Mit gondol a kritikáról Ónodi, Bocsárdi, Horváth vagy Perovics?

Proics Lilla augusztusban Ónódi Esztert és Bocsárdi Lászlót, szeptemberben Horváth Csabát és Perovics Zoltánt kérdezte a Színház című lap interjúsorozatában.

A Színház című lap cikkeiből:

Ónódi Eszter:

Arra a kérdésre, hogy mit vár el egy kritikától, a színésznő így válaszolt:

"Abból induljon ki, hogy minden színházcsináló elvégzi a dolgát, a végeredménytől függetlenül. Tehát, még ha nem látszik is, minden előadásban rengeteg munkaóra van. Ezenkívül a kritika ne a cselekmény, a jelmezek, a díszlet és a többi leírásában merüljön ki, hanem alkosson valamilyen értékítéletet, még ha nehezére esik is.

Egy kritika akkor lesz jó, ha az írója nemcsak leírja, amit lát, hanem értelmezi és mérlegeli a végeredményt. Ha nem ad ki a kezéből olyan slendriánul megfogalmazott, gyakran egy középiskolás dolgozat szintjét sem súroló irományt, amilyeneket néha olvasni lehet. Elő szokott fordulni, hogy amikor a kollégáimmal olvasunk egy kritikát, még azt sem tudjuk eldönteni, hogy az előadás az illetőnek végül is tetszett-e vagy sem."

Ónódi Eszter azt is elmondta, mi az, ami zavarja egy kritikában.
"Sajnálom, hogy egy kicsit a műfaj lényegéhez tartozik - alighanem éppen a színházak érdekében is -, hogy a premierekről ír a kritika, ami szinte soha nem egy érvényes előadás. Legalább tizenöt éve vagyok ezen a pályán, de még nem volt olyan bemutatóm, amin ne izgultam volna. A bemutató jellemzően halálközeli állapot, és a kritikusok nagy része ezt látja. Örülnék, ha későbbi előadásokat is látnátok."

Bocsárdi László:

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója többek között a romániai és a magyar kritikusi hozzáállás különbözőségéről mesélt az interjúban. 

"A kritikusnak tisztában kell lennie az aktuális társadalmi helyzettel, az előadás alapanyagával, a társulat tagjainak állapotával, a közönség állapotával és helyzetével, és a többi tényezővel ahhoz, hogy kompetensen szólalhasson meg. De ha ezzel szemben csuklóból intéztek el egy előadást, még ha igazatok van is, bántó. Lehet holtbiztos ítéletet mondani, de az gyakran úgy hangzik, mintha az illetőnek nem lenne köze az egészhez, mintha felette állna a színháznak. Közben egy olyan dologhoz viszonyult meglehetősen leegyszerűsítve, amiben rengeteg szenvedély és dráma van. Aki végignéz próbafolyamatokat és figyel, megérzi mindannak a súlyát, ami aztán egy előadásban ölt testet.

 A román színjátszásban a hatvanas-hetvenes években több rendező is világhírű klasszissá vált. Ebben a kritika is részt vett: a kritikusok bent voltak a próbákon, együtt éltek a munkával, és írásaikkal az újfajta színházi nyelvek értéséhez, befogadásához segítették a nézőket. A kritika nélkül szerintem ez a színház újrateatralizálásának nevezett forma nem tudott volna áttörni. A kritikusok akkor is fogalmaztak meg negatív véleményt, de úgy, hogy azzal előrevitték a színházat. A jó kritika ugyanis észreveszi az új színeket, láttatni, gondolkodni tanít, nem pedig ítélkezik, nem egy általa ismert vagy idealizált szempontrendszerhez mér. (...)

A magyar kritikusok nem szoktak felszabadultan viselkedni - szinte titkolják a tetszésüket. A románok ebben egészen másmilyenek: nem spórolnak a dicsérettel, szívesen gratulálnak, mondanak pár jó szót, aztán adott esetben másik előadást még inkább preferálnak, de attól az a dicséret még valós, csak éppen láttak olyan előadást, amit még jobbnak találtak" - fogalmazott az igazgató.

Horváth Csaba:

A koreográfus-rendező az interjúban hangsúlyozta: egy kritikustól ugyanazt várja el, mint egy alkotótól.

"A kritikus egyik alapvető képessége kell legyen, hogy felismerje az igazit, és megkülönböztesse a jól mímelőtől - látszólag alig van különbség egy karizmatikus művész és egy közegét, az elvárásokat jól értő és kezelő, szakmailag felvértezett alkotó között. Jelentősége van, hogy egy kritikus hogyan nyilatkoztatja ki azt, amikor egy tehetséget nagyra tart - ugyanúgy megvan ennek a dramaturgiája, mint egy előadásnak. Érdekes módon bárki tehetségét a tehetséges emberek ismerik fel először. Vannak attitűdök, amelyek azonosak, akár színházcsinálóról, akár kritikusról van szó. Az egyik ilyen az alázat: a kritikusok is beleesnek abba a hibába, amelybe a művészek is, ha az egót teszi előre. Persze mindannyiunknak fontos az egónk, csak nem mindegy, hogy közben dolgozik-e az arányérzékünk. A legérdekesebb pedig az egymásra hatásunk: ha jól működik a szakma, akkor kölcsönösen tanítjuk egymást, és közben muszáj, hogy kérdéseink legyenek. Nincs ember, aki mindent tud, és mindenben tévedhetetlen. Ha sok kritika születik egy előadásról, és azok egy irányba mutatnak, az sokat jelent. Persze akad olyan is, aki felismerhetően azért ír rosszat egy sok kollégája által kedvelt előadásról, hogy kifejezze a különbözőségét, de ez már nem is arról az előadásról szól" - fejtette ki Horváth Csaba.

Perovics Zoltán:

A Metanoia Artopédia társulat vezetője az interjúban többek között azt a kérdést feszegette, hogy egy kritikus mennyire hagyatkozhat az érzéseire a tudatos, esztétikai elemzéssel szemben.

"Valóban előfordul, hogy az ember éppen a tudatosságával gátolja meg magát abban, hogy tényleg megértsen valamit. Úgy látom egyébként, a férfiaknak behozhatatlan hátrányuk van e téren a nőkkel szemben. De nem tudom, mit tehet ez ügyben a kritika. Az érzéssel persze vigyázni kell, manapság ugyanis szinte mindenki hatni akar, gyakran akár úgy is, hogy semmi mondanivalója nincs" - vélekedett Perovics Zoltán.

Az alkotó arra a kérdésre is válaszolt, hogy szerinte miért tartják sokan rosszindulatúnak a kritikusokat.

"Ma az újságírók egyre kevésbé függetlenek a politikától, hovatartozásuk miatt esetleg előítéleteik vannak, vagy aszerint ítélik meg a színházcsinálók tevékenységét. Ez nem egyértelmű, de mindenkinek megvan a saját története. Ha például nekünk politikai erőkhöz köthető emberek akarnának színházat adni, nem fogadnám el. Az ember vagy független, vagy nem" - fogalmazott a rendező.

 A teljes interjúk itt olvashatók:

Ónódi Eszter és Bocsárdi László

Horváth Csaba és Perovics Zoltán