Réti Józsefet idézik a Rózsavölgyi Szalonban - Interjú Misura Zsuzsa operaénekesnővel

Misura Zsuzsa Liszt Ferenc-díjas operaénekesnőt, Érdemes Művészt és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagját kérdeztük. 

Misura Zsuzsa Liszt Ferenc-díjas operaénekesnő, Érdemes Művész és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Pályájának egyik meghatározó alakja volt tanára, Réti József operaénekes, aki éppen 40 éve halt meg. Misura Zsuzsa ma már szintén tanít. Ő a szervezője annak a november 4-i emlékestnek ahol tanítványok és „unokák”, vagyis Réti József tanítványainak tanítványai emlékeznek a Tanár úrra a Rózsavölgyi Szalonban. Az esten, filmbejátszások segítségével megidézik alakját, valamint részletek csendülnek fel Donizetti, Mozart, Puccini, Strauss, Rossini, Wagner, Bartók és Bach művekből. Misura Zsuzsával a legendás Tanár úrról és az est előkészületeiről beszélgettünk.

Hogyan lett Réti József növendéke, milyen volt a vele való közös munka?

Misura Zsuzsa: A kapcsolatunk kezdetéről most nem mesélhetek, mert ez egy olyan történet, amit az estre tartogatom. De azt elmondhatom, hogy Réti József nagyon kedves ember volt, soha nem emelte föl a hangját. Odafigyelt, segített, szava volt, tudta, hogy mit kell csinálni, példát mutatott. Soha nem fordult elő az, hogy felkészületlenül ment valahova, vagy nem ért oda időben. Sajnos csak nagyon rövid ideig tudtunk együtt dolgozni, de iránymutató számomra mindaz amit mondott.

Elég sok tanárt elfogyasztottam életemben. Fiatal korom óta nagy hangterjedelemmel bírok, ezért hol koloratúrnak próbáltak képezni, hol mezzonak, attól függően, hogy ki tanított. Amikor a Tanár úrhoz kerültem, rögtön megmondta, hogy mi az a néhány darab, amit nekem meg kell tanulnom, mert szükségem lesz rá egyszer. Nagyon jó füle volt arra, hogy megérezze, ki milyen szerepkörre való, milyen stílusban kell énekelnie, vagy mi áll jól neki. Az első óráink egyikén azt mondta: nekem tudnom kell a IX. szimfóniát, Verdi Requiemjét és Beethoven Missa solemnisét. Mind a három bejött, mindegyiket énekeltem a pályafutásom során.

Akkoriban olyan renoméja volt egy jó tanárnak, hogy ha egy növendékére azt mondta, hogy jó, és kérte, hogy hallgassák meg, akkor meghallgatták. Sajnos ma már ez nem így van. Réti Józsefnek köszönhetem az első nagy feladatomat. 1972-ben a Zeneakadémián játszották Verdi Requiemjét. Abban az időben a Requiem nem ment egy évben ötször-hatszor, hanem öt éveként egyszer játszották, tehát nagyon nagy dolog volt egy ilyen produkcióban részt venni. Réti József karon fogott, elvitt a Filharmónia igazgatónőjéhez és azt mondta, hogy itt ez a lány, ő jó lenne. Hozzá kell tennem, hogy úgy mentünk a Filharmóniába, hogy már tudtam a darabot. Ma is azt tanítom, hogy a feladatokat felkészülten kell várni, mert a hirtelen megtanult dolgok soha nem ülnek be eléggé. Mindig hakni jellegűek maradnak, és azt én nem szeretem. A hosszú távú munka híve vagyok.

Tudni kell azt is, hogy az Operaház nem adott ki két olyan vezető művészt, aki énekelhette volna a szerepet, mert éppen Otello premiert tartottak. Én nem végeztem Zeneakadémiát, konzervatóriumba jártam és akkoriban még a Magyar Állami Népi Együttes kórusának ötszázadik sorában énekeltem. Mégis megkaptam a szerepet, el is énekeltem. Meg kell mondanom, elég nagy port kavart, hogy egy teljesen ismeretlen énekes a Zeneakadémián olyan nagynevű művészek mellett lépett fel, mint Forrai Miklós, az Állami Hangversenyzenekar, a Budapesti Kórus, Barlay Zsuzsa, Korondi György és a nagyon fiatal Kováts Kolos. Az előadás óriási sikert aratott. Azt hittem, hogy jön a folytatás, de nem így lett. Nagyon-nagyon sokszor kellett még bizonyítanom ahhoz, hogy felfigyeljenek rám. Eljöttem a Népi Együttestől és az Operaház szerződtem, a kórusba. Összesen 13 évet töltöttem a karban, mielőtt szólista lettem. Többször is próbaénekeltem, és rendre azt a választ kaptam, hogy sokan végeznek a főiskolán, nekik kell az állás. Persze azt is tudjuk, hogy szopránból mindig Dunát lehet rekeszteni, míg mondjuk tenorból vagy basszusból kevésbé. De aztán eljött a pillanat, hogy sok minden összejátszott, és kiemeltek a karból.

Réti Józsefet mennyire becsülte meg az Operaház? 

Misura Zsuzsa: Azt hiszem, hogy megbecsülte, hiszen ő nagyon sokat énekelt, tanított a Zeneakadémián is és meghatározó fellépője volt a koncertszínpadoknak. Akárkivel beszélek, mindenki szeretettel emlékezik rá. Egy életvidám, jókedvű, ugyanakkor nagyon precíz és figyelmes ember volt. Az az ő egyéni tragédiája, hogy akkor kapott nagy lehetőséget az élettől, amikor azt már nem tudta teljesíteni. Montserrat Caballé hívta  partnerének... A hatvanas években egy ilyen meghívás borzasztó nagy megtiszteltetésnek számított, és Réti József nagyon készült rá, de a betegsége miatt ez meghiúsult. 

Hogyan merült fel az emlékest gondolata?

Misura Zsuzsa: Sok növendéke volt, és közülük sokan tanítunk is. Azt hiszem 15-20 évvel ezelőtt már rendeztek egy emlékestet, ahol a régi tanítványok énekeltek, de most úgy gondoltam, hogy énekeljenek az egykori tanítványok jelenlegi növendékei. Elmondtam az ötletemet kollégáimnak, Keönch Boldizsár tanár úrnak, aki a Zeneakadémián vette át Réti József helyét és Laky Krisztina művésznőnek, aki a másik élnövendék volt, és később Nyugaton csinált karriert. Nagyon tetszett nekik a terv, így megkerestem Zimányi Zsófiát, aki első szóra azt mondta, hogy rendben van, csináljátok nálunk. Ezúton is nagyon köszönjük a lehetőséget!

Mi minden lesz látható és hallható?

Misura Zsuzsa: Az est nem a növendékekről és nem rólunk szól, hanem Réti Józsefről, mert sikerült néhány szép DVD-t szerezni, amelyeken ő énekel, és ez szerintem mindennél többet ér. Akik emlékeznek rá, azoknak azért, akik pedig nem láthatták őt színpadon vagy nem hallhatták a rádióban, azoknak azért. Sokféle darabot sikerült gyűjtenünk Mozarttól Wagnerig, tehát a felvételek segítségével meg tudjuk mutatni azt a hihetetlen technikát, amivel Réti József énekelt, azt a stílusismeretet, amivel rendelkezett, és azt a rendkívüli sokoldalúságot, amit képviselt. Negyven év nagyon sok idő. A művészek elfelejtődnek, de mi szeretnénk, ha ő nem felejtődne el. Sikerült a koncertre két olyan kollégát is meghívni, akik a hatvanas-hetvenes években szinte állandó partnerei voltak. Nagy örömömre szolgál, hogy László Margit és Barlay Zsuzsa elvállalta a felkérést. Abban az időben a koncertélet hármójuk nélkül elképzelhetetlen lett volna. Tudtuk, ha elmegyünk egy koncertre és ők énekelnek, ott magas lesz a nívó. A november 4-i emlékesten a videó bejátszások után beszélgetünk a pályatársakkal. Emellett nekünk, tanároknak két-két növendékünk lép fel egy-egy produkcióval, őket Oberfrank Péter kíséri zongorán.  

Szerző: Spilák Klára