Elhunyt Helyey László

Hatvanhat évesen elhunyt Helyey László színművész.                                                                                                                      

Életének 66. évében pénteken meghalt Helyey László Jászai Mari-díjas színművész - tudatta az Újszínház. Helyey Lászlót az Újszínház saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek.

Helyey Lászlót múlt év novemberében szállították tüdőembóliával kórházba, miután fulladásos rohamok kínozták. Az Újszínház színművésze egy soproni vendégjáték próbáján lett rosszul, Molnár Ferenc Üvegcipő című színdarabjában szerepelt volna, de fellépéseit kénytelen volt lemondani. 

Helyey László 1975-ben szerzett diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz szerződött. 1978-tól a Nemzeti Színház művésze, majd 1982-ben a Katona József Színház alapító tagja volt. Később a Pécsi Nemzeti Színházban és a szolnoki Szigligeti Színházban is felléppett, majd 1992-től a Budapesti Kamaraszínházban folytatta.

Közel félszáz filmben és csaknem száz színdarabban játszott és rengeteget szinkronizált. Az ő hangján szólalt meg Gérard Depardieu és Donald Sutherland, és ő szinkronizálta Mátyás királyt a népszerű rajzfilmsorozatban.

Részlet az utolsó interjúból:

Megjelent a Demokratában.

- Nem zavarta sohasem, hogy nem a szintén legendás Cyrano-alakítása vagy a csaknem száz másik szerepe okán emlegeti az ország apraja-nagyja?

- Azért nem olyan rossz dolog az ország Mátyás királyának lenni, ráadásul kevés színész mondhatja el magáról, hogy egy általa alakított karakterre, kicsitől a nagyig, mindenki emlékszik. Olyan nekem ez a Mátyás király, mint Telly Savalasnak lehetett Kojak vagy Horst Tappertnek Derrick főfelügyelő, és nagyon büszke vagyok rá. Ugyanakkor, hogy a költő szavaival éljek, kincs és teher is ez egyszerre. Nem szeretem például a tömeget, amikor suttogva méregetnek, vagy amikor kérek tizenöt deka felvágottat a boltban, és a hangomra mindenki odakapja a fejét. Ugyanakkor vannak nagyon aranyos történetek is. Múltkor utaztam például a metrón, fejtettem a keresztrejtvényemet, és szemben ült velem egy fiatal anyuka a kisfiával. Egyszer csak akaratlanul is hallom, ahogy mondja neki: látod, ott ül annak a bácsinak a hangja, akire esténként el szoktál aludni.

- Azzal, hogy először játékfilmben eljátszotta Mátyást, egyenes út vezetett a rajzfilmsorozatig?

- Érdekes, hogy Mátyás többször is megjelent az életemben. Még főiskolás voltam, amikor harmadév végén az egyik rendező kihívott a filmgyárba próbafelvételre, Mikszáth Kálmán A szelistyei asszonyok című Mátyás-történetében van egy Mujkó nevű udvari bolond, arra kellettem volna. Mikor meglátott személyesen, megkérdezte, na most, ki legyél, Mujkó vagy Mátyás? Végül egyik sem lettem, bár akkor ez különösebben nem zavart, amúgy is rengeteget dolgoztam. 1979-ben szólt Fejér Tamás, hogy lesz egy film Mátyásról, akit szeretné, ha én játszanék: nem csinálunk próbafelvételt sem, mert éppen úgy nézek ki, mint Mátyás király. Én ugyan nem láttam a hasonlóságot soha, a híres Fadrusz-ábrázolás alapján sem, de persze elfogadtam a szerepet. Ez volt A világ közepe című játékfilm, amiben rengeteg jó színésszel - Koncz Gábor, Bujtor, Zenthe Ferenc, Gyenge Árpád, Szerencsi Éva, Hűvösvölgyi Ildikó - dolgozhattam együtt. Majd megint eltelt néhány év, amikor megkerestek a kecskeméti rajzfilmstúdióból, hogy csinálnak egy tizenhárom részes, Mátyás-történeteket feldolgozó rajzfilmsorozatot, amiben én adhatom a hangom minden férfi szereplőnek. Borbás Gabi volt egyébként minden női hang. Nagyon örültem ennek a lehetőségnek, hiszen olyan volt, mintha a nagypapa mesélne az unokáinak este, mindenféle módokon, az adott karakterhez illően változtatva a hangját - másként hangsúlyozva, ha öreg ember jön, másként, ha egy marcona zsoldos katona. Azt hiszem, a Kaláka zenéjével, a kecskemétiekkel és velünk együtt ez egy olyan jól sikerült vállalkozás lett, ami, és ezt a metrós történet is bizonyítja, a mai napig megállja a helyét. Ami kicsit bánt, hogy később újraszinkronizálták az egész sorozatot, én is csak Mátyás királynak maradtam meg, a női hangokat meg teljesen lecserélték, pedig szerintem mindez eredeti formájában volt kerek egész.

(…)

- Nehezen indult a pályája - hatodszorra vették fel a főiskolára, majd háromszor volt a kaposvári színház tagja, illetve játszott egy-egy évadot az akkor induló Katona József Színházban és a Nemzetiben is, miközben most, kifejezett kérésére, csak vendégszereplő az Új Színházban. Az elmúlt másfél évtizedben kevesebbet lehetett hallani önről, nem is hiányzott, hogy újból egy társulat teljes jogú része legyen?

- Színész vagyok, szeretek játszani, persze hogy hiányzott maga a színház, de azért nem haltam bele a viszonylagos mellőzöttségbe, és amúgy sem vállalnék el akármit. Ezt tudja rólam mindenki, talán ezért nem is hívtak. Azonkívül van más is az életemben: a feleségem, a három gyerekem és az öt unokám például. A társulati létről pedig csak annyit, hogy ez a mai már nem az én világom, azok az idők pedig sosem jönnek vissza, ami a hetvenes években volt Kaposváron. Ahol egy másodrangú operettszínházból Zsámbékiék egy csodát építettek fel, olyan értelemben csinálva liberális színházat, hogy jó darabok mentek, kitűnő rendezéssel és színészekkel. Ami nem egyenlő azzal, hogy valaki a Hamlet nagymonológját fejen állva vagy két fekvőtámasz között mondja el. Biztos meg lehet csinálni úgy is, de engem ez a tornaóra gyöngyház berakással nem érdekelt soha. Sőt, sokáig azt gondoltam, hogy igazi színházat csinálni csak vidéken lehet.

- Miért?

- Ma már egyáltalán nem állja meg a helyét ez a felvetés, de abban az időben, a hetvenes években nekünk ott, Kaposváron vagy Szolnokon tényleg csak a színházra kellett koncentrálnunk. Nem mi voltunk a nagy fővárosi sztárok, akik lihegve estek be két forgatás, rádió, szinkron és tévé között az előadásra, a legtöbbször el sem jutottak hozzánk a felkérések. Akkoriban ugye nem volt mobil, a kaposvári színészházban még telefon sem, és a Makk Karcsi mondta egyszer, hogy hallom, nem akartad eljátszani a később Cserhalmival nagyot durrant Egy erkölcsös éjszaka főszerepét. Én? Hát nem is tudtam róla, hogy felkértél. De mindegy is volt, úgysem tudott volna elengedni a színház, annyit játszottam. Volt, hogy naponta négyszer is: délelőtt egy gyerekdarabban, délután egy operettben, este Cyrano, majd éjjel a stúdióban történt valami izgalmas kísérletben többek közt Beckett Godot-ra várva című előadásában. Utána jött a büfében a levezetés, majd az ember hajnali négykor hazament, egy kis szerelem, aztán kezdődött minden újra. Ami nagy különbség a mai korhoz képest, hogy mindent a színpadnak rendeltünk alá: akármennyi volt a buli meg a pia, nem lehetett késni a próbáról, és nem volt olyan sem, hogy valaki ne tudja a szerepét. Ma már nem így van, mindenki fut a megélhetésért, elvállal mindent, megszűntek a nagy világmegváltások, az én lelkemnek meg nem kell ez a fajta, előadás után szétrohanós társulati nagyüzem. És hát ez a mai kor amúgy sem kedvez a színháznak.  (...)

 Forrás: Újszínház, Színház.hu, Imedia, Demokrata