"Rengeteg történetünk van" - Interjú a Szputnyik alkotócsapatával

Augusztus 1. óta tartanak a Szputnyikban a Reflex című darab próbái. A társulat (nagyjából) a régi, az alkotócsapat viszont teljesen új. A szöveget Závada Péter írja, a mozgást Hegymegi Máté készíti, az előadást Kovács D. Dániel rendezi. 

Szputnyik: A Nyitrai Színházi Fesztivál részeként készül az előadás, pontosan miről szól ez a projekt?

Kovács D. Dániel: Hat „vasfüggönyön innen” országban dolgozó színházi csapatot kértek fel, hogy készítsenek előadást a titkosrendőrség, a megfigyelések témakörében. Egy bukaresti, egy krakkói, egy prágai, egy drezdai és egy pozsonyi társulat mellett mi képviseljük Magyarországot.   

Szputnyik: Mi volt az első gondolatotok a téma kapcsán?

Závada Péter: Dani tavaly augusztusban keresett meg. Nagyon örültem a felkérésnek, de egyúttal izgultam is, mert soha nem dolgoztam még történelmi témájú anyaggal. A téma nagyon tágnak tűnt,  noha az biztos volt, hogy ha a magyar kontextust vizsgáljuk, akkor a Rákosi- és a Kádár-éra az, amiben érdemes gondolkodni. Ez viszont egy olyan korszaka a történelemnek, ami máig erős hatással van a mindennapokra. Sokan, akik ebben az időszakban szenvedtek vagy épp valamelyik kegyetlen rezsimet építették, még élnek. Vagy ha ők nem is, a gyerekeik biztos. Ingoványos talaj.

K.D.: Az biztos volt, hogy az első lépésként puhatolóznunk kell. Mindenképpen szerettem volna elkerülni, hogy egy újabb ávós történetben mutassuk be azt, milyen sötét korszaka volt ez a magyar történelemnek. 

Z.P.: Abban hamar megegyeztünk, hogy semmiképp sem számonkérő darab lesz. 

A múlttal való szembenézés a részünkről sokkal inkább pszichológiai, lélektani kérdés, mintsem tárgyilagos felelősségrevonás.

 
Szputnyik: Hogyan kezdtetek neki a munkának?

Z.P.: Hosszú kutatómunka előzte meg a darabírást. Annak köszönhetően, hogy ez az előadás a nyitrai színház fesztiválra készül és egy nemzetközi projekt része, sok segítséget kaptunk a felkészüléshez. Viszonylag gyorsan engedélyt kaptunk, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ABTL) kutassunk, ahol szakértőkkel konzultálhattunk. Dr. Gyarmati György, Szőnyei Tamás  és munkatársaik egy csomó izgalmas történetet zúdítottak ránk. 

K.D.: Nagy segítségünk volt még Turai Tamás, vele mentünk el Kőszeg Ferenchez, aki sokat mesélt. Mi jegyzeteltünk, kérdeztünk. Nem volt nehéz olyan motívumokba botlani, amik a kort is izgalmas perspektívából mutatják be, de kellően ismerősen csengenek a jelen vonatkozásában is. 

Z.P.: Szóval abból, hogy semmink nincs, hamar eljutottunk oda, hogy rengeteg történetünk van. 

Szputnyik: Milyen szempontok alapján kerestetek történetet?

K.D.: Próbáltunk olyan történeteket találni, amik átfogóan beszélnek arról, amikor az Államnak hirtelen erős beleszólása lesz az emberek életébe és kontrollált figyelme az emberek felé. Hogy mindez hogyan változtatja meg az egyén valóságérzékelését, mennyiben hozza elő azokat a paranoiákat, amik amúgy is az ember sajátjai. És mennyiben tudja felülírni a tiszta gondolatokat az a tudat, vagy annak az eshetősége, hogy akár figyelnek, vagy akár én kerülhetek figyelő pozícióba. 

Z.P.: Engem leginkább az ismeretelméleti kérdések érdekeltek. A percepció szubjektivitása. Épp úgy, mint a 20. századi diktatúrák során, ma is meg kell küzdenünk a személyes valóságunkért. Információáradatban élünk: borzalmasan nehéz kiszűrni a számunkra hasznos híreket, és nehéz eldönteni, hogy az ember mit higgyen el és mit nem. Az a különbség, hogy míg 40-50 éve egy fajta, az államhatalom által kreált valósággal szemben kellett egy privát valóságot megfogalmazni, addig ma számos párhuzamos valóság létezik (például a különböző, eltérő értékítéletű médiumok valóságai). Mindenkinek el kell tudnia dönteni, melyiket vallja a magáénak. Az ember előbb-utóbb keres magának egy egységesnek tűnő valóságot, mert nem tud párhuzamos valóságokban létezni. 

Szputnyik: Hogyan szelektáltatok végül a történetek között?

K.D.: Nyilvánvalóvá vált, hogy egy olyan történetmagot kell találni, amiben arról lehet beszélni, hogy mindannyian máshogyan érzékeljük ugyanazt a valóságot, hogy többféle legitim olvasat létezik azonos történések során. Fiatal vagyok ahhoz, hogy utólag egy kor fölött ítéletet mondjak, sokkal jobban érdekel az a történet, ahol erről a fajta bizonytalanságról lehet beszélni. 

Z.P.: A történetre véletlenül bukkantunk rá Kovai Melinda szociológus szakdolgozatában, amelynek címe: Politika, hatalom és tudás a Kádár-korszakban. Az ő kutatásai között találtuk meg  egy, az 1950-es években praktizáló pszichológusnő esetét, akiről kétféle leírás maradt fent: az egyik a saját olvasata a világról, a másik a világ olvasata őróla. Pszichológus volt egy olyan rendszerben, ami üldözte a pszichológiát, tehát ha úgy tetszik, egyszerre volt megfigyelő és megfigyelt. 

K.D.: Ez a gondolat volt a darabírás motorja, az előadásban sem lesznek tehát abszolút igazságok, illetve több igazság is olvashatóvá válik. A pszichológusnő története mellett beszivárog az előadásba több, valóságmaggal rendelkező életút, ezeket az ABTL-ben találtuk Szőnyeiék segítségével. 

Szputnyik: Miért az elmegyógyintézetben játszódik a darab?

Z.P.: Részint azért, mert az eredeti történet helyszíne a „Lipót”. De mi szerettük volna ettől elemelni a darabot, még ha a szövegben vannak is rá konkrét utalások. 

K.D.: Nem intézményként fontos az őrültek háza, hanem mint egy olyan hely, ahol az ember valóságérzékelése a tét. Itt ér össze a két szál: amikor az Állam azt mondhatja hatalmánál fogva, hogy ez és ez az ember nem látja reálisan a dolgokat, megbomlott az érzékelése, mások pedig a kánon szerinti józan emberek, akik jól, tökéletesen gondolkoznak. 

Szputnyik: Sok a vendégszöveg a darabban, miért alakult ez így?

Z.P.: A kutatómunka mellett több olyan könyvet olvastam, ami inspirálóan hatott a nyelv megformálása szempontjából. A drámában szerepelnek mondatok Peter Weiss  Marat/Sade-jából,  de megjelenik a Woyzeck, vagy Koestlertől a Sötétség délben és ezen fölül még sok más utalás: Freud, Jung, Arendt és Foucault.  Semmiképp sem akartam én magam egy olyan nyelvet konstruálni, amit akkoriban beszélhettek, mert nem lett volna autentikus. Így jobb híján a kordokumentumokra hagyatkoztam. Számos mondat alapjául Kovai Melinda szövege szolgált. Kerültem a túlzott archaizálást, ugyanakkor szerettem volna, hogy megjelenjen a darabban az a túlfogalmazott, modoros nyelv, ami a szocializmus sajátja volt. Na meg az orvosi szakzsargon.  

Szputnyik: Hogyan zajlanak a próbák?

K.D.: Az olvasópróba után elkezdtünk ismerkedni, közös pontokat keresni a társulattal, ismerkedni. Etűdöket készítettünk, különböző játékokkal próbáltunk rájönni, hogy mi az, ami a csapatot megmozgatja, amiből közös mondandó születik. A kiinduló pont persze a darab, de folyamatosan keressük, hogy merre tudjuk alakítani. Aztán egy hét után kezdtünk kifejezetten a karakterekre, a történetre improvizálni. Az előadás szövete alakul a próbafolyamat végéig, ezért jó, hogy Peti sokszor bent van próbákon. Így szerves egésszé válhat a társulat gondolkozása, az én látásmódom, és a darab. 







Az interjút készítette: Róbert Júlia