Bemutatták Székely Csaba új darabját - Hogyne drágám! Marosvásárhelyen

A szilveszterkor bemutatott Hogyne, drágám! című zenés komédiáról mesélt Székely Csaba szerző, Sebestyén Aba rendező és Nagy István színész Máthé Kincsőnek. 

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának új előadása egy mulatságosan szomorkás mese egy kisvárosi tanáremberről, aki fokozatosan önmagára talál, de előtte minden kezébe akadó állatot kihajít az ablakon.

Ajánló a darab elé:

Virág János mindig is mogorva, félős és visszahúzódó volt. No meg boldogtalan. Nem akar ő ezen változtatni, hiszen jól tudja: az átlagos értelmiségi család paradoxonja, hogy teljesen működésképtelen, és mégis működik. Ezt a harmonikus boldogtalanságot zavarja meg valaki a múltból, és Virág családjának élete gyökerestül felfordul.  A Hogyne, drágám! az első erdélyi zenés tragikomédia. Mulatságosan szomorkás mese egy kisvárosi tanáremberről, aki fokozatosan önmagára talál, de előtte minden kezébe akadó állatot kihajít az ablakon.

Romantikus történet a kisvárosi értelmiségi- és művészéletről sok humorral, félreértéssel, bánattal, örömmel és egy csipetnyi társadalomkritikával. Sebestyén Aba színész, rendező – a Bányavirág és a Bányavakság után – immár harmadszor alkalmaz színpadra Székely Csaba által írt színházi művet. Ezúttal még több zene tarkítja majd az előadást. 

Sebestyén Aba szavaival a darabról:

Ismét összeállt Székely Csaba és Sebestyén Aba. Mi lesz ebből?
Sebestyén Aba: Valószínűleg egy sírós-nevetős előadás, de itt sokkal többet fogunk nevetni, mint sírni, hiszen pont azért készült ez az előadás, hogy el is gondolkozzunk, őszintén egymás szemébe nézzünk és boldog új évet kívánjunk.

Egyre jobban összeszoktok. Te hogy érzed, mennyivel gördülékenyebb a közös munka?
S.A.: Csaba egyre többet jár be próbára, nyilván én is egyre inkább erre ösztökélem, mert a szövegen mai napig dolgozunk. Ő megírt ugyan egy nagyon erős szöveget, remek dalszövegeket,  kiváló zene is készült, de amikor színpadra kerül a történet és alkalmazzuk, „helyzetbe hozzuk” a szöveget, akkor kiderül, hogy bizony sok dolog fölösleges, vagy "túl van írva". Olyan replikákat vágtunk ki, amelyekért fájt a szívünk, de egy következő darabban talán majd föl lehet használni őket. Legalább két kabaréjelenetre valót kihagytunk a történetből.

Az előadás rendezőjeként miért ajánlanád a vásárhelyi közönségnek a produkciót?
S.A.: Azért, mert ez egy görbe tükör önmagunkról, a létről, a városról, ahol élünk. 

Fotó: kulturpart.hu

Nagy István szavaival a darabról:

Elsősorban az érdekelne, kit játszol ebben az előadásban, és mik a jellegzetességei ennek a karakternek?
Nagy István: Idézném a rendezőt, aki szerint az enyém az egyik, vagy talán a legfontosabb figura, aki nagy jellemfejlődésen megy keresztül az előadás során. Tényleg nagy ívet kell bejárnia. Egy amolyan „szárazpipás”, megkeseredett, 55 év körüli tanár, aki úgy érzi, hogy nincs más hátra az életében, csak néhány évet kell még savanyúan kibírnia. És egyszercsak jön a nagy felfordulás, a „cunami”, egy nem várt szerelem képében, ami felforgatja a karrierjét, a családi életét, a lelki nyugalmát, és átértékeli az egész életét. Azt gondolom, az előadás számos kérdést fel fog vetni a nézőkben a saját életükkel kapcsolatban. Azt hiszem, hogy ezért alkotott nagyot Székely Csaba, mert nem lehet közömbösnek maradni a darabbal kapcsolatban. 

Mennyire találtad meg saját magad a szerepben?
N.I.: Az már közhely, hogy minden színész minden szerepben saját magát játssza, akkor is, ha nagyon távol áll tőle a megformálandó karakter. Itt viszont a korosztályi sajátosságokból adódóan tényleg nagyon klappol a szerep és a valóság. És azt hiszem, hogy a színészt életében előbb-utóbb – de inkább utóbb – elkezdik a szerepek megtalálni. Viszont látja civil önmagát a szerepekben. Én is ott tartok most, 54 évesen, hogy fel kell tennem a kérdést: Na, eddig mit csináltál? Vállalható, büszke vagy? Restelled, elfelejtenéd, kitennéd keretbe vagy kirakatba? Hogyan tovább? Megelégszünk ezzel, ülünk babérokon, várjuk a csendes kikötőt, vagy még tartogat valamit az élet? És hogy kell-e föltétlenül egy ehhez hasonló felfordulás – egy „cunami” – hogy az életben történjen valami? Vagy pedig tovább lehet menni az úton, anélkül, hogy az ember felrúgná a családi életet, a karriert, egy „mérföldkőhöz” érkezve, 90 vagy 180 fokos fordulatot véve. A mérföldkő kifejezés egyébként sokszor visszatér a darab folyamán. Tehát egy olyan darabról van szó, ami azon kívül, hogy szórakoztat, nevettet – az olvasópróbákat végigröhögtük – a végén elkomorodik, „megcsavarja” az ember szívét, mint egy jó Chaplin-film, tehát nem üres zsebbel, üres lélekkel megy haza a néző.

Lehet-e, merjük-e azt mondani, hogy ez egy vásárhelyi történet?
N.I.: Azt hiszem, hogy ennyire vásárhelyi története nem volt még ennek a színháznak. A Hogyne drágám! egy tipikusan vásárhelyi történet, ami viszont nem jelenti azt, hogy ne lenne érvényes bármelyik erdélyi városban. Nagyon érdekes volna megnézni, hogy az Erdélyen kívül élő magyar testvérek mit szólnak hozzá. Szerintem ez a darab érvényes lehet bárhol, egy vidéki kisvárosban, ahol az emberi sorsok összefonódnak, ahol a vidékiség párosul a nagy-nagy elvágyódással, vagy a nagy önmegvalósítási kényszerrel. Szerintem bárhol érvényes a téma, de azért mondom, hogy tipikusan vásárhelyi, mert a „flekkenfalvi” hagyományokat láthatjuk viszont a karakterekben. (...)

Sebestyén Aba és Székely Csaba a próbán

Székely Csaba szavaival a darabról:

Úgy hallottam, hogy a Hogyne, drágám! egy kifejezetten vásárhelyi történet... Ezt mennyiben tudod alátámasztani?
Székely Csaba: Á, annyira nem támasztanám alá.... Próbáltam általános érvénnyel fogalmazni, hogy minél több kisváros magára ismerhessen. Én azt gondolom, hogy a kisvárosi helyzetek Közép-Kelet-Európában nem igazán különböznek egymástól. A próbák folyamán azért beszivárogtak a darabba vásárhelyi jellegzetességek, - ezszerintem nem baj. Anélkül, hogy kimondanánk, hol játszódik a történet, a nézők magukénak érezhetik a felvázolt helyzeteket.

A Bányavirággal és a Bányavaksággal nagy sikert arattál. Az új szöveget mennyiben fűszerezi „székelycsabás” humor?
Sz.Cs.: Azt hiszem, hogy szinte ugyanaz a humor jelenik meg ebben a darabban, mint a korábbiakban: nem kimondottan habkönnyű, nem igazán bohókás, egy kicsit keményebb, amolyan „asztalraverős” humor. Az is igaz, hogy kihúztunk néhány poént, ami nagyon „bányás” volt. Ezt egy kicsit sajnálom...

Fotó: kulturpart.hu

Te is aktív résztvevője voltál a próbafolyamatnak...
Sz.Cs.: Nagyon szeretem látni, ahogy megvalósul, életre kel valami, ami addig csak papíron létezett, vagy még papíron sem, csak a számítógép képernyőjén. Ez egy zenés darab, lehet hallani, hogyan éneklik a szövegem, és hogyan szól mellette a zene, hogyan „táncolják a szöveget” – ez egy fantasztikus élmény! Ilyet még nem tapasztaltam eddig. Ez nagyon jó... Volt olyan próba, ahol én súgtam, vagy én játszottam Nagy István helyett, amíg ő épp táncolt. Előfordult, hogy szükség volt néhány plusz mondatra. Kihúzni lehet a szerző nélkül is, de ha kell néhány új mondat, akkor jó, ha ott a szerző.

Neked mennyire volt kihívás az új műfaj?
Sz.Cs.: Nagy kihívás volt! Meg kellett tanulni a műfajt. Másképp kell zenéset írni, mint prózai darabot, másfajta szabályok mentén kell szerkeszteni. Nem fordulhat elő, hogy például két zeneszám következzen egymás után, aztán meg fél óráig semmi, mindent pontosan kell adagolni. Az egyensúlyokat, az arányokat muszáj megtalálni, ezeket „ki kell centizni”. Egy kétfelvonásos darabnál ez elég nagy munkát jelent, hiszen csak a centizés utána lehet elkezdeni írni. És miután megírtad a darab negyedét, kiderül, hogy nem jó, és lehet kezdeni elölről. Ez a darabpm készült a leghosszabb ideig. A nyáron nekifogtam, és csak most decemberben fejeztem be.

Te miért ajánlanád a közönségnek ezt a darabot, ezt az előadást?
Sz.Cs.: Azért, mert nagyon jó a zenéje, elsőosztályúan táncolnak, és énekelnek benne a színészek. Tehát, ha valakinek nem tetszene a darab szövege, a zenéje és a koreográfiája biztos, hogy tetszeni fog. Ezért már érdemes eljönni!

Forrás: nemzetiszinhaz.ro

Usz.: Színház.hu