Egy férfi és egy nő: Ketten - Momentán Fesztiválnapló 2. rész

Mi az, amit egy férfi nem mondana el a barátnőjének? Hogy keveset keres. Hogy fél a pókoktól. Hogy hányszor önkielégít. Hogy sírt. És mi az, amit a férfi tud a haverjáról, de a haverja csaja nem tud a haverjáról? Hogy pénzt kért kölcsön. Hogy házas. Hogy félrelépett. Hogy meg akarja kérni a kezét. Férfi és nő közötti titkok mélyére ránt be a Ketten című előadás. Ott jártam kedden - a 10 éves Momentán Társulat ünnepi fesztiválnaplójának második részét olvashatják.

A Momentán Társulat ünnepi improvizációs rendezvénysorozatának programjairól itt olvashat.

A fesztiválnapló első része itt olvasható.

Momentán Fesztiválnapló, 2. rész:

A ruhatárnál nem jutok sokkal tovább, mert máris megszólít Molnár Levente, a Kettenből az Egyik. Arról érdeklődik, hogy mi volt egy emlékezetes első randim. Nem tudom, min múlik – talán azon, hogy látom, hogy tényleg érdekli és figyel – de szívesen válaszolok. Egy várbeli séta jut eszembe – zuhogó eső volt, csórók voltunk és szakadt tornacipőben azt játszottuk, hogy belógunk a Hiltonba, megnézni, hogy kidobnak-e minket. Levente mosolyog, megköszöni és már megy is tovább a következő nézőhöz. Csak nőkhöz. A férfiakat ugyanis a Másik, Nemes Takách Kata faggatja. Arról, hogy mi az, amit nem mondanának el a barátnőjüknek, feleségüknek, és arról, hogy mi az, amit ők tudnak a haverjukról, de a haverjuk barátnője előtt titok.

Már megint arról írok ilyen hosszan, ami azelőtt történik, hogy elkezdődik egyáltalán az előadás, de ezt valahogy nem lehet kihagyni. Mert ettől más az egész. Hogy mire odajutunk, hogy tényleg leülünk a helyünkre és a színészek felmennek a színpadra, már beszélgettünk, már találkoztunk, már adtunk magunkból valamit, és várjuk, hogy megtudjuk, mások mit adtak és ők Ketten mit fognak ezzel kezdeni. Kiderül, hogy a vár klasszikus randihelyszín volt másoknál is, akárcsak a Margitsziget. Levente kedvenc nézői első randija egy olyan találkozó volt, ahol nem történt semmi, nem hogy csók, de még kézfogás sem – a lány kapcsolatban élt, a fiú türelmes volt. A randi végén a lány csak ennyit mondott: akkor én most hazamegyek szakítani. Azóta együtt vannak. A színészek hatvan néző szerelmi életének mozaikjaiból raknak össze ma valamit. Ami még soha nem volt, és ami már soha nem lesz többet. A férfi megoszt egy titkot a nővel. A nőnek is van egy titka, de ő eldöntheti, hogy kimondja, vagy magában tartja azt. A titkot a nézők adják. A férfi megtudta, hogy egy régi kapcsolatából van egy gyereke. A nő tudja, hogy nem lehet gyereke. Közben a két színész felváltva kimegy, hogy ne hallják, amit mi a másiknak mondunk. Ők tudják a legkevesebbet, mi tudunk mindent. Aztán kezdetét veszi a játék.

Levente feszülten érkezik haza. Egy ideig csöndben van és igyekszik kerülni a témát, de aztán kiböki: összefutott volt barátnőjével, aki mellett egy öt éves kisfiú is volt, akiről kiderült, az övé. Döbbent csend. Kata arcán látjuk, amit Levente nem láthat; a fájdalmat, egész saját életének végigpörgetését és reménytelenségét, az eltitkolt igazság súlyát, valami rettegett végzet bekövetkeztét. Ezt látjuk. Aztán halljuk a kicsinyes vádakat, a féltékenységet, a támadást, a vagdalkozást. Levente szinte magához se tud térni, Kata máris tervet sző: költözzenek szét, Levente térjen vissza régi-új családjához, ez így lesz a legjobb mindenkinek. Mindössze 10 perc telt el és egy kapcsolat alapjaiban ingott meg.

Hogy lehet innen újrakezdeni? Újra lehet-e kezdeni? Viták, ölelések, vádak, hallgatások. Megtorpanások és újra indulások. Visszaadhatatlan az a mikroszkopikus részletesség és hitelesség, amivel a két színész beszippant minket a történetbe, az ő történetükbe, ami közben a miénk is. Mert nehéz nem meghallani saját mondatainkat, saját reakcióinkat mindenben. Ahogy két ember él. Ahogy két ember bántja és szereti egymást. Ahogy két ember együtt létezik. Vibráló az a furcsa kettősség, hogy egyszerre van két ember a színpadon – egy párkapcsolatban élő férfi és nő, akik annyi mindent tudnak egymásról és már annyi mindent megéltek együtt, és egyszerre van két másik ember is a színpadon – egy évtizede közösen improvizáló férfi és egy nő, Kata és Levente, akik annyi mindent tudnak egymásról. Mindketten (mind a négyen) érzik egymást. Olyan, mintha megírt színdarabot látnánk, de közben lélegzetvisszafojtva várjuk, hogy MI LESZ? Hiszen tudjuk, hogy még ők sem tudják. Hogy ez bárhogy elsülhet. Hogy nem tudhatjuk, túléli-e a kapcsolat ezt az estét. Ülünk, várunk, velük élünk.

A kedd este végül béküléssel zárult. Legalábbis a békülés esélyével. Egy lehetséges újfajta élet kezdetével. Az előadás utáni beszélgetésen egy néző azt kérdezi, hogy egy-egy est után könnyen elengedik Leventéék a történetet, a kapcsolatot, vagy még sokáig hordozzák magukban. A válasz az utóbbi. Én sem mondhatok mást. Ők Ketten, velünk maradnak.