"A közösség fontos számomra" - Interjú Bánfalvi Eszterrel

Az életről, a tutiról, szorongásokról és új premierjéről beszélgettünk Bánfalvi Eszterrel.                         

Bánfalvi Eszter 2013 tavaszán megvált a Nemzeti Színház társulatától és úgy döntött, szabadúszóként folytatja pályáját. Az elmúlt időben sokat hallhattuk őt különböző filmek szinkronhangjaként, forgatott Török Ferenccel, színházi premierje azonban nem volt a nyáron bemutatott István, a király óta. Azonban január 22-én Forgách András Szorul a hurok című színdarabjában lépett színre. A műben, mely Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényéből íródott, egy taxis utazás elevenedik meg a három szereplő – Takács Kati, Bánfalvi Eszter, Balikó Tamás - perspektívájából. 


A Színművészeti Egyetemen két osztályfőnököd, Ascher Tamás és Novák Eszter borzasztóan vigyáztak és figyeltek rátok, aztán a Nemzeti Színházba szerződtél, ahol Alföldi Róbert komoly feladatokat bízott rád. Most viszont itt vagy az életben, védőháló nélkül. Hogy érzed magad?

Bánfalvi Eszter: Sok a bizonytalanság és sok az újdonság, ami nem biztos, hogy baj. Gyakran szorongok, de nem feltétlenül azért, mert nem vagyok védett állapotban. A védettség ugyanis nem a külső körülményektől, hanem a kapcsolatoktól függ. A közösség fontos számomra, és mivel azt személyek alkotják, az emberek nagy része nem tűnik el, még akkor sem, ha a közösség megszűnik. Akikben bízom, akiknek adok a tanácsára, a véleményére, azokhoz most is bátran fordulhatok. 

Ahhoz hogy munkád legyen, most neked kell megkeresni embereket?

Bánfalvi Eszter: Igen. Ez brutális. Most kaptam észbe, hogy már január eleje van és ahhoz, hogy a jövő évadban munkám legyen, már most el kell kezdenem beszélgetni emberekkel. Elsősorban olyanokat keresek meg, akikkel dolgoztam, vagy akikkel valamiféle kapcsolatom volt/van. Ez a kopogtatás nem a kedvencem, de már nem ódzkodom tőle úgy, mint régen. 

Anno felmerült benned, hogy ott maradj a Nemzeti Színházban? 

Bánfalvi Eszter: Nem merült fel. Annak ellenére sem, hogy több alkalommal is dolgoztam Attilával (Vidnyánszky Attila – a szerk.), amikor az Új Színházban voltam csoportos szereplő, és ezek nagyon jó munkák voltak, jól alakult a viszonyunk is. Azt tudom most válaszolni, amit korábban Attilának is mondtam, hogy ő letette a voksát egy értékrend mellett, amihez én őszintén nem tudok csatlakozni. Nem tudok olyan dologban részt venni, amivel nem tudok azonosulni. 

Hogy érzed, hamar megkaptad a tutit? 

Bánfalvi Eszter: Hamar megkaptam a tutit? Ötödszörre vettek fel a főiskolára, előtte négy évet töltöttem az Új Színházban, aztán a főiskola után kocsmáztam, mert nem akadt munka, se szerződés. Meg hát mi is van a tuti mögött? Rengeteg meló és küzdelem. Persze az utóbbi hónapokban valami eltűnt, ami addig meghatározó volt, de a szorongás csak átalakult. Igazából én mindig szorongok, amikor elkezdek egy újabb munkát, mert teljesen meztelennek érzem magam, hiszen a nulláról kell indítani és fogalmam sincs, mi lesz. Tehát nem éreztem magam a tutiban akkor sem, amikor a Nemzeti Színházban játszottam és nagyobb szerepeket kaptam. Ott is rendszeresen rettegtem, de ettől függetlenül továbbra is vágyom bonyolult, komoly kihívást jelentő feladatokra.

Bánfalvi Eszter és Takács Kati

Ha szabadon dönthetnél, melyiket választanád, a társulatot vagy a függetlenséget?

Bánfalvi Eszter: Mindkettő vonz. Alapvetően csapatjátékos vagyok. Azt a munkát is szeretem, amikor csupán egy alkalomra jön össze egy csapat, meg azt is, amikor állandó a csapat. Mindenképp a közös munkában hiszek. Nem tudom magamat egyedül elképzelni a színpadon, kell, hogy legyenek partnerek körülöttem. Nem látom magam, amint leülök és csinálok egy önálló estet.

Az nem merült fel, hogy a HOPParttal folytasd?

Bánfalvi Eszter: Nem. Még akkor, amikor a Csilla, a Bence, a Tomi meg én (Radnai Csilla, Mátyássy Bence, Szabó Kimmel Tamás – a szerk.) Nemzetisek voltunk, kötöttünk egy megállapodást a HOPPart-tal. Megbeszéltük, hogy a fontosabb cél érdekében, azért, hogy a többiek rendszeresen tudjanak játszani, és hogy a HOPPart, mint társulat tényleg tudjon működni, mi kiszállunk, hiszen elég komoly problémák adódtak az egyeztetés körül. Ennek kapcsán mindenkit ért némi sérelem, voltak nagy megbeszélések, nagy sértődések, adok-kapok, de végső soron egyikünk sem látta értelmét annak, hogy egy előadást másfél havonta játsszunk. Ugyanis az kinyírja a produkciót, sőt, mindent kinyír. A mai napig sok pozitív élményt őrzök a HOPPart-tal kapcsolatban, de nem merült fel, hogy kopogtassak náluk. Ebben nincs semmiféle kivagyiság. Ők sincsenek könnyű helyzetben. Bennem meg van egy kis rossz érzés is, hogy ha rátukmálom magam valakikre. Nem tudom, hogy ha bekönyörgöm magam egy helyzetbe, az vajon mennyire terheli meg az adot csapatot. Amikor azt mondták a különböző igazgatók, akiket megkerestem, hogy sajnos nem tudnak szerződtetni, mert van emberük, és ha engem magukhoz vesznek, akkor neki nem tudnának feladatot adni, az számomra egy teljesen érthető reakció volt. Ez egy nagyon nehéz ügy... Nem szeretnék kifúrni senkit.

Van olyan társulat, ahová szívesen csatlakoznál? Gondolkodtál ezen?

Bánfalvi Eszter: Persze, gondolkodtam. Nagyon kíváncsi vagyok, sok minden érdekel, de olyan nincs, hogy bekopogok valahova, hogy ebben a társulatban szeretnék dolgozni. Valószínűleg ebben a gátlásaimnak is része van. Nagyon reménykedem, hogy lesznek olyan emberek, akik bizalmat szavaznak nekem, és ha csinálnak egy csapatot, akkor gondolnak rám. 

A Nemzeti Színház két előadása tovább él. A Bányavirág a Játékszínben, és a Mephisto, ami átkerült a Vígszínházba. Milyen volt a Víg társulatával a közös munka, és milyen érzés ott játszani ezt az előadást?

Bánfalvi Eszter: A pályáztatás megrendítette az ottani kollégákat, hiszen egy pillanat alatt ugyanolyan kiszolgáltatott helyzetben érezhették magukat, mint mi. Ezért aztán a Vígben megint elég élesen szólalnak meg Klaus Mann mondatai. De a társulat hihetetlen alázattal és odaadással dolgozott. Bár ugyanazt csináljuk, mégis sok eleme áthangolódott a produkciónak, pusztán azért, mert az adott szerepet egy másik személyiség játssza. Más. Működik. 

Amikor Forgách András felkért, hogy játssz a Szorul a hurokban című darabban, elolvastad, mielőtt igent mondtál?

Bánfalvi Eszter: Nem, én az olvasópróbán olvastam el a darabot. Néhány héttel korábban kaptam Andristól egy verziót. 

Látatlanban igent mondtál?

Bánfalvi Eszter: Igen, Forgáchnak meg Nádasnak. Más kérdés, hogy attól azért sokkot kaptam, hogy a Párhuzamos történetekről van szó. A regénnyel még most is küzdök. Ezt persze jó értelemben mondom. És most fel is függesztettem az olvasást, mert annyira nyomasztott. Amit mondjuk Nádas leír ötven mondatban, arra nekem három mondatom van, és azt éreztem egy ponton, hogy a lehetetlenséggel birkózom. Ezért muszáj volt leállni és csak arra koncentrálni, ami ez a szelet, ami a konkrét színdarab. 

Mindaz, amit hozzáolvasol, árnyalhatja azt a pár mondatot, amit mondasz...

Bánfalvi Eszter: Meg is kell, hogy jelenjen ez a plusz, de annyira sok van a másik oldalon, hogy úgy érzem, ennyi mindent nem tudok érzékeltetni. Kell távolságot tartanom a regénnyel, de a bemutató után befejezem. 

Milyen nőnek látod Gyöngyvért? Mi izgalmas benne a számodra?

Bánfalvi Eszter: Ő Ágost szerelmese. Mániákus szerelem ez, nem csak egy testi, hanem egy lelki találkozás is, ami furcsa, hiszen ez a két ember két teljesen különböző világból érkezik. Ágost egy úri fiú, Gyöngyvér pedig egy óvónő, mondhatnám proli, aki énekesnői ambíciókat táplál, mégis fel tudnak oldódni egymásban. A lányt egyszerűen beszippantják a vágyai, majd pedig a fájdalma, a csalódás. Olyan, mintha egy örvénybe kerülne, ami ellen hiába tiltakozik. Gyöngyvér próbálja definiálni saját magát, a helyzetét a világban, a családban, amibe bekerül. Számára ugyanis a család szokatlan közeg, ő egy lelenclány. Mivel gyökértelen ember, minden kapcsolata speciális. Szerintem elsősorban az ösztönök szintjén ragadják meg a dolgok, és mivel fél a lelki sérülésektől, páncéllal vértezi fel magát, így aztán mást kommunikál kifelé, mint amit befelé megél. A színpadon elsősorban Ernával, a fiú édesanyjával közösen látjuk. 

A darab egy taxis utazás mintegy fél óráját meséli el, amikor a két nő, feleség és leendő meny Ágost haldokló apjához mennek. Milyen a két nő viszonya?

Bánfalvi Eszter: Gyöngyvér meg akarja hódítani Ernát, hiszen annak az embernek az anyja, akit egyszerre szeret és gyűlöl, és ezért az anyát is gyűlöli és szereti. Őrületesen bonyolult az ő viszonyuk. Van egy pillanat, amikor Erna azt mondja, hogy „Gyöngyvér, kisleányom”. És abban a pillanatban mindketten megrettennek. Ernának ugyanis megölték a lányát, a nácik elhurcolták és az apja, aki megmenthette volna, mindezt hagyta. Gyöngyvér pedig gyűlöli az anyját, mert elhagyta őt. Viszont mindkét oldalon megjelenik az összetartozás utáni vágy.

A mű szerkezete úgy épül fel, hogy háromszor lehetünk tanúi az utazásnak, minden esetben egy másik fél szemszögéből követjük azt. Bizonyos mondatok mindig elhangoznak, mások csak egy alkalommal. Törekszel arra, hogy mindig másként szólalj meg?

Bánfalvi Eszter: Igyekszem az ismétlések során egyre több rétegét megmutatni ennek a karakternek. Azt gondolom, hogy ez az egyetlen lehetőségem arra, hogy a Nádas által írt személyiség összetettségét érzékeltessem. Ugyanaz az ember, csak különbözőféleképpen látjuk őt... A darabról a fulladás szó jut eszembe. Arról szól, hogy mindenki fuldoklik attól, hogy egyre több információ derül ki róla és a másikról, és hogy az egymásra ható viszonyok, a kimondatlanságok hogyan fojtogathatnak minket.