- Már a nyolcvanas évek végén csalódtam abban az állításban, hogy a mozgással nem lehet hazudni, mert a mozgás sem garancia az őszinteségre, önmagában nem okoz katarzist, viszont: okozhat!
...Tehát annak a bizonyos fordulópontnak, a tánchoz fordulásomnak a nyitottsága egyben azt is jelenti, hogy soha nem kellett alapvetően letérnem az utamról. Nem kényszerültem arra, hogy eldöntsem, amit tanítok, az vajon a színpadi tánc, vagy helyspecifikus projekt; hogy újfajta „társastánc", vagy személyiségfejlesztés, vagy kreativitásfejlesztés - mert hol ez, hol az, de lényegét tekintve ugyanaz bármelyik szinten, céllal és korcsoportban. A lényeg: a test eszközeivel történő kapcsolatteremtő kommunikáció. Mert lehetne a kommunikáció másmilyen is: egyoldalú, narcisztikus vagy profetikus is. De nem! Az egyenrangú, a partneri kommunikáció érdekelt! Próbálkoztunk a kortárs tánc definiálásával, például: mindaz, ami nem árt; vagy: az a kifejező tánc, amelyik egészséges. Ma már inkább nem definiálok, mert holnap megint kicsit másként mondanám.
Nem esztétikai vagy társadalmi célom volt, hanem inkább nagyon személyes indíttatásom. Így hamar kifordulhattam a zsákutcákból. Motivációm belülről indult, nem az aktuális közízlés határozta meg. Mára tudomásul vettem: a közönség adott. Akaratán és tudtán kívül vannak „trend alapú" elvárásai, melyeknek nem megfelelni kell, hanem utat találni hozzá. Ehhez azonban a színház mint hely a lehető legrosszabb. A táncosok nem látják a nézőket, zavarban vannak a helyzettől, a nézők még inkább. Valós kapcsolat nemigen jöhet létre. Drasztikus hasonlattal élve, annyira lehetetlen maga a helyzet, mintha valaki fejen állva akarna szülni. Viszont ha kimegyünk az utcára a nézőhöz, akár le, a metró peronjára, akkor igen, az a zöldséges, akinek a pultja mellett táncolunk, az rögtön mer és tud viszonyulni hozzá, míg egy színházban ilyesmivel az égvilágon nem tudott volna mit kezdeni.
- Tetszik a folyamatos többes szám első személy. Látszik, hogy közösségben élsz és alkotsz a tanítványokkal. A jelen idő pedig azt sugallja, hogy már az iskola jelenéről beszélsz, a legfrissebb produktumokról.
- Is, mert például a metróperon, az már tizenöt éve volt! De negyven éve az Orfeóval is készítettünk olyan előadást, ahol egy léckeret volt a díszlet, azt vittük magunkkal ki a fűre (és én nagyszerű hangya voltam)...
(Angelus Ivánnal Lőrinc Katalin beszélget)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.