"Az Opera amorale mérföldkő az életemben" - Interjú Murányi Mártával

„Opera amorale” címmel május elején mutatta be új összművészeti produkcióját Gergye Krisztián Társulata. Október 30-án és 31-én ismét láthatja a közönség a kortárs tánc-operát, az Átrium Film-Színházban. Az A. E. Bizottság együttes dalainak felhasználásával létrejött egész estés műről, Murányi Márta énekes mesélt.

Murányi Márta

Felidézve a májusi bemutató színpadi pillanatait, azt mondhatom, hogy az „opera amorale” igen magasra tette a lécet. Ez a tánc-opera – az eredeti szándéknak megfelelően – vicces-ironikus módon, valóban a kortárs művészeti szcéna függetlenségi nyilatkozata. Hogy emlékszel, számodra mennyire volt magától értetődő belehelyezkedni a darab világába? 

Az előadás mérföldkő az életemben, ez volt az első ilyen fajsúlyos operai szerepem. Azt pedig, azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom, hogy katartikus élmény megélni mindazt, ami a színpadon történik. Olyan szempontból is szerencsésnek tartom magam, hogy több oldalról is megismerhetem a színpadi jelenlétet, miután már pár éve dolgozom színházakban, jelenleg is az Örkényben (a Nemzetiben már nem), s két éve megy a Sanyi és Arankában a Máthé Zsolt rendezte Roadmovie–TH&L. Ebből a szempontból tehát a mostani szerep nem volt akkora kihívás, mint például annak idején a Magyar ünnepben közreműködni - Závada Pál darabját, Alföldi Róbert vitte színre 2010-ben a Nemzeti Színházban – a szerk. -, amikor először találkoztam azzal, hogy miként kell összehangolni a mesterségbeli dolgokat a művészi megoldásokkal. Az „opera amorale”-ban én vagyok a „Magyarék házaspárból” a feleség, és ahogy az összes szereplőnek, úgy nekem is van másik arcom. Azt azonban nem árulnám el, hogy imitátorként kit idézek meg, aki eljön megnézni, biztos rá fog jönni. Ebben az előadásban azt láttam, hogy mennyire kiváló színészek a táncosok is, illetve azt éltem meg, hogy a társművészetek között valóban nincs határ. Krisztiánnal (Gergye Krisztián, a darab rendező-koreográfusa – a szerk.) egyébként is – abszolút jó értelemben! - meg lehet őrülni a színpadon, és aki erre nézőként vevő, az is minden porcikájában átérezheti azt, amiről ez a darab beszél. 

A májusi bemutató után elolvastam a kritikákat és a nézői véleményeket is a darabról. Egy blogger például azt írta, hogy jó lenne, ha sokszor menne az „opera amorale”, mert akkor kinyílna Gergye Krisztián rétegszínháza a szélesebb közönség felé. Te milyen visszajelzéseket kaptál? 

Természetesen voltak, akik ismerték az eredeti dalokat, beszélgettem olyan nézővel, aki kívülről fújta a Bizottság számait, ő azt mondta, a mi átiratunk „beszippantotta”. De azt is jó volt hallani, hogy Wahorn Andrásnak (az A. E. Bizottság együttes egyik alapítója – a szerk.) nagyon tetszik az, ami született, mivel nem erőszakoltuk meg a dalaikat, hanem beágyaztuk azokat egy történetbe, és ezáltal jött létre valami új. Azoknak viszont, akik nem ismerték a Bizottság dalait, nyilván nehezebb volt a dolguk. Nekik meg kellett emészteni a hangzásvilágot is, a mondandót is, de ők is vevők voltak ránk – legalább is azok, akikkel beszéltem… 

Te mit kapsz ettől az előadástól? 

Érzelmileg is, szakmailag is erősen kapcsolódom ehhez a csapathoz, mindenkivel szeretek együtt dolgozni. Talán ez az első olyan munkám, ahol a próbafolyamat alatt nem görcsöltem annyit, hanem úgy voltam produktív, hogy eldobtam a gátlásaimat, amiből egyébként sok van. Így az sem okozott semmilyen problémát, sőt nagyon viccesnek találtam azt a részt, amikor végighúznak a színpadon, és közben énekelem: „Sírba visznek!” Ezt a jelenetet nemcsak a nézők, a kritika is visszaigazolta, én meg közben megtapasztaltam, hogy azért szeretem az ilyen helyzeteket, mert hihetetlenül felszabadítanak. 


Merthogy a Bizottság az állat, mondjuk ki!

Abszolút! És az egész tényleg csak akkor működik, ha eldobjuk az agyunkat. Lehet, hogy ez az előadás első látásra kaotikus meg provokatív, de szerintem sokkal inkább arról van szó, hogy érzelmileg széles skálán beszél köz- és magánéletről, a zsigeri indulatok erejéről, s azok hiábavalóságáról. 

Ahogy így hallgatlak, az jutott eszembe, hogy neked, akinek ennyiféle színpadi élete van, olyan érzés lehet, mintha egyszerre több családhoz is tartoznál. Gondoltál már arra, hogy felcseréld a szabadúszó létet egy állandó otthonra? 

Ez bonyolult problémakör, nem is tudok röviden válaszolni. Minden nap megfordul a fejemben, hogy tulajdonképpen mi is az, amit csinálok. Amikor 2009-ben végeztem a Zeneakadémián, nem tudtam, hogy mit is kezdjek magammal. Aztán szerencsére szép sorban jöttek a különböző feladatok, és ez azóta is tart. Miközben nagyon élvezem a sokszínűséget, és nagy öröm, hogy ennyi helyen dolgozhatok, közben a gondolataimban – ahogy a szabadúszóknál általában -, mindig ott motoszkál a félelem, vajon hívnak-e máshova majd, amikor vége lesz egy munkának. Most sok feladatom van, de ehhez hozzátartozik, hogy szinte minden felkérést el is vállalok. Egyrészt azért, mert kíváncsi vagyok az újabb kihívásokra, másrészt, mert folyamatosan más és más munkákkal találnak meg. Egyszer arra kíváncsiak, hogyan énekelek, máskor meg arra, hogyan harmonikázom vagy zongorázom, és a Roadmovie után hamarosan jön a következő darab, egy Gershwin zenével teletűzdelt Szentivánéji álom, amelyben prózai szerepem is lesz. Ez tehát a színházi része az életemnek, miközben klasszikus értelemben vett énekes is vagyok és a komolyzenei koncerteket, kórus- és szólóesteket sem szeretném elhanyagolni.

És akkor még nem említetted az örömzenélést…

Valóban! Hamarosan kisebb turnéra indulunk a HANEM zenekarral, négy lemezbemutató koncertünk is lesz, és ezekre a fellépésekre, próbákra is mind-mind időt kell szakítani. De valahogy úgy alakult, hogy nincs olyan feladat, ami ne adna örömet, és ez talán eddigi életem legnagyobb ajándéka. Számomra nincs különbség abban, hogy az „opera amorale” előadásban szerepelek, vagy a HANEM zenekarral lépek fel, mert valamennyi munkámat önmagáért szeretem, ezért nem is hasonlítom őket össze.

Summa summarum, maradsz többcsaládos? 

Ezt az életformát nem én választottam, de közben meg természetesen igen… Az biztos, hogy annak nagyon örülnék, ha némi kötöttségre, értsd: biztonságra azért szert tudnék tenni, például ha egy jó kórusba felvennének…. Vagyis nem bánnám, ha lenne fix pont az életemben, miközben a szabadságomat is megtarthatnám. Az Örkény Színház nekem most olyan, mint egy állandó munkahely, a jó alkotói légkör mellett családi fészek is, olyan kőszínház, ahol mindennek megvan a kialakult rendje, és ez hihetetlen biztonságot nyújt. De hogy válaszoljak a kérdésedre is, úgy tűnik, egyelőre marad a több család.


Szerző: Hegedűs Claudia 

Fotók: Kővágó Nagy Imre és Kincses Gyula