'A jó világításban az előadás életre kel' - Iványi Árpád mesélt

Október 19-én mutatja be a Noir Színház az Agnes, Isten báránya című darabot a Spinoza Színházban. Az előadás rendezője, Iványi Árpád mesélt többek közt színházi és filmes díszlettervezésről, és azt is elárulta, mi az érzékeny pontja.

Foglalkozol díszlettervezéssel, belső terek tervezésével, enteriőrtervezéssel, illetve rendezéssel is. Hogy kerülték kapcsolatba a díszlettervezéssel?
Ez gyerekkori álom. Imádtam rajzolni, makettezni, barkácsolni, és akkor ez úgy alakult magától. Már akkor éreztem egyfajta elhivatottságot, nagyon korán éreztem, hogy a színház és a film az, ami a legközelebb áll hozzám. Egyforma rajongással foglalkoztatott a rendezés, díszlettervezés. A színészet is hasonlóan vonzott, szóval ennek az egész mesevilágnak a varázsa elbűvöl mind a mai napig, és ha most megkérdezné valaki, melyik a kedvenc területem, akkor még mindig zavarban lennék… Mindig az adott feladat az, amire koncentrálok, és abban akarok jó lenni és emlékezeteset alkotni.

Elvégezted a Képzőművészeti Egyetemet, kikerültél a nagyvilágba. Azután egyből elkezdtél díszleteket tervezni?
Már gyerekkoromban elkezdtem díszleteket tervezni. Rengeteget olvastam, főleg drámákat, regényeket. Megfestettem az olvasott művek látványterveit és makettet építettem. 14-15 éves koromban már nagyon pontosan tudtam, hogy Budapestre akarok jönni a Képzőművészeti Egyetemre. Kamasz koromban gyakorlatilag minden szabadidőmet azzal töltöttem, hogy készültem a felvételire. Szerencsémre elsőre fel is vettek.

Az egyetem elvégzése után a film-díszlettervező tanárom, aki a Mafilm akkori igazgatója volt, felhívott engem és egy csoporttársamat, hogy mehetnénk filmbe dolgozni. Gyakorlatilag ez volt az első munkám. Ez egy amerikai film volt, egy évig dolgoztam benne, mint műszaki rajzoló, illusztrátor és díszlettervező. Ez volt az első mélyvíz. Aztán az első munka hozza a másodikat, az meg a következőt és akkor egyszer csak bekerülsz a szakmába. Gyakorlatilag, ha az első tervezésed megvan, és ha a rendező is megszeretett téged, akkor utána hívnak a következőre, beajánlanak a másiknak, stb.

Mennyire kapsz szabad kezet egy rendezőktől?
Nagyon kevés szabad kezet kap egy tervező. Leginkább a rendező igényeit kell kielégítenie. Viszont ez nagyon izgalmas, és örömteli is tud lenni, amikor olyan rendezővel dolgozol, akivel közös nevezőn vagytok. A legerősebb tervezéseim, és a legkedvesebb munkáim ezek. És emellett a saját produkcióimhoz készült tervezéseim, melyeket én magam rendeztem. Ha te rendezel, akkor mindenben szabad kezed van! Fantasztikus érzés, amikor kiválaszthatod a színészeket, dönthetsz a világításban, és megalkuvás nélkül létrehozhatsz egy működőképes produkciót! Egyébként mindig kompromisszumot kell kötni, ha egy olyan rendezővel dolgozol, akinek teljesen más az elképzelése az előadásról.

Nekem van egy érzékeny pontom, a világítás. A jó világításban az előadás életre kel, a díszletek-kosztümök valódinak hatnak, a színészekből plasztikus karakterek lesznek. Ha viszont rosszak a fények, akkor minden lebukik, és kellemetlen hatást vált ki optikailag is és lelkileg is. Mindennek úgy kell kinéznie, mintha igazi lenne, mert akkor tökéletes az illúzió. Persze a látvány stílusrendszerén belül. Olyan ez, mint egy tökéletes trükk. A világítás a díszlettervezés fölött áll, és mindenek fölött a színházban! Ebben nagyon kevesen hisznek, és ez itthon állandó forrása a konfliktusnak.

Mi volt a kedvenc munkád? Azok a darabok, amikben kompromisszumot kell kötni, nehezebb megcsinálni, mint azokat a darabokat, amikben szabad kezed van?
Sokkal nehezebb. A kompromisszum azt jelenti, hogy mind a két félnek jó, de valahol azt is jelenti, hogy félmegoldás, főleg ebben az iparágban. A jó produkciók akkor működnek, amikor minden részleg maximálisan azon van, hogy profi előadás szülessen. A takarítónőtől a színészig, az igazgatóságig mindenki. Hogyha ez nincs megteremtve, akkor döcög. A saját produkcióimon kívül a pécsi és szolnoki munkáimat szerettem, valamint a külföldi film produkciókat, mert ezekben volt a legtöbb összhang és szabadság.

Egy-egy darab díszletének a megtervezése során mennyire ásod bele magad az adott korba? Mennyire végzel kutatómunkát?
Ez mindig nagyon fontos. Én általában úgy szoktam tervezni, hogy elolvasom a darabot, és rögtön jön valami vízió. A fejemben pereg a mozi az előadásról, kivetítem magam elé, hogy fog kinézni. Akkor már elkezdem látni a teret és az előadás folyamatát. Szépen lassan kirajzolódik, mi hogy fog kinézni. Amikor összeáll a fejemben egy kép erről a világról, és már ott tartok, hogy lassan le is rajzolom, akkor elkezdek kutatómunkát végezni. Megnézem a kort minden vonatkozásában: bútor, berendezés, használati tárgyak, öltözködés, történelem, irodalom, stílusok, viselkedéskultúra, stb. Könyveket olvasok és interneten böngészek. Összehalászok mindenféle vizuális információt arról a világról. Utána már gyakorlatilag favágómunka. Miután már megvan a fejedben a kép, amit akarsz, már csak az a feladat, hogy azt minél tökéletesebben kiadd magadból, hogy egy látványtervvel meg tudd mutatni, mit képzeltél el.

Filmekhez is készítettél díszletet, illetve tagja voltál egy jeles alkotóbrigádnak, akik a The Company című sorozatban dolgoztak. Erről tudnál mesélni?
Olyan volt, mint amikor a legszebb álmok válnak valóra. Mai napig nem tudom pontosan, hogyan talált meg ez a produkció. Gyakorlatilag minden helyszínt meg kellett tervezni, ami Magyarországon forgott. A film sok különböző helyszínen játszódott, több országban forgatták, és a magyarországi helyszíneknek kellett kitalálni a látványvilágát. Nekem az volt a feladatom, hogy minden meglévő helyszínhez megtervezzem, hogyan fog kinézni az átalakítás után. Ki kellett találni mindent, mondjuk egy utcaképnél korabeli autókat kellett hozni, táblákat kellett lecserélni, bannereket, zászlókat elhelyezni, vagy meg kellett öregíteni az utcát, be kellett füstölni, hogy atmoszférája legyen. Ezeket mind meg kell álmodni, és utána vizuális rajzokat kell készíteni. Miután a látványtervező jóváhagyta ezeket a rajzokat, elküldte Ridley Scottnak, a film producerének. Mindig vele értekeztünk, tetszik-e neki, vagy sem. Nagyon izgalmas volt látni, hogy a rajzaim alapján valósítják meg a helyszíneket, és még a kellékeket is úgy helyezték el, ahogyan én megterveztem.

Melyiket kedveled jobban, a színházi tervezést, vagy a filmkészítést?
Nekem mindig az a jó, amit éppen csinálok. De ez két külön szakma. Mindegyikben megvan az, amit szeretek.

Melyik volt nagyobb kihívás? Melyikben nehezebb megvalósítani technikailag amit kigondolsz? A színház ilyen szempontból behatároltabb?
Mindkettőnek van nehézsége. Nem tudok különbséget tenni, hogy melyik nehezebb, mert mindkettő máshogy nehéz. Igazából nem is ezzel szoktam foglalkozni, amikor elkezdek valamit, hanem megpróbálom megoldani a lehető legjobban.
A film abból a szempontból nagyobb teher, hogy költségesebb mulatság. Ha ott valamit elront az ember, keményebb árat fizet. De a színházat is és a filmet is profin kell megoldani, tehát ebből a szempontból nincs különbség egy tervezőnek. Szakmailag, látásmódban van óriási különbség. Máshogy kell a kamerának, és máshogy egy színházi közönségnek tervezni.

Alapvetően a régi stílusok, klasszikus formák közelebb álnak hozzád, vagy inkább a kortárs művészet?
Inkább úgy mondanám, hogy az állandó dolgok tetszenek. Amik örök igazságokat és esztétikumot képviselnek. De alapvetően konzervatív vagyok, és szeretem a mívesen megoldott dolgokat. A modern törekvésekben is vannak szépségek, de legtöbbjükben az zavar, mintha azt harsogná: ketyeg az óra, múlik az idő. Most mindennek van egy ideiglenes, pillanatnyi jellege. Minden kissé súlytalan, értéktelen. Engem jobban vonz az állandóság, minőség, szépség.

Mi a véleményed a mai magyar díszlettervezésről? Hova tartunk mi, hova tartanak külföldön?
Nekem úgy tűnik, külföldön jobban vonzódnak szép dolgok létrehozásához, esztétikum megteremtéséhez, és atmoszféra varázsolásához. Itthon az az általános trend, hogy felejtsük el a díszletet, felejtsük el a kosztümöket, és inkább a rendezőnek a pillanatnyi ötletei valósuljanak meg, lehetőleg minél kevesebb vizualitással. Most inkább „kísérletező” színházak vannak.
Én abban hiszek, hogy csodát kell adni az embereknek. Szépséget, értéket, és emlékezetességet. Főleg a háromdimenziós televízió/mozi korában. A színházban olyan varázslatot kell létrehozni, amitől tátva marad a szája a közönségnek.
Külföldön nagyon más. Ott nagyobb tiszteletet kap a közönség. Ott fontos, hogy a néző megértse az előadást, és élvezze minden tekintetben. Én abban hiszek, hogy egy színházi évad műsortervében nagyobb százalékban kell szerepelnie közönségdaraboknak, és elvétve kísérletező előadásoknak.

Ezek szerint a díszleteidben nagyon fontos a látvány. Mennyire szoktál konkrét épületeket beilleszteni, vagy ezeket Te magad találod ki?
Nagyon fontosnak tartom a látványt, mert amikor beül a néző a színházba, a szemével látja az előadást. A fülével hallja. Az eszével felfogja, a szívével megérzi. A színházban nem elég „rádiójátékot” adni. Nagyon fontos a vizualitás, elengedhetetlen. Ahogy nagyon fontosak a hangok, zenék, a színész megszólalásának minősége.

Amikor valami korhű dolgot kell létrehozni, akkor meg kell nézni a valós korabeli motívumokat. Azonban van olyan előadás, amikor inkább az érzetét akarom visszahozni a kornak. Hogy amikor a közönség nézi az előadást, akkor a levegőjét érezze annak a világnak. Ilyenkor rafináltan belecsempészek olyan motívumokat, amikkel visszahozom azt az időt, de nem lesz illusztráció jellege az előadásnak. Sokszor olyan hanghatásokat használok, amik felerősítik a díszletet. A hang is kiváló díszlettervezői bravúr lehet. A hanghatás. Ha használsz egy egyszerű vizuális motívumot, és teszel mellé egy karakteres hangot, akkor az olyan lesz, mint egy nagyon jól sikerült bűvész trükk. Nem kell mindent megépítened, mert a hang és a jól megfogalmazott díszlet tökéletes illúziót fog adni. Hozzá egy nagyon jó világítás, és ezeknek az együttes ereje hoz majd a néző fejében és szívében egy olyan érzetet, amitől ámulva belecsöppen abba a világba.

Nekem az a mozgatórugóm, hogy elvarázsoljam a közönséget: olyan érzetet keltsek bennük, mintha barlangvasútban ülnének a vidámparkban, egy teljesen más világ szemlélői lehessenek arra a kis időre, amíg moziban, vagy színházban vannak.

Egy darab látványvilágának megalkotásához szükséges az, hogy ugyanaz a személy készítse el a díszletet, a jelmezt és a grafikai munkákat? Egy embernek a gondolatait kell, hogy tükrözze a mű látványvilága?
Az a legfontosabb, hogy egyféle koncepció érvényesüljön. Ha szerencsés a produkció, akkor olyan emberekből áll, akik ugyanazért a célért dolgoznak. És ha ezek mindegyike profi, jó ízlésű alkotó, akkor garantáltan erős végeredményt kapunk. Az a legfontosabb, hogy legyen egy erős rendezői koncepció. Az az első lépés! Ha az nincs, akkor semmi sincs. Meg kell születnie egy nagyon erős elképzelésnek. Ha ez megvan, és nagyon pontosan tudja a rendező, hogy mit akar, akkor végül is mindegy, hogy a különböző osztályokban egy vagy több ember hozza létre az adott feladatot. Amikor van egy alapgondolat, szándék, tökéletes terv és elképzelés a műről, akkor annak olyan hatása lesz, mintha egy ember csinálta volna. Ennek az ellenpéldája az, amikor azt látod, hogy minden nagyon más. A díszlet nem illik a kosztümhöz, a jelmezek nem illenek a díszlethez. A zene nem illik a darabhoz, a hanghatások nem illenek sehova. A színész nem érzi jól magát a figurában. Nem tud azonosulni a karakterrel. A közönség nem talál viszonyt az előadással, stb. Amikor látsz egy jó előadást, vagy egy jó filmet, akkor azt valószínű azért érzed jónak, mert ott minden klappol. Ott van. Tudja, hogy mi a feladata. Volt egy rendíthetetlen rendezői koncepció! Ilyen színvonalas produkciókra vágyom, és közegben a szakmai profizmusra.

És milyen rendező Iványi Árpád?
Én abban bízom, hogy az általam rendezett előadások maximális élményt adnak a közönségnek. Igyekszem a színházról alkotott hitvallásom a lehető leghűbben megvalósítani. Arra törekszem, hogy a közönséget minden másodpercre le tudjam foglalni, elveszítse az időérzékét, és mindent érthetővé tegyek számára. Gyönyörködtessem, és igazat mondjak mind a koncepciómmal, mind a vizualitással, hangokkal, érzetekkel.

A klasszikus színházi értékekben hiszek, amikor a közönség a nézőtéren foglal helyet, és az előadás a színpadon zajlik, és ezzel megtörténik a rítus: az előadás lelke együtt tud dobogni a nézők szívével, miközben megmaradhatnak szemlélőknek, és tartalmas élményeket vihetnek haza, melyek által gazdagabbnak érzik az életüket.

Az interjút készítette: Ramasz Tamás
Forrás: Noir Színház