A Távolsági szerelemről - Interjú Tóth Ildikóval

Először lép együtt színpadra Tóth Ildikó és Lukács Sándor. Október 29-én mutatják be a Rózsavölgyi Szalonban Tom Kempinski Távolsági szerelem című színdarabját, mely arra keresi a választ, hogy létrejöhet-e szerelem két ember között, akik egymástól ötezer kilométer távolságban élnek és csak telefonon érintkeznek egymással. Tóth Ildikóval a közelgő premier kapcsán készült interjú.

Szerinted lehetséges, hogy ilyen körülmények között kialakuljon egy valódi szerelem? 

Lehetséges. Az élet annyira bonyolult és gazdag. Számtalanszor kínál elénk olyan történeteket, amire azt szoktuk mondani, hogy ha azt filmre vinnénk vagy színházban megcsinálnánk, akkor senki sem hinné el, hogy megesett. Jómagam is egy ilyen távolsági szerelemben éltem nagyon sokáig, csak nekünk megvolt az az előnyünk, hogy előtte találkoztunk. Ebben a történetben a férfi és nő egyáltalán nem találkozik, a kapcsolat telefonon keresztül jön létre és a szerelem a telefonbeszélgetések során alakul ki. Egy színésznő felhív egy írót, hogy elkérje tőle a darabja játszási jogait és már első alkalommal a hivatalos formaságokon túl elindul egy másik irányba is a beszélgetés. Egyik következik a másikból, egyre sűrűbben beszélnek, aztán már minden nap. Mind a két ember nagyon magányos. A férfi a depressziója, a nő a betegsége miatt űzött el maga mellől mindenkit az évek során, és most egyszer csak azon kapják magukat, hogy létszükséglet a másikat felhívni.

Milyen nő szerinted ez a Sarah?
Már nem fiatal, túl van a negyvenen. A betegsége kiszolgáltatottá és kiszámíthatatlanná tette az életét és megakadályozta abban, hogy a színházban folyamatosan dolgozzon. Az állapota változó, hol jobban, hol rosszabbul van, de nagyon erős, rettenetesen kitartó és iszonyatosan akar élni. Történetünk kezdetén kiderül, hogy már öt éve egyáltalán nem volt színpadon, de most megint egy összeszedettebb, jobb állapotban van, és úgy érzi, képes arra, hogy eljátssza ezt a szerepet. Azért éppen ezt, mert a sztori nagyon egybe vág az ő történetével. Így aztán többet is jelent ez számára egy feladatnál. Ezt a nőt a betegség nyerssé, őszintévé és egyenessé teszi és a pasinak ez nagyon tetszik. Persze egy telefonon zajló beszélgetés egyfajta lazaságot és nagyobb szabadságot is ad, az ember álarc mögött érezheti magát, és ettől akár merészebben ki tud tárulkozni. Ez a szabadság teszi lehetővé, hogy nagyon hamar közel kerüljenek egymáshoz.

Mindkét ember sérült, az egyik mentálisan, a másik fizikálisan. Szerinted melyiküknek van nagyobb szüksége a másikra?
Nem gondolom, hogy ezt meg lehet mondani. A kapcsolat egy nagyon szép barátsággal indul, aztán kibontakozik valami szerelem féle, de nyitva marad a darab végén, hogy vajon tudnak-e majd egymással létezni. A beszélgetések során mindig máshol van a hangsúly. Hol az egyiknek van nagyobb szüksége a másikra, hol fordítva. A férfi narcisztikusabb személyiség, önzőbb és jobban birtokba akarja venni ezt a barátságot és ezt a kapcsolatot. Féltékeny, irigy, követelődző. A nő, talán a betegségéből adódóan, valahogy tisztábban tudja elhelyezni magát és a kapcsolatait a világban, ezáltal sokkal alázatosabb tud lenni ebben a viszonyban. Aztán persze van egy pont, amikor nála is kiborul a bili és azt mondja, hogy ez így nem mehet tovább, de sokkal többet megemészt és elfogad a másiktól és sokkal többször ő a „hallgató”.

Azért ez többnyire az életben is így van… Azt, hogy ezt a két embert ötezer kilométer választja el egymástól, nektek a színpadon is jelezni kell. Hogyan oldjátok ezt meg?
Ez elsősorban verbális anyag, nem helyzetkomikumokra, nem szituációkra épít, a szöveg a legerősebb mankónk. A díszlet úgy van kitalálva, hogy van két külön lakás, de ahogy a matematikában két egymásba érő körnek van közös része, ugyanúgy itt is van a két lakásnak egy közös tere, amit mindketten használunk. Aztán azzal próbálunk még kísérletezni, hogy azokon a pontokon, amiket erősnek érzünk párbeszédben vagy gondolatban, felvesszük a szemkontaktust. Nem az van, hogy soha nem nézünk egymás szemébe. És van olyan pont, ahol a telefont már nem is használjuk.

Lukács Sándorral először dolgozol együtt. Milyen a közös munka?
Nagyon jó. Csak ugye furcsa, hogy alig nézünk egymás szemébe, tehát leginkább csak fülön keresztül van kapcsolatunk.
Érdekes lehet, hogy miközben egy kétszereplős darabban veszel részt, mégis egyedül vagy.

Hogy építed fel a szerepet?

Közösen dolgozunk. Olyan ez, mint amikor egy zongora és egy hegedű együtt játszik. Iszonyúan kell figyelni a másikra, sőt talán még inkább, mintha szemtől szemben állnánk egymással. De ugyanúgy egymásból is építkezünk, mint egy hagyományos darab esetében.

Mi az, ami miatt számodra érdekes ez a munka?
Nagyon tetszik, hogy ez a nő annyira erős, kitartó és makacs. Fiatalon én is ilyen voltam. Mostanában egy kicsit ez elmúlt belőlem, sok mindenben elgyávultam az életben, de amikor főiskolás voltam, meg a pályám első tíz-tizenöt évében tudom, hogy mentem előre, mint egy tank. És ez a nő is egy tank, de úgy, hogy közben nem sodor el senkit, meg nem tapos keresztül senkin, de azt, amit elhatározott, amit célul kitűzött maga elé, azt végigviszi. Az élni akarása, meg az, ahogy ragaszkodik ahhoz, hogy a gyerekkori álmait és vágyait megvalósítsa, hogy színész maradjon ezzel a betegséggel is, szerintem ez irigylésre méltó, és nagyon sok erőt lehet meríteni belőle. Remélem, nem csak nekem.

Szerző: Spilák Klára