Az Orlai Produkciós Iroda az egykori Budapesti Kamaraszínház műsorán szereplő Rose című darabot újítja fel. Vári Éva monodrámáját november 12-től a Spinoza Házban láthatja a közönség. Ilan Eldad rendezővel készült villáminterjú a darab kapcsán.
A Rose-ról:
Rose végigélte a 20-ik század borzalmait, a háborút, a varsói gettót, az Exodus utasainak kálváriáját, eltemette és meggyászolta a családját, a férjét es gyerekét. És most újra gyászol… A gyász az emlékezés ideje, de Rose nem szívesen emlékszik: túl sokat élt, túl sokat látott. Szeretne megszabadulni a fejében élő képektől-ezért elmeséli, megosztja velünk élete fontos pillanatait; Minden fájdalmat, örömet es szerelmet. Humorral átszőtt, szívet melengető meséje megkapó jiddis Odüsszeia, amely élni akarásról, bölcsességről és emberi hitről tanúskodik.
Martin Sherman monodrámája Rose életén keresztül éles rajzú portrét tár elénk a 20. századról is, amelyben minden megváltozott, kivéve az erőszakot, iróniával, nevetve azonban a legsúlyosabb helyzet is könnyebben elviselhető.
Ilan Eldad
Villáminterjú Ilan Eldad rendezővel:
Ilan Eldad: Jól sikerült a próba, Vári Éva nagyszerű volt... Nem a nulláról kezdünk dolgozni, hiszen ez egy tíz éves előadás, és sajnos ma is érvényes, ha nem még érvényesebb, mint anno. Évával már több anyagon dolgoztunk együtt, van egy közös fluidum. Hála Istennek ez nem egy olyan produkció, ahol forgószínpad, meg nagy díszlet, meg szökőkút, meg nem tudom, még mi minden van, hanem egy ember áll a színpadon, és ez nekem és remélhetőleg a nézőknek is elég.
Hogyan találta meg Évát a szerepre?
Ilan Eldad: Minden monodráma totális odaadást kíván. A Rose esetében ráadásul egyszemélyi tragédiáról van szó, ami visszatükrözi egy egész század tragédiáját, a II. világháborút történetét. Éva személyében egy olyan színésznőt ismertem meg, aki az említett totális odaadásra képes. Ezt meg lehet érezni. Az ember vagy meghallgatást tart egy szerepre, vagy bízik a megérzéseiben. Ez utóbbi főleg akkor működik, amikor egy olyan országban dolgozom, ahol nem ismerem az egész színészgárdát. Mostanra már ismerem a magyar színészeket, mert csináltam itt elég sok előadást. Általában egy beszélgetés elég, hogy megérezzem kiben rejlik egy-egy szerep lehetősége. Van, hogy az ember csalódik, de ritkán, hála Istennek. Évánál abszolút bejött a dolog, rögtön megtaláltuk a hangot. A közös munka még sok produkcióval folytatódott, beleértve a Hat hét, hat táncot, amit Kulka Jánossal és Vári Évával rendeztem. Ők két remek színész. És én, mint rendező, a színész színházában hiszek. Ez sokat követel az alkotóktól, de megéri... A Rose tíz évvel ezelőtti kamaraszínházi bemutatóját látta Martin Sherman, a szerző, és elégedett volt. Az mindig jó, ha tudom, hogy a szerző meg van elégedve azzal, amit lát.
Hol találkozott a darabbal?
Ilan Eldad: Láttam Tel-Avivban, és nagyon megfogott az anyag, tekintve, hogy az én személyes sorosom hasonló, bár hála Istennek, nem olyan tragikus, mint Rose-é. Annak idején két darabot hoztam Magyarországra: ezt és a Johnny háborúját Bozsó Péternek.
Miért döntöttek úgy, hogy felújítják a darabot?
Ilan Eldad: Ez Orlai-ötlet. Tibor megkeresett, és mondta, hogy csináljuk. Én nem különítem el egymástól a mindennapi életet és a politikát. Az ember olvas híreket, nézi a televíziót, tudja, mi történik a világban, szembesül azzal, hogy vannak, akik tagadják a Holokausztot, értesül arról, hogy Horthy-szobrot avatnak, ezért azt is tudja, aktuális-e a rendezése. Nekem sok barátomat, ismerősömet vitték el Horthy alatt. Sokan féltek. A színház persze nem tudja megváltoztatni a történelmet, de a Rose-zal emlékezhetünk. Nem egy nagy szobor, vagy bármi, mégis: a Rose az én emlékművem.
Az emlékezésnek jobb helyet biztosít a Spinoza kisebb színpada és nézőtere, mint a Belvárosi Színház?
Ilan Eldad: Igen, sőt. Vagy, ahogy Parti Nagy Lajostól tanultam: sőtisszimó. Az a koncepcióm, hogy Rose Süvet ül, ezt nem a szerző írta bele, én tettem hozzá. A Süve az a temetés után kezdődik, hét napig tart. Nem dolgoznak, imádkoznak, történeteket mesélnek az elhunytról, emlékeznek rá, elbúcsúztatják. Rose így meséli el nekünk az életét, amihez ez a kisebb, intimebb tér nagyon ideális. A mai fiatal generációtól nem várható el, hogy érzelmi alapon érintett legyen a múlt század történelmében, de az emlékezést, a történetek átadását nagyon fontosnak tartom...
Forrás: Orlai Produkció
Szerk.: Színház.hu
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.