. A Budapesti Operettszínház nyilvánvalóan fontos szerepet játszana egy ilyen fesztiválon, mint ahogy már ma is fontos szerepet játszik szerte az országban…

Sok feladat áll előttem. Segítenem kell fölnevelni egy újabb énekes-színész generációt, fiatal zenés rendezőket, karmestereket kell „fölfedezni” és nem utolsósorban haladnunk kell, hogy a közönség továbbra is pártoljon bennünket… Én mindig, mindenkor az „előre menekülés” híve voltam, s szerénytelenség nélkül állíthatom, ez eddig bejött… Most is a játékhelyek és a repertoár bővítéséről álmodozom, s nem a visszahúzódásról…

Igazgatásom első időszakának feladata a színház talpra állítása, a színvonalemelés és a közönség ideszoktatása volt. A második öt év arról szólt, hogyan erősödik meg külön a musical- és az operett tagozat, hogyan nő az operett-nézők száma a musicalekkel közös játszás miatt. Hogyan tudunk kialakítani egy olyan rendszert, amelyben átütő operett bemutatók mellett minden évben új magyar darab születik! Hogyan válik az évente visszatérő rendezvények miatt jelentős fesztiválközponttá az Operettszínház, és mitől kerülünk a vezető európai zenésszínházak közé!

Mindez sikerült, és ennek eredményeként kapta 2012-ben a Budapesti Operettszínház a nemzeti minősítést, ami új korszakot jelent a színház életében. Most döntő feladat az operett-program kiszélesítése, a fiatalok, de különösen a 40-50 éves korosztály „visszanyerése” a műfajnak, a zenei színvonal további emelése, az új magyar bemutatók körének gazdagítása, a zenei versenyek kiteljesítése. A tavalyi karmesterversenyre már mind az öt földrészről jöttek dirigensek, de még csak száztíz jelentkező volt, és én azt szeretném, ha négyszáz jelentkező lenne.

A nemzeti kategóriába való kerülésnek köszönhetően úgy tűnik, átkerül a színház az állam kezelésébe, és olyan intézménnyé válik, ahol a hungarikum értékű operett – amiről én tíz évvel ezelőtt is így beszéltem – méltó helyet és megbecsülést kap.

Ma már mindenki tudja és érzi, hogy ezt a műfajt védeni kell. Nagyon komoly felelősségem, hogy ezt tegyem, és ne szolgáltassam ki annak a gondolkodásnak, mely szerint az operett egy könnyű zenés műfaj, tartsa el önmagát, nem kell hozzá támogatás. Ez a szemlélet vezetne oda, hogy kis zenekarral, kevés szereplővel, kevés próbával, olcsó díszletekkel és jelmezekkel kellene operettet csinálni, ami így értéktelen bóvlivá silányodna. Igenis, az operett-játszást és a kortárs magyar zenés darabokat magas szinten kell támogatni, mert ezek hagyományainknak és szellemi életünknek fontos részei.

Összefoglalva: nagyon hiszek a kortárs zenés darabok és az operettek közös ügyében, a fiatalok és középkorúak megnyerésének lehetőségében, színvonalunk megtartásában – sőt emelésében. A Budapest Operettszínház vezetése éppen ezért fontos ma számomra, mert úgy érzem, van még egy a fentieknek megfelelő fejlődési szint, ahová az eddigiek alapján ezzel a menedzsmenttel eljuthatunk".

A teljes pályázatot itt találják.

Keroval itt olvashatnak friss interjút.