Droszt címmel tart bemutatót az Átriumban a 011 Alkotócsoport. Radnai Márk rendezővel olvashatnak rövid interjút.
„A Droszt címet viselő előadás egy éjszaka történetét meséli el. Egy budapesti éjszakán, négy taxis autójában utazunk, ahol különböző, egymástól független emberrel ismerkedünk meg. Egy közös van bennük: mindenki valahova megy és valahonnan jön. A két esemény között ülnek az autóban. Nem tudjuk pontosan kik ezek az emberek. Egy megadott tér és egy magadott idő. Egy szolgáltatás, amit ha sürget az idő, igénybe veszünk. Egymásnak ismeretlen emberek utaznak együtt, ismeretlen múlttal és jövővel. Többnyire sohasem találkoznak újra. Az utasok életének csak egy pici szeletét látjuk, amiből csak következtethetünk, hogy kik is ők valójában. Egy a fontos: az út során köztük kialakuló kapcsolat. Aztán a szálak egyszer csak összeérnek, és a kezdetét veszi az őrület. Egy fikciós, meseszerű, abszurd játék a taxizásról, amiben elrugaszkodunk a valóságtól."
Az interjút a Jurányi blog bocsátotta rendelkezésünkre.
Jurányi Latte - Radnai Márkkal
A bemutató előtt mi az első gondolatod reggel?
Hogy szét lesz-e fűrészelve az a bizonyos kocsi három darabra.
Az október 10-ei Droszt bemutatótok a TITÁNium pályázaton még a Párhuzamos történetek, a szereplőválogatáskor pedig a Hiéna címet viselte...
Ezek munkacímek voltak: a Párhuzamos történetek magát a műfajt határozta meg, a Hiéna pedig a főszereplőre utalt, a szereplőválogatás után azonban érdekesebbnek tartottuk, hogy ha több ember éjszakáját követjük végig. A taxisok állomáshelye, a Droszt.
A szereplőválogatáson arra kértétek a jelentkezőket, hogy személyes történeteket meséljenek el nektek. Miért?
Nem akartuk, hogy jeleneteket hozzanak, vagy bármit eljátszanak, hiszen nem a klasszikus értelemben vett színpadi produkcióhoz kerestünk embereket, ahol a színpadi tapasztalat előnyt jelent. Sokkal fontosabb volt a személyes hangvétel és történet, az, hogy hamar kiderüljön kivel állunk szemben. Nagyon meghatározó tud lenni, ahogy elmesél valaki egy történetet, ahogy hatni akar általa, ahogy megérinti az embert... A munkánk során azt is fel lehetett mérni, hogy ki az, aki rátermett egy ilyen produkcióra, akit nem fog kikészíteni egy ilyen munkafolyamat.
Sokan elmesélték nektek a legféltettebb titkaikat és gyakran könnyes szemmel távoztak a meghallgatásról...
Brutális, pl. többszöri öngyilkossági kísérletről és megerőszakolásról szóló történeteket hallgattunk végig. Megdöbbentő volt, hogy bárki, aki eljött a meghallgatásra, hozott olyan történetet, amelyből önálló előadást lehetne csinálni. Úgy tűnik, generációnk történetei sokkal erősebbek és fájdalmasabbak, mint azt gondolnánk.
A kiválasztott szereplők történetei belekerültek az előadásba?
Nem, illetve nem abban a formában, ahogy azt elmesélték. Ha egy színházban valaki a saját történetét viszi színpadra, akkor az arról fog szólni, hogy ő bevall, vagy megoszt valamit idegen emberek előtt. Ha ez terápia, akkor rendben van, de felhasználni valakinek a vallomását nagy felelősség. Ráadásul egy ilyen vallomásszerű előadásban annak tenném ki a színészt, hogy ott meséli el a legféltetebb történetét először. Ezt a felelősséget nem vállalom, és nem is ezért hívtam be őket. A személyiségük szolgált mintaként.
Ha már az előadás történeténél tartunk, miben tér el az Éjszaka a földön című filmtől?
A filmben az öt különböző történetet csupán az idő és a taxi köti össze. Nálunk ennél többről van szó: a sofőrök visszatérő szereplők, s innentől kezdve fontos dramaturgiai kérdéssé válik a személyes történetük, hogy miért érdemes visszaülni az autójukba, mi az az egy-egy mondat, pillanat, amelyből megismerhetjük őket. Arról nem beszélve, hogy Budapesten vagyunk.
Hogyan zajlott a próbafolyamat?
A szereplőket előbb választottuk ki, minthogy a történetet megírtuk volna. A casting után kezdtünk el beszélgetni Ambrussal, a dramaturgunkkal, hogy a kiválasztott szereplők közül kinek melyik története szerepelhetne az előadásban. Az olvasópróbára elkészült a szöveg, és később minden kiderült. Az is ha jól döntöttem, az is ha nem. Volt akitől el kellett búcsúzni. Az ilyen változtatásokat be kell vállalni, hiszen nem vagyunk tévedhetetlenek.
A rendezéseid kapcsán, így a Droszt esetében is felmerül a kérdés, hogy mit fogunk látni: filmet, színházat, film-színházat?
Nem gondolom, hogy a színházat külön kellene választani a filmtől. A filmnek egy csomó olyan előnye és sajátossága van amit érdemes és izgalmas dolog átültetni a színházba. A színházat a filmtől leginkább a jelenidejűsége választja el: attól kezdve, hogy a színészek élőben játszanak, színházat látunk, s lényegtelenné válik, hogy a rendező milyen (filmes) eszközökkel él. Amit a nézők most látni fognak az egy olyan kísérlet, ami valóban felvetheti a kérdést. Ugyanis egy másfél órás nagyjátékfilmet fogunk élőben játszani, vágni, fényelni, hangkeverni, snittelni és mindezt a nézők végigkövethetik a vásznon. Mintha egy forgatáson azt mondanánk: ezt most egyben felvesszük és mehet a moziba.
Szerző: Antal Klaudia
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.