Újra játszani fog! - Interjú Falusi Mariannal

Falusi Mariann a Rózsavölgyi szalon piciny színpadán Dalolva szép az élet … csak el ne dzsesszük! címmel ad estet, hamarosan azonban színésznőként is visszatér - Spilák Klára interjúját olvashatják.

Falusi Mariann mindent tud a dzsesszről és általában az éneklésről. Sárik Péter zongoraművész társaságában dzsessz-alapokból kiindulva a legkülönfélébb stílusú dalokat szólaltatják meg, az I Got Rhythm-től kezdve a Halleluján át az Ez történt Lellén című slágerig. Mariann azonban -sok év kihagyás után- színésznőként mutatkozik be a Rózsavölgyi Szalonban. Ugyanis november 22-én tartják Réczei Tamás Halál Velencében című művének bemutatóját, amelyben az idős, nagybeteg Britten utolsó napjai elevenednek meg, amint épp egy Thomas Mann novellából készülő operán dolgozik. A színdarabban életrajzi elemek, a novella szálai és az opera dallamai keverednek egymással, Falusi Mariann pedig Britten ápolónőjét alakítja. Partnerei Kőszegi Ákos és Porogi Ádám. Az est után beszélgettünk éneklésről, közéleti szerepvállalásról, kereskedelmi televíziózásról és persze a közelgő színházi premierről.

Hogyan vált a dzsessz az életed meghatározó részévé?

Falusi Mariann: A pályám elején, a Konzervatóriumban és a Zeneművészeti Főiskolán leginkább operát énekeltem, de a Ki mit tud?-on 1983-ban nem nevezhettem a kategóriában, mert profinak számítottam. Viszont mindenképpen indulni akartam, mert akkoriben ez jelentett kiugrási lehetőség, és amúgy is jó játéknak tűnt. Ezért a könnyűzenei kategóriába jelentkeztem, de kiestek mellőlem a könnyűzenészek, csak dzsesszisták maradtak, ígynekem is dzsesszt kellett énekelni. A Stúdium Dixieland zenekar kísért, akik szintén a továbbjutók között voltak. Ez a találkozás olyan jól sikerült, hogy a verseny után elkezdtünk együtt dolgozni, és ott ragadtam... a dzsessznél. 

Néhány évvel később megalakult a Pa-dö-dő, ami egy teljesen más zenei vonalat képviselt. Nem volt hiányérzeted?

Falusi Mariann: Szerintem nincs olyan, hogy komolyzene vagy könnyűzene. Zene van, és azt lehet jól vagy rosszul csinálni. Semmivel sem komolyabb egy dzsessz sztenderd, például az Ez történt Lellén, mint bármelyik Pa-dö-dő szám. Pontosan ugyanazt követelik meg az előadótól, persze a hangzásuk más. A dzsessz egyfajta szabadság. Nagyobb teret enged a zenei rögtönzéseknek, így az érzelmeknek is. Ebben a tekintetben a Pa-dö-dő számok valóban kisebb léptékűek, inkább a gondolatiságuk, humoruk teszi érdekessé őket. Egyébként minden műsoromban azt tartom a legfontosabbnak, hogy megmutassam, mennyire sokrétű a zene, és hogy nem az a lényeg, miként kategorizáljuk. Az estjeimen a kortárs operától Cohenen, Zámbó Jimmyn, Ganxsta Zoleen át a rapig és a magyar népdalokig sokminden elhangzik. Az a lényeg, hogy olyasmit találjak, ami érzelmileg mozgatja meg az embereket. A műfaji sajátosságok másodlagosak.

Viszont a különböző műfajok különböző technikákat igényelnek az énekesektől, a zenészektől... 

Falusi Mariann: Mindenki képes mindenféle dalt elénekelni, csak máshogy. Technikai különbség kizárólag az operaéneklés és az éneklés között van. A dzsesszt, a könnyűzenét vagy a népdalt ugyanazokkal a technikákkal lehet előadni. Én mindent átfolyatok magamon, ezért remélhetőleg a dalaim úgy szólalnak meg, ahogy csak én tudom őket megszólaltatni. Azt szeretném megmutatni, hogy nekem mit jelentenek. De gondolom ezt sokan mondhatják magukról...

Mégis nehezen tudom elképzelni, hogy nincs kedvenc stílusod, vagy dalod, amit a legszívesebben énekelsz, ami a legközelebb áll hozzád...

Falusi Mariann: Keresem az utamat. Épp ma este eljött megnézni a kiadó, aki szeretne velem lemezt készíteni, és azt mondta, őrület, mennyi lehetőség van bennem, mégis meg kéne határozni, milyen az én stílusom. De nehezen adom magam. Nehezen mondom azt, hogy csak bluest fogok énekelni, mert mindenfélét szeretnék énekelni. Nem okoz görcsöt, hogy "valamilyen legyek". A Pa-dö-dő egy egyéni hangvételű kezdeményezés volt, azóta lehet tudni, milyen is vagyok. Most a szabadságra vágyom és lubickolok benne.

Az éneklés mellett, sok év után, újra színházi, ráadásul prózai szerepet vállalsz... 

Falusi Mariann: Réczei Tamás, az előadás rendezője azzal keresett meg, hogy Beatleseket kell majd énekelnem egy darabban. Ez nekem nagyon tetszett. Ha nem is adok Beatles-estet, de azért nem lesz teljesen prózai az a szerep… Egyébként egy ápolónőt játszom, aki egy tök jó figura, egy egyszerű, hús-vér nő, aki félti Brittent, akit tisztel és szolgál. Bízom benne, hogy bár nem vagyok színésznő, tudok azonosulni ezzel a tenyeres-talpas, természetes figurával. Annak pedig nagyon örülök, hogy huszonöt év után újra találkozom a színpadon Kőszegi Ákossal, akivel 1988-ban együtt játszottunk Szegeden az Olivér című musicalben. Ő Fagin volt, én pedig Nancy, a ribanc. 

Milyen a közös munka?

Falusi Mariann: Nagyon élvezem, és nagyon megérint! Az Ákosnak van egy monológja, amitől mindig potyog a könnyem, akárhányszor mondja el. Amúgy újra szembesülök azzal, hogy a színház nehéz műfaj, nagyon összetett dolog. Annyi mindenre kell figyelni: a szituációra, arra, hogy honnan hova tart a történet, a mozgásokra, és arra, hogy közben mondom a szöveget, amit egyáltalán nem tudok megtanulni, mert nincs benne rutinom. Egyszer Kovalik Balázs rendezte az Óriáscsecsemő című kortárs operát, amiben én is énekeltem, emlékszem a vele való munka volt életem egyik legnagyobb élménye. Fantasztikus volt, ahogy elemzett, ahogy mondatról mondatra pontosan végiggondolt és elmagyarázott nekünk mindent. És most Réczei Tamás ugyanezt csinálja. Ez újra nagyszerű élmény. 

Amellett, hogy énekelsz és játszol, közéleti szerepet is vállalsz, mert annak tekinthető a Lang Györgyivel közös Klubrádiós műsorotok. Mit gondolsz, mennyire fontos az, hogy egy művész valamilyen módon „hallassa a hangját”?

Falusi Mariann: Ezt ki-ki egyénileg dönti el. Az kétségtelen, hogy mindenki szeret valahova tartozni, és mindenki próbálja megtalálni azokat a számára hiteles embereket, fórumokat, orgánumokat, akikhez kapcsolódhat. Én csak olyan ügy mellé állok oda, amiben hiszek. A szabad gondolkodásban, a megértésben, a toleranciában hiszek, illetve abban, hogy mindenkinek saját magával kell foglalkoznia és a maximumot kell nyújtania a saját területén. A szabadon élni és szabadon élni hagyni elvének vagyok a híve. Az ember még a párjának sem könnyen adja meg a szabadságot, sokszor az ő életét akarja élni, be akarja zárni. De ha kicsiben, azaz egy párkapcsolatban képesek vagyunk tiszteletben tartani a másik akaratát és személyiségét, akkor nagyobb eséllyel fogunk tiszteletben tartani minden emberi akaratot és személyiséget. 

És úgy érzed, hogy az elveidet a Klubrádión keresztül is tudod képviselni?

Falusi Mariann: Pontosan. Nem véletlen, hogy kiket hívunk meg. Nem azért hívjuk meg a vendégeinket, mert úgy gondolkodnak, mint mi. Aki nem érzi a Klubrádió közegét megfelelőnek, az úgysem fog eljönni. Viszont nagyon fontosnak tartjuk, hogy beszélgessünk fiatalokkal, az ő szerepvállalásukról, lehetőségeikről, de jönnek sportolók, idősebb színészek, rendezők is. Az ő hitvallásuk baromi fontos. Nem oknyomozó riportokat csinálunk, egyszerűen csak hagyjuk, hogy az illető, aki hozzánk érkezik olyan képet közvetítsen a világról, amelyet éppen a magáénak érez. Nálunk kávéházi dumcsi zajlik.

Amióta a politika látóterébe került, a Klubrádió felett újra és újra összecsapnak az indulatok. Óhatatlan, hogy összekössenek benneteket azzal a rádióval, ahol műsort vezettek. Származott ebből konfliktusotok? Előfordult, hogy valahova nem hívtak azért, mert a Klubrádióban szerepeltek?

Falusi Mariann: Persze. Többször is. Elsősorban vidéki koncertek esetében fordul ez elő. De én büszke vagyok az úgymond ellenzéki szerepünkre, és arra, hogy olyan emberekkel tudok beszélgetni a műsorban, akikkel szót értünk, még akkor is, ha nem ugyanúgy gondolkodunk. Viszont nem engedjük meg magunknak a műsorban, hogy politizáljunk. Ez egy művészeti -, sportolós -, csillagász -, tudós -, akármilyen műsor.

Szerinted egy művész vállalhat bármiféle politikai vagy közéleti szerepet?

Falusi Mariann: Szerintem politikai szerepet nem vállalhat egy művész, de közéleti szerepet viszont kötelező vállalnia, mert muszáj az embereknek tól-ig pontokat mutatnia annak, aki előtérben van.

Egy másik kényes kérdés a kereskedelmi televíziók műsoraiban való szereplés. Sok művész úgy tartja, nem szabad eladnia magát bizonyos műsorokba, de te például elég sok műsorban részt vettél. Dilemmát okozott, hogy igent mondj a felkérésekre? 

Falusi Mariann: Az első Csillag születik-ben zsűriztem, amit egy nagyon színes, ifjúsági műsornak szántak. Engem nagyon érdekelt ez az összművészeti dolog, és miután az én pályám a Ki mit Tud?-on indult, amit megnyertem 83-ban, úgy gondoltam, ez a műsor egy szép visszatekintés lesz. Az is volt. Utána felhívtak, hogy el akarok-e menni a dzsungelbe a Celeb vagyok, ments ki innen! című műsorral. Kérdeztem, mit lehet ott látni, és azt válaszolták, hogy az Iguazu vízesést. És akkor azt válaszoltam, „ez engem érdekel!”. Egyetlen életem van és úgy gondoltam, ezt muszáj látnom. Nem törődtem azzal, hogy mit mutat a kamera, hogy látszik-e a mellem vagy sem, teljesen mindegy volt. Úgysem tudok hazudni, olyan vagyok amilyennek látszom, akkor is, ha megmutatom, akkor is, ha nem mutatom meg, és nem érdekel, hogy mások mit látnak, úgyis mindenki elfelejti három nap múlva. Igyekszem magam előtt hiteles és természetes maradni, ezért a dzsungelben is törekedtem arra, hogy ne kelljen magyarázkodnom azért, mert más arcot vettem fel. Jólesett a vállalás, szerettem csinálni, akartam csinálni, csak nyertem vele. Nem azért, mert megnyertem a vetélkedőt, hanem azért, mert megnézhettem az Iguazu vízesést, és egy olyan élménnyel lettem gazdagabb, ami keveseknek adatik meg. Néhány évvel később felkértek a Megasztárba. Az azért volt nagyon érdekes, mert Presser Gábor székébe ülhettem, és tulajdonképpen neki köszönhető, hogy összejött a Pa-dö-dő. Pici bácsi válogatta össze ugyanis az énekes lányokat a Pesti Színházban bemutatott Rémségek kicsiny boltjába, és ott találkoztam a Györgyivel először. Utána ő vitt minket sokfelé és az, hogy most vele turnézok, egy csodálatos dolog. Pici bácsi végigkíséri az egész életemet... Visszatérve a Megasztárra, azzal a tudattal vállaltam a szereplést, hogy mi statiszták vagyunk benne, a gyerekek is, én is, mert ez egy TV show. Erről a gyerekeknek is beszéltem már az első találkozó alkalmával, mert fontosnak tartottam, hogy tudják, hol a helye ennek az egésznek. Egyszer odajött valaki és azt kérdezte, mi lesz utána. Mondtam neki, hogy semmi. Itt egyetlen egy lehetőség van, hogy véletlenül megnyered, fölvisz egy lift és akkor le kell menni a földszintre és szépen el kell kezdeni dolgozni. Meg kell írni a saját számodat, ki kell találni, hogy te mit szeretnél csinálni, mi áll jól neked, mert a műsor nem rólad szól, hanem a show business-ről. 

Ha most lennél annyi idős, mint amikor a Ki mit tud?-ra neveztél, jelentkeznél egy ilyen tehetségkutatóba?

Falusi Mariann: Persze. Továbbra sincs más mód a megmutatkozásra. Ezek a gyerekek viszik most a prímet, tehát rá vannak kényszerítve arra, hogy versenybe szálljanak. Ettől függetlenül valamilyennek lenni kell. Annak idején, amikor a Pa-dö-dő elindult, mi hihetetlenül merésznek és nagyszerűnek számítottunk, mert színes volt a hajunk, és meghökkentően öltözködtünk. Most már egy általános iskolai osztály bármikor leöltöz bennünket. Ma már más az ingerküszöb. Ma már le kell bontani a falat ahhoz, hogy valami történjen. De akad akinek ez könnyedén sikerül, éppen azért, mert valamilyen...

Falusi Mariannt hamarosan a Centrál Színház színpadán is láthatják, ahol Morton Mama-ként lép fel a Bozsik Yvette rendezte Chicago-ban.

Szerző: Spilák Klára

Színház.hu