Kettő az egyben - Villáminterjú Vajda Jánossal

Két egyfelvonásos operájának november 22-i, debreceni bemutatója kapcsán adott interjút Vajda János zeneszerző Magyar Orsolyának. A komponista megosztotta mindazt, ami a „szerző magánügye”, amire a nézőnek szerinte nem kell külön gondot fordítania…

Hogyan jött az ötlet, hogy Lorca két novellájából operát írjon?

Györgyfalvay Katalin ajánlotta nekem a Lorca-novellákat, akivel korábban több operán is dolgoztunk. Sajnos Katalin időközben elhunyt. Később újra kézbevettem és rájöttem, hogy a két novella hihetetlen módon „rímel” egymásra, értem ez alatt azt, hogy azonos témáról szól, de míg az egyik komédia, addig a másik tragédia. Ugyanannak a dolognak a „színe-visszáját” megcsinálni nagyon érdekes feladatnak tűnt. A témaválasztás, a szerelem nagyon való zenés színpadra, ezen felül nagyon jó karakterek, lehetőségek találhatók benne, ami egy olyan zeneszerző számára, aki szeret sokféle intonációt használni, öröm. Alapvetően engem az operára mindig az inspirál, hogyha zenei megfeleléseket találok a dráma, dramaturgia és a zenei megoldások között. Úgy éreztem, ebben vannak ilyen lehetőségek. Miután Várady Szabolcs ‒ aki a két előző operámnak is a szövegét írta ‒ elkészült a librettóval, ami nagyszerűen sikerült, elkezdtem dolgozni, tőlem szokatlan gyorsasággal, öt év alatt megírtam az operákat.

A zene mennyire támasztja alá, vagy éppen szolgál ellenpontként a „szerelem” témájának?

A Don Perlimplín tragikus vonalát ellenpontozza a két Kobold, akik Lorcánál is megtalálhatóak, az operában viszont nagyobb jelentőséget kapnak, többször megjelennek, időről-időre tagolják, értelmezik a darabot, tulajdonképpen közjátékszerűen jelennek meg, behozzák a vígopera hangját a „setét” tragédiába. Ugyanez fordítva működik – legalább is a szándék szerint ‒ a Don Cristóbal vígoperában, ahol a Don Perlimplín egyik koboldjából Költő lesz. Ő és a párja (a színházigazgató) egészen más világot képviselnek. Az egyikben a komédiát egy lírai szál ellensúlyozza, míg a másikban a tragédiát egy scherzos, komédiás hang. A két operának természetesen vannak zenei megfelelései is, így jó lenne, ha a két darabot egyben játszanák – persze csak jó lenne, ha lenne utóélete. Az utókor természetesen máshogy működik, vagy elfelejti mindkettőt, ez a legegyszerűbb és legolcsóbb megoldás. Az is megeshet, hogy az egyik sikeres lesz, a másik viszont nem ‒ de ezt majd az utókor eldönti. Ennek a két darabnak tréfásan a Puccini-triptichon után a „diptichon” nevet adtam. Zeneileg is közös alapról indulnak ki. Természetesen ezek a szerző magánügyei, a nézőnek erre nem kell külön gondot fordítania.

Hogyan készül el a „nagy mű”? Mitől lesz jó egy opera?

A zenei „ideálom”, amikor a ráció és az emóció valamiféle egyensúlyban van. Nem tervezem el mérnök módjára a darabokat előre, és aztán hűvös kívülmaradással hagyom a hangokat a maguk útján. Én hiszek az ihletben ‒ ami vagy van, vagy nincs ‒ utána jön a dolognak a szakmai része, amit igyekszik az ember a lehető legjobban megoldani. Azt hiszem, hogy minden igazán nagy mű ezen áll vagy bukik, hogy ez a fajta egyensúly, ami az ösztönös és a tudatos elemekből áll össze, hogyan aránylik. Ezt természetesen nem lehet kiszámítani, és ha egyszer sikerül, nem biztos, hogy utána ugyanúgy megy.

Agatha Christie-nek például mosogatás közben jöttek az ötletek. Önnél hogy működik?

Ilyen nálam is van, persze nem biztos, hogy mosogatás közben, bár ott is próbálkozom. Az úgy van, hogy az embernek eszébe jut valami, és arról valami következő, egymást indukálják az ötletek. Ha jó ötletek jönnek, van esély arra, hogy „épkézláb” darab szülessen.

Mennyire folytatása a két egyfelvonásos opera az előző munkáinak?

Ennyi idősen az embernek megvannak a „paneljei”, „közhelyei”. Biztos, hogy folytatása valamilyen módon. Úgy vettem észre ‒ visszatekintve az eddigi munkásságomra ‒, hogy sokat tanultam, az operáról is egyre többet megtudtam. Mire az ember mindent tud arról, hogyan kell operát írni ‒ persze ilyen nincs, de tegyük fel ‒ akkor már nem jut eszébe semmi, akkor már csak beszélni tud róla.

Don Cristóbal címszerepét Tóth Jánosnak írta, az Anya szerepét Bátori Évának.

Tóth Jánoshoz fűz az első és úgymond legnagyobb operai sikerem, a Mario és a varázsló, a későbbi Karnyóné operában is énekelt. Ezen felül úgy gondoltam, hogy Cristóbal szerepe nagyon neki való, örültem, hogy elvállalta. Éva a Karnyónéban énekelt, szintén nagyon nagy öröm volt, hogy elvállalta az Anya szerepet. Vele együtt Bódi Marianna is, akivel már szintén dolgoztam, kevesebbet, mint jó lett volna. Azon kívül a többiek is egészen kiválóak, épp az interjú előtt hallgattam meg a fiatal Haja Zsoltot, egészen lehengerlő, isteni szerencsének tartom, hogy sikerült őt megnyerni a produkcióhoz. Igazából mindenkit kiemelhetnék, nagyon elégedett vagyok a szereposztással, és nem utolsósorban Török Gézával, aki az összes eddigi bemutatómat dirigálta.

(Lejegyezte: Magyar Orsolya)