Bodrogi Gyula többek közt hűségről és a művészet átpolitizáltságáról beszélt a Magyar Hírlapnak, és elmesélte azt is, hogyan ríkatta és nevettette meg a közönséget gyerekkorában. Lapszemle.
A Magyar Hírlap cikkéből:
"Elsősorban a társulathoz és a színházhoz mindig is hűséges voltam, de hát mást nem is nagyon tehettem volna. Mondhatom, hogy nagyon szerencsés voltam ezen a pályán, és ez rettenetesen sokat számít. Nagyon fontos része a pályának" - mondta Bodrogi Gyula, aki 24 évet töltött el a József Attila Színházban, 20-at a Vidám Színpadon, a Nemzetinek pedig immár 10 éve a tagja.
"A társadalom szereti a színészeket. Úgy fogalmaznám meg, hogy amikor én kezdtem a pályát, akkor még a legfontosabb volt a színházban a színész - persze csak a közönségen kívül, mert valójában mindig az a legfontosabb. Később egy időszakban sokkal fontosabb lett a rendező, ma pedig már azon vitatkoznak, és az a legfőbb téma, hogy ki az igazgató" - hangsúlyozta a nemzet színésze.
Bodrogi Gyula szerint pályakezdő korához képest most egy "szuperátpolitizált" világban élünk, mert senki nem tud olyat csinálni, amire ne mondanák, hogy "azért, mert te ide tartozol", vagy "azért, mert te oda tartozol". A színész úgy látja, mivel a jobb- és a baloldal nem tud kiegyezni, és legalább 10-15 kulcsfontosságú dologban egységre jutni, most minden csakis politikai alapon működik.
A Nemzeti társulatának tagja úgy véli, bár egy művésznek nem feltétlenül kell részt vennie a politikában, annak hatásai alól azonban nem vonhatja ki magát. "Néha szívből röhögök, mert kabaréjelenetek adódnak mindebből, s talán azért is tűnt el a politikai kabaré a színről, mert benne van a fősodorban. Nyilvánvalóan ezért történik az is, hogy ha egy színházban igazgatóváltás van, akkor nem a lehetséges jelöltek kvalitásairól van szó, hanem arról beszélnek, hogy ki kinek a pártfogása alatt áll" - tette hozzá.
Bodrogi Gyula az interjúban felidézte azt a pillanatot is, amikor eldöntötte, hogy színész lesz. "Pápán játszottam mint gyerekszínész. Eljöttek az iskolába, kiválasztottak, és azt mondták, hogy 'ez a gyerek kell nekünk', elvittek szerepelni. Nagyon megragadt bennem, hogy valami meghatót mondtam a színpadon - és a közönség sírt. A második előadáson aztán ismét elmondtam ugyanezt a szöveget, de akkor már a szüleim is ott ültek a nézőtéren - lenéztem, és láttam, hogy ők is sírnak. Odakacsintottam, intettem nekik, hogy 'ez nem komoly' - erre pedig a közönség őrületesen nevetni kezdett. Ez megmaradt az életemben, később a pályámon is, hogy ezt a két dolgot szeretem nagyon: ha a közönség sír, gondolkodik vagy ha nevet" - emlékezett a színész.
A teljes interjú a Magyar Hírlapban olvasható.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.