Mi történik közben a nézővel? - Momentán Fesztiválnapló 4. rész

Szeretnék egyszer fehérköpenyes neurobiológus kutató lenni, gazdag szponzorral a hátam mögött. Egyszer fognám a kis diódáimat és rákötném a Fröccs-nézők agyára, hogy megfigyeljem, mi történik velük egy előadás alatt, mi az a nagyon furcsa átalakulás, ami végbemegy itt bennünk észrevétlenül. A 10 éves Momentán Társulat ünnepi fesztiválnaplójának negyedik részét olvashatják.

Most kivételesen nem is a Momentánosokról írnék, dicsértem már őket eleget. Nekem a téma ezúttal amúgy sem volt különösebben releváns – gondoltam én. Multi: biztonság vagy rabszolgaság? Nem dolgozom multiban, nem is tervezem, sőt – szégyen, nem szégyen – eddig kicsit cikinek tartottam a multiban dolgozást úgy, ahogy van. Vagyis azt hittem, hogy nem releváns, meg hogy nekem ehhez nincs közöm, mert persze azért elég hamar kiderült, hogy hányan vagyunk érintve így vagy úgy, a párunk által, családunk által, vagy hogy hányan vagyunk százszor rosszabb főnökei önmagunknak a teljesítménykényszerünkkel és munkamánságunkkal, mint egy csomó multis főfőnök. És hogy milyen csapdákba sétálunk bele szépen főnökként, alkalmazottként, feleségként, dolgozó emberként nap mint nap.

Szóval jöttek szépen sorra a felismerések, ahogy a közönség ötletei nyomán a társulat megjelenített két főnök által egyszerre ugráltatott túlhajtott asszisztenst, irodai mosdóban az idegességtől feleségével telefonon ordibáló kisembert, férjét a túl sok munkáért számon kérő / férjét a túl sok munkába hajszoló feleséget, törtető, sunyi, mézesmázos rivális munkatársat és gátlástalanul / vagy épp gátlásokkal kirúgó felső vezetőt, és még megannyi másik életünkből ismert figurát. 

A Fröccs nem lenne Fröccs F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus nélkül, aki a színpad jobb oldalán ülve, csillogó szemekkel figyeli a jeleneteket, hogy aztán mindet pszichológiai megvilágításba helyezze. Bölcs, tapasztalt és lehengerlő előadó. Megszólalásainál – amikben apákról, fiúkról, nőkről, férfiakról, belénk ivódott szülői mintákról és társadalmi elvárásokról beszél – a közönség lélegzetvisszafojtva figyel, úgy próbál minden cseppnyi tudást magába szívni. Minden válasza öt további kérdést vet fel. Mókás, mennyire szervesen létezik együtt ezzel a fiatal társulattal, a játék és gondolatok harmonikus oda-visszában épülnek egymásra.


Na de pont ezt mondtam, hogy most nem erről, hanem a nézőkről. Mi is a jelenség? Bejön az IMPRÓ-ba 120 normális színháznéző, zárkózott, csendes ember, hogy megnézzen egy előadást. (A mostani Fröccsön, ahogy az az előadások kezdetén Bódy Gergő műsorvezetőtől rendre feltett kérdésből kiderül, a nézők 80%-a új, még sosem járt Momentán esten. Ja, és a 70% meg multinál dolgozik. Bevonzotta őket a téma. :-)) Szóval bejön ide sok jólfésült ember, azzal a fenntartással, hogy csak hozzám ne szóljanak, még hogy interaktív színház, hova kell ülni, hogy engem ne vegzáljon senki. De nem jutnak el idáig, mert az előtérben máris kapnak egy fehér cetlit, hogy írják rá olvashatóan, milyen konfliktusokba kerülhet valaki, aki multinál dolgozik. Kérik őket valamire, az ember pedig már csak olyan, hogy szívesen segít, ha ilyen könnyű dologra kérik. Esetleg kicsit stresszel, hogy jaj, nem vagyok elég eredeti, biztos valami nagyon szellemeset kéne írni, de aztán inkább csak ír valamit. És valahogy ettől már eleve ott van benne az ő ötlete. A hozzájárulása.

Aztán beülünk a terembe, bejön hozzánk Bódy Gergő és mesél a Momentánról és Fröccsről és hogy mi a mai téma és azonnal kérdez minket, hogy ki honnan és egyáltalán. Megszólalni nem kell szerencsére, csak jelentkezni. Az első tíz perc ettől függetlenül a legtöbb embernek még a feszengéssel megy el – meg ne szólítson, meg ne szólítson, meg ne szólítson! – de aztán szép lassan, észrevétlenül ez lefoszlik rólunk. Bejönnek a színészek, és a műsorvezető a mi cetlijeinkből olvas fel véletlenszerűen vagy tízet – ezekből születnek majd a kezdőjelenetek. És azon kapom magam, hogy azon drukkolok: húzzák ki az enyémet, mert azt baromi szívesen megnézném, ahogy egy kisgyerekes anyuka visszakerül a munkahelyére, de a pozíciójában már valaki más van.

Aztán elkezdődnek a jelenetek, megismerünk embereket, követni kezdjük a sorsukat, törődni kezdünk velük; és mikor az egyik szereplőt, a multis munkamán szinglilányt egyszer csak kiülteti velünk szemben a műsorvezető és arra biztat minket, hogy tegyünk fel neki kérdéseket, átszakad valami gát. Záporoznak a kérdések a nézőtérről: Élvezed te egyáltalán a munkát? Hogy látod magad 10 év múlva? Milyen az ideális férfi neked? És mit teszel azért, hogy elérd?

Meg akarjuk érteni, őt és magunkat, és mennyivel könnyebb kívülről rálátni valakinek a hibáira, gyengeségeire. Minden kérdés tökéletes telitalálat. Nincs hülye kérdés, nincs hülye néző. Mintha 120 profi riporter ülne a nézőtéren, vagy 120 tehetséges drámaíró, a szuper kérdések újabb és újabb rétegeit mutatják meg egy embernek. Nézők és Momentán, és nézők és nézők épp úgy vannak egymásra hangolódva, mint F. Várkonyi Zsuzsa és a társulat. Valami történt. Észrevétlenül elfelejtettük minden megfelelési kényszerünket és hülye felnőtt társadalmi elvárásunkat, hogy ezt így szokás, színházban a néző csöndben van, és arra való, hogy nézzen, nem pedig arra, hogy részt vegyen. Röpködnek a személyes élmények, sztorik, félelmek és dilemmák. A nézőtéren ülő egyetlen (bevállalós) felsővezető őszintén beszél munkája súlyáról és nehézségeiről. A többiek figyelnek. Részt veszünk. Beszélgetünk. Gondolkodunk magunkról és egymásról. Jelen vagyunk. Történik velünk valami. Flow.

Biztos van még hova fokozni, a második felvonás utolsó jelenete egy kerekasztal beszélgetés – vitafórum multipártiak és multiellenesek között a hétvégi csapatépítőkről. A Momentán arra biztatja a nézőket, hogy valaki csatlakozzon. Kis gondolkodás a nézőtéren – páran vacillálnak – aztán végül marad mindenki a helyén. Ez még a jövő zenéje. De biztos vagyok benne, hogy ha felszerelném a kis diódáimat a mostani nézőkre, akkor is elég durva érzelmi kilengéseket jeleznének a műszereim.