Für Anikó: „Megtanultam nem nagyon akarni”

Für Anikót, az Örkény Színház színésznőjét kérdezte a Magyar Narancs. Lapszemle.

Annak kapcsán, hogy az évadban A képzelt beteg az első munkája az Örkényben, Für Anikó elmondta, a már futó hét darabja mellett ez a nyolcadik, amit még két bemutató követ az évadban. „Az ember általában oda szerződik, ahol számítanak rá, ahol a tehetségét kamatoztathatja, és az Örkény Színház, amelynek alapító tagja vagyok, mondhatom, hogy ebből a szempontból is nagyszerű hely számomra” – fogalmazott a színésznő, akit arról is kérdeztek, hová jutott el mostanra színészként. 

„Megtanultam nem nagyon akarni a dolgokat; az korábban valahogy mindig rosszul sült el: amikre nagyon vágytam, sokszor nagyon nemszeretem munkák lettek végül. Amikről viszont azt gondoltam, hogy „jaj istenem, miért pont ez”, azokkal mindig tanultam magamról, a mesterségemről, azokban mindig olyan jó dolgokat sikerült csinálnom, hogy hamar leszoktam a nagyon akarásról. Azt gondolom, van az életemnek egy olyan része, ami nem rajtam múlik; ezt tekinthetjük kényelmességnek, de világnézetnek is, taónak, karmának, Jóistennek vagy sorsnak, kinek-kinek ízlése szerint. Jó tizenöt éve megbeszéltem magammal, hogy jobb, ha csak azzal foglalkozom, amire befolyásom van. (…)

Ha egy helyzetben nem tudok igazán feloldódni, abban jó sem lehetek; itt összeér a színész és az ember. Nem akarásnak nyögés a vége, tartja a népi bölcsesség, és ez erre is vonatkozik. (…) Az eljátszott szerepeimnek 70 százalékát kifejezetten szerettem, 25 százalék semleges volt, de megcsináltam becsületből, és csak 5 százalék volt, amit kifejezetten utáltam – azt hiszem, ez nagyon jó arány” – nyilatkozta Für Anikó.

A kérdésre, foglalkoztatja-e a napi kultúrpolitika, úgy felelt: „Megpróbálom távol tartani magamat attól, amit nem tudok se pro, se kontra befolyásolni, csak konstatálni. És nem is értek hozzá, részinformáció alapján hőzöngeni pedig felületes, közhelyes dolog lenne. A saját világomban – ami persze nem választható el a nagy egésztől – próbálom megoldani a problémáimat, van abból is elég; annyi mindenre megy el az energiám, hogy nem tudok mást beengedni a napi teendőkön kívül. Nem is használok számítógépet, ilyen kőkorszaki szaki vagyok. Szó sincs róla, hogy erényt kovácsolnék ebből a „fogyatékosságomból”, csupán így alakult.

De külön gyönyörűség számomra, ahogy erre az emberek reagálnak. Először pironkodtam miatta, de már kezdem élvezni, ahogy elkerekedik az arcuk, és megkérdezik, hogy hogyan lehet így élni. Köszönöm, egész jól, még ha én is leszek az, akit majd kitömnek, és a Természettudományi Múzeumban mutogatnak: ő volt az, aki még 2014-ben sem használt számítógépet”.

A teljes interjút itt olvashatja.