Gyerekké válni – Momentán Fesztiválnapló 6. rész

Vannak olyan ritka pillanatok az életben, amikor teljesen önfeledtek vagyunk. Barátokkal, szerelmünkkel, családdal. Áldott pillanatok, amikben lefoszlik rólunk minden gátlás, és oldottan, élvezettel hülyéskedünk, marháskodunk, játszunk. Lemegyünk gyerekbe. Jópár ilyen adatott a múlt hétvégén.

A Momentán Társulat fesztiválnaplója:

Lehetett volna ez a Momentán szülinap olyan, hogy eljátszanak 10 előadást és kész. De ők nem csak ezt találták ki, ők komolyan vették az ünneplést. És komolyan vették a nézőiket is. (Bár az, hogy a Momentán „komolyan vesz” valamit, az ugye általában azt jelenti, hogy rengeteget fogunk röhögni.) A lényeg, hogy az előadások után rendre Momentánhoz méltó interaktív kísérőprogramok színesítették az estéket. Hol kötetlen beszélgetés a színészekkel (Ketten után), hol régi előadásokhoz készült menő videóelőzetesek és anekdoták megosztása a nézőkkel (HáziMozi után). A két csúcspont szombatra és vasárnapra került. A szombati Ütközetet követően, miután emelkedett és felpörgött állapotban megtapsoltuk a győztes feketéket és a hősies narancsokat (az előadásról szóló beszámolót lásd itt.), a Társulat bejelentette, hogy a versengés nem ért még véget, sőt most kezdődik csak igazán. Az Impró klubja erre az estére ugyanis ImpróKaszinóvá alakult. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy Nemes Takách Kata elbűvölő krupié szettben terelt minket a pincerendszer különböző szegleteibe, hogy a kijelölt helyeken egy-egy Momentánossal álljunk ki improvizációs játékokat játszani. Már hogy mi, nézők. Játszani. A Momentán ellen. Mások előtt. Na. 

A színészek sejthették, hogy erre nem lesz könnyű rávenni minket, ezért ajándék csokival próbálták motiválni a nézőket: aki hajlandó kipróbálni magát, az csokit kap. Aki pedig megver egy Momentánost, az nagy csokit kap. A felkínált játékok: Csak kérdésekben szabad beszélni Tóth Barnabás ellen, Nem szabad kimondani, hogy Fekete-fehér-igen-nem Molnár Levente ellen, csak rímekben szabad beszélni Várady Zsuzsi ellen, Meg kell tippelni az 1 percet és érzésre 60 másodpercig beszélni Bódy Gergővel, csak F-fel, A-val, vagy Sz-szel szabad megszólalást kezdeni Kiskovács Attila ellen. Egy ideig udvarias és megilletődött nézelődés zajlott a kisasztalok körül, mindannyian szerettük volna nézni, ahogy játszik valaki, csak azt nem akartuk, hogy mi legyünk az a valaki. Aztán páran bevállalták maguktól. Aztán bevállalták a bevállallósok barátai. Aztán a Momentánosok odaszóltak, hogy na te ott a kockásingben, nincs kedved kipróbálni? És valójában volt kedve a kockásingesnek és a pirospólósnak és a furcsablúzosnak, csak egy kis biztatás kellett nekik és aztán egyszer csak már több embernek volt kedve, mint nem volt kedve és a vége pedig valahogy az lett, hogy egy órán keresztül ott maradtunk és játszottunk. És nevettünk. Rengeteget. És nem egy vagy két ember, hanem kb. 60. Az a közönségnek a fele. A közönség fele átlépett valami határt aznap este. (És volt köztük olyan is – nevek nélkül  – , akik két nagy csokit is nyertek, mert megverték Barnát csak kérdésekben és Zsuzsit a rímes játékban.) És rájöttek, hogy megy nekik valami, amiről azt gondolták, hogy biztos nem fog menni, vagy rájöttek, hogy milyen baromi nehéz valami, és egyáltalán nem megy, de ettől függetlenül tök poén kipróbálni, vagy rájöttek, hogy sokkal durvább a kipróbálás előtti para, mint maga a játék és még ki tudja, hogy mi mindenre jöttek ott rá. Mondjuk hogy milyen jó játszani.

Amúgy Momentán előadásokra járva ez viszonylag hamar feltűnhet, ott ugyanis érdekes módon megdöbbentően nagy százalékban hozzájárul a nézői örömökhöz, hogy a színpad szélén ülő, kollégáikat figyelő színészek arcán azt látjuk: élvezik. Élvezik, amit csinálnak, ezt nem lehet odahazudni, odaviselkedni, ez egyszerűen látszik és érződik. És ez meggyőző. Különösen meggyőző volt a vasárnapi (egyébként kicsit béna nevű) Felnőtt Mini előadáson is, ahol a játszók egyszerűen fürdőztek a játékban. A Felnőtt Mini – ami a Momentán régi gyerekelőadásának felnőtt, 18-as karikás verziója – erre az egyszeri alkalomra született, a 10 éves szülinapra. 

A csapat – talán anélkül, hogy tudnának róla – létrehozta a 21. század politikai kabaréjának legtökéletesebb formáját. Az improvizált mesében, nem csak hogy mi választhattuk ki a főhőst (Második-Molnár Levente-Alkonyatvámpírparódia-Edwardot) és a főgonoszt (Alek-Bódy Gergő-kopaszparókás-vérfagyasztó-metrószerelvénygyártó-Alströmöt), még az is nekünk adatott meg, hogy eldöntsünk, melyik súlyos emberi probléma megoldása álljon a történet középpontjában. Így lett a drámai alapanyag a 4-es metró. Ebből következett a főgonosz szerelvénytulajdonos fondorlata és az is, hogy szegény vámpír főhősünk, Edward, kénytelen volt alagutat fúrni a Keletitől Kelenföldig, hiszen a napfényre nem mehetett ki, de el kellett jutnia ismeretlen szerelméig. Az egy órás történetben tökéletes szimbiózisban éltek együtt a kötelező mesés elemek hétköznapjaink vaskos valóságával, így derült ki például, hogy Edward szervezte meg még anno Orbán Ráhel esküvőjét, vagy hogy neki valójában nincs semmi haszna a rezsicsökkentésből, mert amúgy is egy fűtetlen barlangban lakik. A történet mesélője és az est műsorvezetője Kiskovács Attila volt; ő hol a nézőktől kért különböző fordulatokat, tárgyakat és információkat, hol a játszók dolgát nehezítette meg azzal, hogy felszólította őket: a jelenetet dalban folytassák. Folytatták. Nem tudom. Színházkritikát erről nem is lehetne írni, én csak azt tudom, hogy megint könnyesre röhögtük magunkat és megint megállt az idő. Magasröptű marháskodás volt minden pillanat. Edward és hű segítője, az Ultrahang névre hallgató idióta denevér (Várady Zsuzsi) végül eljutottak a Parlament menzájára, hogy ott hősi módon megküzdjenek – egy nézőktől kapott statisztikai évkönyvből vett matekpélda vagy mi segítségével – a gonosz Alströmmel és végre berobbantsák útján a 4-es metrót. A fináléban pedig szerencsére a gyönyörű vámpírlány is előkerült, akivel aztán már boldogan éltek, amíg meg nem haltak…

Az emelkedett hangulatú est után csoportosan levonultunk a Klubba. Valószínűleg mindenre rá tudtak volna venni minket a társulati tagok, de ezúttal a feladat nem bátorságpróbáló volt, pusztán élvezeti. Társasjátékoztunk. Vagy 10-féle társasjátékkal készültek (volt Tabu, Dixit, Aranyásók, Dominion, meg még mindenféle) és leültek velünk játszani. Mi meg leültünk velük és egymással, vadidegenekkel, nézőkkel. Közben ittunk, nevettünk, beszélgettünk. Hm. Milyen egyszerű ez az egész. Tulajdonképpen vicces. 

Szerző: F.N.