Nagy József táncművész-koreográfus, a Jel Színház alapítója fokozatosan válik fekete madárrá a Hollók című darab sűrített történetében. Az átváltozást Szelevényi Ákos dzsessz zenész szaxofonnal, gongokkal, húrokkal, sőt, ágyúhüvelyből kialakított bizarr hangszerekkel kíséri. A bemutatót a Trafóban tartják október 18-án, 19-én. Ennek kapcsán kérdezte az igazgatót Kovács Gabi.
KG: A Trafó tetőteraszán beszélgetünk, ez pont jó, hiszen a Hollók című előadás ötlete is egy tetőn született, egy tokiói tetőn.
NJ: Négy-öt évvel ezelőtt történt. Egy vendégszereplés közben felmentem a tetőtérre táncolni, és miközben mozogtam, gyakoroltam, egy holló odarepült mellém. Többnyire feketében járok, lehet, hogy messziről egy nagy hollónak nézett… nem tudom. Varázslatos pillanatként éltem meg, ráadásul a tánc, a révület állapotában voltam, így ez a találkozás a madárral mélyen megmaradt bennem. A buddhizmusban satorinak hívják az ilyen vagy ehhez hasonló megvilágosodott helyzeteket, de nem szeretném túlmisztifikálni. Ez a néhány másodpercnyi összecsengés, a madár mozdulata, ahogyan a földre érkezett, a suta lépései, az a mozdulatlan közös együttállás, mind benne vannak a Hollók című előadásban. Minden táncost izgat a repülés, a légiesség problémája. Akkor ott Tokióban a holló mintha egy kis leckét adott volna repülésből. Régi zenész társammal, Szelevényi Ákossal egy párizsi fesztiválon játszottuk el később a holló inspirálta darabot, megnéztük hogyan működnek a tokiói élményeim élesben a színpadon. Úgy gondoltam, a rajznak, a grafikának szervesen illeszkednie kell a mozgáshoz, a tánchoz és az élőzenéhez. Így került az előadásba a papír, a festékes hordó, és jó néhány egzotikus hangzású zenei eszköz is. Tiszta jelenetekre bontottuk a művet, és most már, hogy három éve játsszuk, kirajzolódott a történet váza, és természetesen teret hagytunk az improvizációnak is.
KG: Rendszeresen Szelevényi Ákossal szokott fellépni, most együtt is zenélnek, vagyis az élőzene nem csak atmoszférakeltő elem, hanem fontos része a színpadi térnek.
NJ: Kétszólamú előadás ez, olyan párbeszéd, amelyben egyenrangú félként vagyunk jelen. Ákos a hangszerein keresztül van jelen a történetben, az én eszközeim pedig a mozgás és vizualitás. A művészeti ágak találkozásából, ebből a rendhagyó együttzenélésből aztán nagyon drámai helyzetek születhetnek. A Hollókban nincs egy uralkodó művészeti ág, de ebben a darabban a zene felől közelítettem a saját színpadi szerepemhez.
KG: Minden mozdulat zene?
NJ: Igen, vizuális zene. A gesztusok zenei jelenléte épp olyan fontos, mint maga a rajz, a különböző hang- és mozgáseffektusok.
KG: A közös zenélésben különféle anyagokat is használnak, például fekete szemcséjű porral is játszanak.
NJ: A fekete homokkal a holló színét idéztük meg. Kicsi, mozgékony anyag ez, lehet vele zenélni; rácsurgatjuk az ágyúhüvelyekre, hogy egzotikus hangokat csaljunk ki belőlük. Már évek óta gyűjtjük az ágyúhüvelyeket, nagyon szeretjük a különös csengésüket. De megszólalnak különböző húrok és gongok is az előadásban. Ákos minden hangot megszelídít és természetesen a szaxofonjától sem válik meg.
KG: Történeteinek nagy részét szülőföldje inspirálja. Ebben az előadásban is benne van Magyarkanizsa?
NJ: Igen, amikor hazamegyek, gyakran kijárok a pusztába; figyelem az állatvilágot, főleg a hollókat. De ezt már évek óta csinálom. Ráadásul a téli tájban gyönyörű látványt nyújtanak a fekete madarak. Lenyűgözőek. A madarakhoz erős szálak fűznek, sokat tanultam tőlük, de nem csak a hollóktól, a gémektől is.
KG: Mit tanult tőlük?
NJ: A precíz mozgást, a fegyelmezett várakozást, a súlypontok használatát. A hollókat különös, jelmezbe bújt karaktereknek láttam a kanizsai pusztán, így töltődtem fel egyfajta groteszk mozgásállapottal, és ez az állapot is megjelenik az előadásban.
KG: Amióta a Trafó igazgatója, nem lépett föl a színház színpadán. A Hollók az első darab, hogyan készült rá?
NJ: A tavalyi évet szándékosan kihagytam, hogy jelezzem kifelé is, a Trafót nem saját színházként szeretném használni. De most úgy gondoltam, eljött az idő, hogy a színpadra álljak. Ezt a darabot még nem játszottam Magyarországon, így esett rá a választásom. Kíváncsi vagyok, hogyan fogadják majd, mert már a fél világot bejártuk az előadással, sőt, Japánba többször is visszahívtak minket. Érdekes élmény volt, mert a japán közönség apokaliptikus víziót is belelátott a történetbe. Valóban, a darab végén elmerülök egy hordó fekete festékben, ebben a gesztusban benne lehet akár a végítélet hangulata is. De Franciaországban és más országokban is ezt a drámai hatást jelezték vissza. Kezdetben nem gondoltam erre, csak minél inkább hasonlítani akartam a hollóra, ezért is lettem tetőtől talpig fekete, igazán mélyfekete. Az első jelenetben az orrom hegyével kezdtem el rajzolni, mintha a csőröm lenne, aztán a kezeimmel folytattam, végül az egész testemmel fejeztem be a munkát. Most már vállalom az apokalipszis témát, és látom, hogy ez a vízió is beleszorult a darabba.
KG: Minden színházi előadása a Jel Színház dramaturgiájára épül, a képszerű tömörítésekre, a szűkszavúságra, a visszafogottságra. A Hollók, mintha egy témának a többféle variációja lenne.
NJ: A Hollók egy vizuálisan sűrített darab. Állandóan visszatérünk a hollóhoz, mint alapélményhez. Ez az első olyan közös munkánk Ákossal, amelyet úgy gondoltuk, nem kell irodalmi tanulmányokkal kiegészítenünk. A hollóvá válást többféleképpen ábrázoljuk, megpróbáljuk pillanatokra kibontani, mozdulatokra szétszedni a fő témát, hogy minél közelebb kerülhessünk ahhoz a bizonyos tokiói találkozáshoz ott a tetőn.
Nagy József & Szelevényi Ákos: Hollók (Les Corbeaux), Trafó, 2013. október 18-19., 20 óra
A Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztivállal közös produkció
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.