"Nem szűnik bennem a kíváncsiság" - Interjú Oroszlán Szonjával

Tíz évig megállás nélkül dolgozott, majd úgy döntött, szünetre van szüksége. Egy évig utazott, és – ahogy ő mondja – más emberként tért vissza a színház világába. Oroszlán Szonját kérdeztük a Poligamy bemutatója előtt.

Saját bevallásod szerint maximalista vagy. Milyen élmények alakították azt a hozzáállást, amit képviselsz a munkában? 

Oroszlán Szonja: Hat évesen volt egy ízületi gyulladás a jobb térdemben, amiből csak úgy tudtam teljesen kilábalni, hogy a felépülés után nagyon komolyan elkezdtem sportolni. Felismertem, hogy hatalmas akaraterőt ad, ha az ember újra lábra tud állni, még akkor is, ha ez végletekig folyó küzdelemmel jár. A hozzáállásomat az is meghatározza, hogy nem szűnő kíváncsiság munkál bennem, ha valamit csinálok, a tőlem telhető legjobban próbálom űzni, szeretnék a feladataimból mindent megtanulni, amit csak lehet. Ha azt érzem, hogy nem a saját utamat járom, hogy valamit erőltetni kell, akkor inkább nem folytatom.

Az egyetem idején -ahogy a legtöbb pályakezdő- küzdöttél a feladataiddal. Milyen helyzetekben tapasztaltad, hogy a szégyenérzet, a félelem kezd elmúlni?

Oroszlán Szonja: Mivel elsőre felvettek a főiskolára, sokan azt gondolták, hogy protekcióm van, hiszen édesapám zenei rendezőként rengeteget dolgozott színházakban. Bár nem segített semmit a vállveregetésen kívül, mégis úgy éreztem, be kell bizonyítanom, hogy nem "véletlenül" kerültem be. Igyekeztem magamra koncentrálni és élvezni a feladatokat. Másod- és harmadév között elvégeztem egy színészkurzust New Yorkban, ahol aztán tényleg nem ismert senki. Keményen dolgoztam, és azt vártam, hogy kizárólag a teljesítményem alapján ítéljenek meg. Pozitív visszajelzéseket és új szemléletet kaptam, ezek hatására elkezdtem itthon is komolyabban venni a gyakorlást.

Mennyiben alakul át az a szorongás, amit eleinte jelent a szerepvállalás? 

Oroszlán Szonja: Én egy jó ideje feladtam a sajtó és a kritikusok felé irányuló megfelelési kényszeremet. Időbe telt, de rájöttem, nem lehet, és nem is kell mindenkinek tetszeni. Az életben az a jó, hogy bárkinek tetszhet bárki és bármi! Mindenki választhat, hogy kit és mit néz meg este, gazdag a kínálat. A lényeg, hogy mit tudok nyújtani annak a több száz embernek, aki engem választ, hogy katarzis élménnyel mennek-e haza, sikerül-e elfeledtetnem a problémáikat, legalább arra a három órára, amíg a darab tart. A leginkább ez foglalkoztat. 

Oroszlán Szonja a Pirosban a Nőkért! kezdeményezés színében

"A közönségem mindig is fontos, ha nem a legfontosabb számomra" - nyilatkoztad. Ez mikor tudatosult benned? Mi az, amit a közönség tud adni neked?

Oroszlán Szonja: Egyszerűen semmihez sem hasonlítható az a szeretet, amit egy nézőtérnyi embertől kap egy színész az előadás végén. Ha a közönség visszajelzése elér hozzám, utána teljesen mindegy, mit írnak rólam. Ez minden este újra és újra tudatosul bennem.

"Mindig azt gondoltam, hogy valami igazi, mély drámát lenne jó csinálni, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok az az alkat: nekem jobban áll a vígjáték, a könnyedebb műfaj" – említetted egyszer. Hogy érzed, mennyit változtál alkatilag?

Oroszlán Szonja: Nyilván az ember kora és alkata predesztinálja valamire. Belőlem mindig a naivát, a szőke nőt nézték ki. Nagyon élveztem ezeket a szerepeket, de egy idő után - szerintem mindenki számára - unalmassá váltak. Ma már különböző karakterszerepeket kapok, ezekben nagyon is megtalálom a magam örömét, a kihívást. Gyakorlatilag minden színdarabban más figurát kell játszanom. Sokszor kérdezik, milyen magas a léc, amit egy vígjáték esetében meg kell ugrani, és azt kell mondjam, hogy a komédiázás sokszor jóval nehezebb, kockázatosabb, mint egy dráma, ugyanis a poénoknak pontosan kell megszólalniuk. Tehát óriási a tét!

A pályád során több színházban is dolgoztál. Könnyen tudtál váltani? Váltásként élted meg a változásokat?

Oroszlán Szonja: Nagyon fontos egy színész életében, hogy sokféle darabban, stílusban kipróbálhassa magát, hogy különböző rendezőkkel és színészekkel dolgozhasson, mert az új találkozásokból lehet a legtöbbet tanulni. Én a főiskola elvégzése után a Vígszínházba kerültem gyakorlatra, és ott maradtam négy évre. Az a négy év olyan volt, mintha elvégeztem volna a prózai szakot is. Végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy bekerültem egy olyan társulatba, ahol olyan jobbnál jobb színészektől tanulhattam a szakmát, mint Kern András, Reviczky Gábor, Eszenyi Enikő, Kútvölgyi Erzsébet, Igó Éva, Börcsök Enikő és még sorolhatnám. De jöttek új megkeresések, és én kíváncsi voltam. Így kerültem a Puskás Tamás által újonnan alapított Centrál Színházhoz, ahol nagyon jól éreztem magam, majd visszataláltam a gyökerekhez a Madáchba, amikor Szirtes Tamás hívott a Producerek női főszerepére, és így tovább. Szabadúszóként válogathat az ember, de csak akkor, ha szerencséje van. Nekem szerencsém volt, és éltem is vele. 

A megérzéseid miként súgnak? Előfordult-e, hogy valami csábított, mégis pontosan tudtad, hogy az ellenkező irányba kell indulnod?

Oroszlán Szonja: A megérzéseim iránytűként szolgálnak. Sok szerepet visszautasítottam, és most is csak olyasmit vállalok el, amire szívből tudok igent mondani.

Egyszer úgy fogalmaztál, tudni kell levegőt venni, feltöltődni egy kicsit. Sokan viszont nem tudnak megállni, a szakma sem feltétlenül kedvez a pihenésnek, pláne a maximalizmus. Milyen felismerések vezettek odáig, hogy képes voltál egy évre kiszakadni a munkából?

Oroszlán Szonja: A főiskola elvégzése után folyamatosan jöttek a jobbnál jobb munkák. Gyakorlatilag tíz évig megállás nélkül dolgoztam, a munkán kívül minden mást magam mögé utasítottam, legyen az család, barát, hobbi, magánélet vagy kikapcsolódás. Egyszercsak rádöbbentem, hogy ismétlem önmagam, kimerültek az eszközeim, mert nem tudok megújulni. Előfordult az is, hogy untam magam a színpadon. Ekkor jutottam arra a következtetésre, hogy kell egy kis szünet, mert különben a néző számára is unalmas leszek. Az utazás jelenti számomra azt a kikapcsolódási formát, ami feltölt, nevel és helyre is tesz. (Oroszlán Szonja utazásairól bővebben blogbejegyzéseiben olvashatnak. A szerk.) Látni, hogy élnek más országokban az emberek, megismerni a kultúrájukat, az életmódjukat segített újra megtalálni saját magamat. Új ingerekre és tapasztalatokra tettem szert, és teljesen felfrissülve, hatalmas lendülettel tudtam belevetni magam az életbe, amikor hazaértem. Megint úgy éreztem magam, mint a főiskola elvégzése után. Kész voltam bármire! Az utazásaim sokat alakítottak rajtam. Láttam a mérhetetlen szegénységet az elképzelhetetlen gazdagsággal szemben, láttam megnyilvánulni az emberi kedvességet, önzetlenséget a legnehezebb körülmények között, és ez megtanított arra, hogy mire érdemes figyelni. A külsőségek, a felületes emberi kapcsolatok terhessé váltak  számomra. Ezért is keresem most azokat az embereket, munkákat és kapcsolatokat, amelyek kölcsönösségre alapulnak, amelyek a fejlődésemet szolgálják. 

Különbséget teszel Oroszlán Szonja és Szonja között. Miben áll a különbség? Kik azok, akik Szonját is ismerik?

Oroszlán Szonja: A családom és a barátaim ismernek a legjobban, azok, akik a legrégebb óta követik a lépéseimet. Igyekszem és mindig is igyekeztem ugyanaz az ember maradni, aki voltam azelőtt, hogy felkapott volna a hírnév. Oroszlán Szonjaként, szakmailag igyekszem a legjobbat nyújtani, de közben nem hazudtolom meg azt az embert, aki valójában vagyok: Szonja. Elfogadtam, hogy nem oszthatom meg mindenkivel az életem, hogy a bulvár kategorizál, ezért felszínes képet közvetít a színészekről, ez a szakma velejárója, nem a mi hibánk.

A következő munkád, a Poligamy során egykori osztályfőnököd, Szirtes Tamás rendez, aki szintén nagyon jól ismer. Az évek múltával is rá tudtok csodálkozni egymásra?

Oroszlán Szonja: A Tanár úrral tizenhat éve találkoztunk először, azóta számtalan közös munkán vagyunk túl. Valóban ismerjük egymást, tudjuk mikor van a másik jó vagy rossz passzban, de bátran mondhatom, hogy nagyon jó viszonyt ápolunk egymással. Természetesen voltak és vannak is ellentéteink, de szerintem a kisebb-nagyobb konfliktusok egy tanár-diák, színész-rendező viszony természetes velejárói és építő jellegűek. Szirtes Tamástól nagyon sokat tanultam, és még ma is folyamatosan tanulok tőle, ő a mesterem. Most egy olyan darabon dolgozunk, amelyen még alig száradt meg a tinta, a próbák alatt is alakulnak a dialógusok, születőben van a koreografia és a dal is. Velünk, színészekkel próbálják ki az írók a szöveget, ez az, ami mindennapos izgalmat ad a dolognak. Szóval üdítő érzés részt venni egy folyton alakuló produkcióban, persze az állandó változás fárasztó és kényelmetlen is tud lenni, hiszen az, ami esetleg a tegnapi próbán működött, másnap már nem biztos, hogy illik az előadásba. Az én szerepem, Adél egy nagyon összetett karakter. Én sem vagyok egyszerű eset, de ő még rajtam is túltesz. Független, szabad, okos nő, mégsem tudja eldönteni, hogy mit akar igazán és azt kitől is akarja. Egyelőre vívódunk egymással, de remélem jó kimenetele lesz a küzdelemnek! (A Poligamy bemutatóját október 26-án és 27-én tartják a Madách Színházban. A szerk.)

"Majd meglátjuk, lesz-e nekem Tarantinóm" - mondtad egy korábbi interjúban, amikor arról beszéltél, kipróbálnád magad drámaibb szerepekben. Februárban viszont úgy fogalmaztál, ha valaki most felajánlaná, hogy leszerződtet egy olyan színházba, ahol a jövőben csak drámai szerepeket játszhatnál, nem mondanál igent, nem változtatnál, mert jó helyen vagy. Min múlik az, hogy a helyeden érzed-e magad?

Oroszlán Szonja: Visszaolvastam régi interjúkat, és rájöttem, hogy erről minden életszakaszban másként vélekedtem. Ma már nem biztos, hogy stílusok szerint válogatnék. Elvégre ez egy játék, az embernek nem kell annyira komolyan vennie magát. Ha nekem való valami, rögtön megtetszik, ha azt gondolom, hogy öröm és egyben kihívás számomra, olyasvalami amiben egyet előre léphetek, akkor pedig el is vállalom. Élvezni kell az életet, a szakmát, csak akkor lehet igazán jól csinálni, legyen az színház vagy bármi más amire feltettük az életünket!

Színház.hu

Szerző: TB.