"A színlelésnek őrült ereje van" - Spiritiszták az Operában

Ősbemutatóval indítja a 2014-es esztendőt a Magyar Állami Operaház: január 19-én Selmeczi György Spiritiszták című operáját viszi színre  a dalszínház Novák Eszter rendezésében. A darab díszlet- és jelmeztervezője Zeke Edit, az előadásokat Kovács János vezényli – a bemutatót követően még három alkalommal.

Az Operaház ajánlója:

Különös jelenés, különös, jeges szél, különös jelenés!
Az orosz Herceg barátaival spiritiszta szeánszot tart. Távoli, különleges fények, dermesztő szél, a halál üzenete. Társaságához tartozik az ifjú, vidéki nemes (Pierrot) is, aki vonakodva vesz részt az eseményen. A szellemidézés talán sikerül: megjelenik előttük egy csodálatos nő. Az ifjú felismerni véli benne menyasszonyát, akit Colombinának szólít.

Csak egy biztos: semmi sem biztos… Egy opera csupa kérdéssel. Kicsoda Colombina? Menyasszony? Élő nő? Szellem? Álomkép? Meghal? Sosem élt? Netán ő a Halál? Ez az örökös bizonytalanság már az ihlető műben (Alekszandr Blok Komédiásdi című darabjában) megjelenik, melynek szinte kizárólag e kétségekkel teli légkörét mentette át a Spiritisztákba a librettista Péntek Csilla és Selmeczi György.

"A színlelésnek őrült ereje van" - Novák Eszter, Selmeczi György és Zeke Edit az előadásról:

„Van egy elmesélhető, reális szála a darabnak. Egy orosz nagyherceg spiritiszta szeánszot tart férfi barátaival, a túlvilággal kacérkodnak, mert szeretnék megidézni az egyetlen, az igazi, a vágyott nőt. És megjelenik egy különleges nő. A Herceg kicsit álomszerű báljában folytatódik a történet, ahol ebben a vonzó és szenvedélyeket ébresztő nőben a férfiak mind meglátják a szerelem reményét, és mind át is élik vele – kinek miként adatik. Na, de itt máris megbuktunk a realista történetmesélésben, hiszen az időbeli sűrítés még az operákban megszokottnál is nagyobb mértékű, a történet sodrása felfoghatatlan tempójú: érzelmek terén végletesen sok minden történik nagyon rövid idő alatt” - mondta Novák Eszter rendező.

Selmeczi György kiemelte: Bloké csupán a felvetés és az alapszituáció, amely szerint egy gazdag arisztokrata meghív farsangra egy olasz commedia dell’arte társulatot, hogy szórakoztassa őket. „Ez csak az alaphelyzet. Nálam a szívügyek különleges, folyamatos alakulása és a sok kérdés, a rejtély áll a középpontban” – árulta el. A zenedarab teljesen elkötelezetten a titkok, a megfoghatatlan, az elérhetetlen, a megmagyarázhatatlan világába tartozik. „Kerestem az álom, a színlelés és a valóság közti határmezsgyét. Tehát itt már nem a megszokott álom és valóság kettősségét találjuk, hanem – az amúgy is képlékenynek tűnő valóságban játszódó színházi előadás, egy commedia dell’arte színjáték által – közbelép a színlelés is, ami ráadásul mesterségünk nekünk, színházi embereknek. Némileg fel is akarja magasztalni ezt a képességünket a darab, hiszen megmutatja, hogy a színlelésnek milyen őrült ereje van. Az operával határozottan arra törekedtem, hogy elmossam e hármas közti határokat” - hangsúlyozta a zeneszerző.

 Selmeczi György, Cser Krisztián (Herceg), Pasztircsák Polina (Colombina), Kovács János karmester (Fotó: Operaház)

Selmeczi szerint csak a tradíciókhoz és a 19. századi zenevilághoz való visszanyúlásnak, s ezáltal a könnyen befogadható zenének van jövője. Ez a posztmodernnek nevezett felfogás a Spiritiszták szövegében is tükröződik. Az olasz nemcsak a lehető legdallamosabb nyelv, de az opera anyanyelve is, a legevidensebb operai asszociáció, így kézenfekvő volt, hogy a darab szereplői olaszul szólaljanak meg. A zenében ugyancsak megjelenik mind a hagyomány, mind az olasz jelleg. Valamennyi ária és együttes dallamos és harmóniadús, a 19. század romantikáját és a századforduló arisztokrata világát idézve. A műben számos „régi” műfajt hallunk, így sok tánczenét, ezek közt a keringő úgy is megjelenik, mint mini-haláltánc, mint szenvedélyes szerelmi dal, vagy akár, mint a jókedv visszhangja a fináléban. Felhangzanak klasszikus fanfárok, nagyívű melódiák; az ismétlődő zenei anyagok mindig egy-egy lelkiállapotot, hangulatot jeleznek. Az operában két zenekar játszik: egy a színpadon és egy az árokban, bár a méretük eltér. A színpadi együttes játssza a báli tánczenéket.

„Az egész mű az érzékeinknek való végtelen kiszolgáltatottságról szól. Ebben a történetben a tragikum feltartóztathatatlan, de nem a nő sorsában rejlik, hanem a férfiak szerelmében, szenvedésében, egyáltalán a szerelemről és halálról feltett legfontosabb kérdéseinkben" – mutatott rá Novák Eszter. "Mivel Colombina, a női abszolútum megtestesítője, rendkívül változékony. Mindig ahhoz a kulturális közeghez idomul, amelyikben éppen találja magát, és ahhoz a férfihoz igazodik, amelyik őt éppen kiválasztja. Tehát nem sorsot, jellemet kell ábrázolni, hanem a pillanat igazságát kell megragadni, hogy az adott mozzanatban éppen milyenné transzformálódik a Nő. Ettől még személyiségének „magja” megmarad: a szenvedély, a kíváncsiság, az odaadás. A férfiak általában kiábrándultak, reményvesztettek, megcsömörlöttek, mind különböző módon. A férfi más-más archetípusát testesítik meg. Pierrot nem kiábrándult, ő a balfék vesztes, aki a nő mellett egy rövid ideig férfinak érezheti magát. Arlecchino az európai dekadencia megtestesítője, ő azért csábít, hogy elterelje a figyelmet az „unalomról”, a semmiről. Új, ismeretlen világba invitálja a nőt, természetesen a visszavonhatatlan szerelem reményében. Desiré, az illuminált költő nem talál utat vágyának tárgyához, ezért képzeletének számára nagyon is valóságos tartományába illeszti bele – ebből fakadó csalódottsága végül a tragikumig hajszolja. A Herceg a felvilágosult, de mélyen orosz, keleties kultúra képviselője. Az ő melankóliája hittel és reménnyel teli. Ő a valódi, nagy és beteljesült szerelem lehetősége” - fogalmazott a rendező.

Az archetípusok és lelkialkatok megjelenítésén kívül a műben megfogható tematikák, eszmerendszerek is megjelennek. Az egyik egy elcsépelt őstoposz, ami a nő végtelen hatalmáról szól. A másik a keleties-szláv vérmérséklet és lelki-szellemi lét szembeállítása a nyugatias-mediterrán vérmérséklettel, a harmadik téma a tragédia feltartóztathatatlanságáról szóló tézis, amit már a görögség óta ismerünk. Az egyik jelenetben erre céloz is Arlecchino, hogy nekik mindenük a tragédia, és a dolgok nem fordíthatók pozitívba, mert a szellemi-lelki létezés ledobja magáról a happy endet. "A délszaki veszélyes derű – a komédiások – és az orosz intellektuális depresszió találkozik a színpadon. Így rendkívül látványos előadásra számíthat a néző, mert oly mértékben tartalmi elem az előző századforduló orosz világa, hogy annak külsőségei sem maradhattak el" – tette hozzá a zeneszerző, Selmeczi György.

„Mivel ősbemutatóról van szó, kifejezett célom, hogy kövessem Selmeczi szerzői szándékait, inspirálnak az intenciói, és az a dolgom, hogy a mű legpontosabb megértése után a saját véleményemmel, látásmódommal és fantáziámmal hozzájáruljak a történet egészéhez, a saját kérdéseimet és szerelemverzióimat is megtaláljam benne. Szórakoztató, hogy a Spiritisztákban szellemidézés folyik, ugyanakkor Selmeczi György zeneszerző magával a művel is szellemidézést folytat; gondolatilag és zenei értelemben is mélyen belenyúl egész európai kultúránkat érintő kérdésekbe, létre hoz egy ancienne világot, de 21. századi és személyes reflexiókkal, és állandóan azt kérdezi, lehet-e még ezen a nyelven fogalmazni, illetve, hogy mit is jelent vajon a modernitás” - mondta Novák Eszter.

A produkció vizuális megjelenítése Zeke Edit látomásszerű színpadképében valósul meg, amely nem egy konkrét világot idéz, inkább csak a múlt fogalmára reflektáló képet alkot, a tizenkilencedik századi orosz forma- és színvilágból merítve. „Szerettünk volna egy költői látványt teremteni. Az áttörések segítségével, melyen a fény úgy szűrődik be, hogy a kívül és a belül különbsége hangsúlyos legyen. A ruhákat úgy terveztem, hogy azt az érzetet keltsék, mintha egy színszűrőn keresztül néznénk a színpadképet. Az egész műre jellemző kettősséget és bizonytalanságot a jelmezek terén is szeretném elérni. A ruhák sziluettjei megidézik a XIX. század második felét, de anyaghasználatában és egyszerűségükben önálló világot képeznek. Ahogyan a darabban állandóan keveredik a valóság és az illúzió, ezt a billegést jelenítem meg azzal, hogy a régebbi korra utaló jelmezekbe rengeteg mai gesztus is került. Ködös, penészes színek láthatók az énekkaron, tánckaron, de a főszereplők persze ebből kiemelkednek” - részletezte Zeke Edit.