Aki kupán vágta a halált - Kemény Henrikre emlékezünk

89 éve született Kemény Henrik, a vásári bábjáték utolsó mohikánja. Összeállításunkkal rá emlékezünk.

Kemény Henrik pályájáról Vadas Zsuzsa szavaival:

A nagypapa, Korngut Salamon, Galíciából vándorolt Pestre, és 1897-ben kapott engedélyt „dal, testgyakorlatok és bűvészeti előadások” megtartására. Fia, Korngut-Kemény Henrik, megjárta Amerikát, majd hazatérve apjával együtt hozta létre családi bábszínházukat a Népligetben. A legendás Bódét. Világlátott, sokoldalú ember volt a papa is: szöveget írt, festett-faragott, játszott. A mama – Kriflik Mária – szabott, varrt, öltöztette a bábokat, és ő volt a pénztáros. Két fiuk – Henrik és Mátyás –, a délutáni előadásoknál segédkezett, de szerepeltek is a bábszínházban. Ifjabb Kemény Henrik hatévesen már fellépett az ajándékba kapott Miki egérrel. Kilencévesen faragta az első Vitéz Lászlóját. Aztán a papát behívták munkaszolgálatra, és soha nem tért vissza. Mátyás 1945 nyarán jött haza a fogságból, ekkor nekiláttak a Bódé felújításának. 1946. május elsején négyezer forint gyűlt össze a kasszában, egyforintos belépőkből. Vitéz László azonban nem sokáig püfölhette Cuclifert. Kimondták rá, hogy korszerűtlen. 

Legyen inkább Traktor Ferke vagy Okos Kata. Csakhogy Kemény Henriket keményfából faragták, nem engedett a nyomásnak. Így került az Állami Bábszínházhoz, bábtechnikusnak. Ekkor államosították a bábszínházukat, öccse hívta telefonon a hírrel. Alig volt néhány órájuk, hogy kimenekítsék, amit lehetett, és éjjel még visszaszöktek a bábokért. Sokat gondol a nagyapára, aki igazi vásározó bábjátékos volt, és télvíz idején mindig nyakába vette az országot. Az unokája is ráütött. Amikor a hatvanas évek elején megvette az első Trabantját, faluról falura vándorolva népszerűsítette „jobb kezét”: Vitéz Lászlót. A nyolcvanas években súlyos veszteség érte: elment a mama, majd imádott húga, Pipike is. Magányosan járta a világot. Ahol megfordult, úgy ünnepelték, mint a magyar bábjátszás nagykövetét. Folytatást itt talál.

Emléktöredékek Kemény Henrikről:

"Heni bácsi optimista ember és 100-120 év tanulságát hordja magában". (Láposi Terka bábművész Kemény Henrikről)

"Mesehős voltál Te is, magyar Pán Péter, örök gyerek, aki a szüleitől kapott örökséget megőrizte, továbbadta, hírre vitte az egész világon, bátorságot öntve mindenkibe, aki hisz a mesékben. Megszámlálhatatlan azoknak a gyerekeknek a száma, akiket Te örvendeztettél meg a paraván mögül. Generációról generációra elhitetted, hogy Vitéz László palacsintasütőjével minden félelmünktől meg tudsz minket szabadítani. Jöhetnek az ördögök, szétrombolhatja színházadat az ÁVÓ, porrá égetheti az emberi gonoszság, de Te győzni fogsz, amíg palacsintasütő van a világon! Ahogy eddig az életben, mostantól a túlvilágról várjuk biztatásod: – Hajrá Pajtikák!" (Novák János, a Kolibri Színház igazgatója Kemény Henrikről)

"Jó volt tudni, hogy történhet bármi a világban, a hetyke, mókás mesehős egyszer csak meglegyinti „nagymamucikája báli legyezőjét”, és máris szalad vissza a pokolba az ördög, a túlvilágra a kísértet, a legyőzöttek birodalmába a gonosz. Jó tudni, hogy amíg világ a világ, Vitéz László őrzi a rendet, és bárhonnan is törnek elő az ártó erők, irigylésre méltó, kíméletlen energiáival a helyükre pofozza őket. Vitéz Lászlót nézve jó végigkacagni a gyerekkort. Felnőttként nézve őt újra és újra megerősödik a vágyunk, hogy egy olyan világrendben szeretnénk élni – akár az örök gyerekek –, ahol nem lehet túljárni Vitéz László eszén, ahol a jó mindig jó marad, a rosszról pedig nem kell elfogadni azt, hogy tulajdonképpen meg lehet barátkozni vele, akár még együtt is lehet vele élni. Azokkal, akiket Vitéz László vezetett végig a gyerekkoron, nem lehet efféle csalárdságokat elfogadtatni. A világ rendjét őrző örök népi hős örökifjú életben tartója volt Kemény Henrik. Aki – hiába teltek az évek – sose öregedett. Vitéz László ugyanolyan hetyke maradt, tele viccekkel és energiákkal. Sose látszott rajta, hogy kopna az elszántsága, csökkenne a jókedve. Mert Kemény Henrik, miközben a magasba, a paraván fölé tartotta a kezét, igazi mélyről jövő energiákkal ruházta fel őt". (Sándor L. István kritikus)

Kemény Henrikről saját szavaival:

Amíg: Amíg a kezemet emelni tudom, játszani akarok.

Élet: Életem a bábjáték, bölcsőtől a sírig.

Csipke és tűzzománc: Nem nagyon tud olyat mondani, amivel ne foglalkoznék, az asztalosmunkától a lakatosmunkáig. Ezt a kis szalagfűrészt is én csináltam fúrógépállványból. Tudok forrasztani, papírból csipkét kivágni, tűzzománcot készíteni. Magam faragom a bábokat. Látja ott azt a fejet? Az lesz a következő Vitéz László. Magam sem tudom, hogy a hányadik már. A legelsőt nagyapám faragta, amit a falon lát, ezt a papám. Ligeti fából, mint az összes többit.

A kezdet: Tízéves lehettem, amikor a papa bábszínpadra átírta Mark Twain Koldus és Királyfiját. Szép hátteret, díszletet készített hozzá. Úgy tanultam a kettős szerepet, hogy a szöveget bevittem az iskolába, betettem valamelyik könyvbe, füzetbe, és azt memorizáltam. Amikor kérdezett tőlem valamit a tanító, azt sem tudtam, hol vagyok. Egyszer fölém hajolt, rám rivallt, és megkérdezte, “hát te mit csinálsz, piff-puff regényt olvasol?" Hiába mondtam, hogy ezt nekem meg kell tanulnom, meg sem hallgatott, elvette a szövegemet. Kértem, hogy “de tessék nekem visszaadni, este próbánk lesz", azt mondta, “nem érdekel, küld be apádat, majd odaadom neki, meg ne lássam, hogy még egyszer ilyesmit olvasol, tanulás helyett." Másnap bement a papa, és megkérdezte, “mondja tanító úr, megnézte egyáltalán, hogy a fiam mit olvas? Ne haragudjon, de az én fiamnak már dolgozni kell. És ez itt a Koldus és Királyfiból a szerepének egy részlete." A tanító visszaadta a szöveget, és karácsonykor megtartottuk a bemutatót a népligeti nagyvendéglőben. Olyan cikkek jelentek meg az előadásról, hogy csuda.

Nyomdok: Ebbe bele kell születni. Mindent magunk készítettünk, készítünk, nagyapám faragta a bábokat, aztán átadta az apámnak az egész színházat, miután az hazatért Amerikából. De aztán jött az első világháború, apámnak be kellett vonulni. A nagyapa nyomdokán akartunk haladni. Volt, hogy olyan helyen is játszottunk, ahol villany sem volt, csak kitakarítottak egy pajtát.

Katonaság: A színpadon a háború alatt akna robbant, be kellett stoppolni a kulisszákat, az elszíneződött háttereket újra festettem, külön kikevertem minden színt. Annak ellenére, hogy Matyi fogolytáborban volt, május elsején nekem ki kellett nyitni. Egyedül játszottam. Hogy ezt megtehettem, annak is köszönhetem, hogy korábban, amikor fegyver nélküli szolgálatra vittek be, megszöktem a katonaságtól.

Engedély: Az ötvenes években mindenre engedélyt kellett kérni. Vitéz Lászlóra egyszer csak nem adták meg, mondván, hogy „nem időszerű”. Azt mondták, hogy játsszak inkább Traktor Ferkét vagy Okos Katát. Na, azt azért nem. Mondtam, hogy jó, akkor nem játszom Vitéz Lászlót, ki sem nyitom a számat, csak artista, mutatványos, táncos számokat fogok játszani zenére. Ott nincs szöveg, nem kell leírni semmit a cenzúra számára.  Aztán 1952-ben ávósokkal körbevették az egész Népligetet. Se ki, se be. És kezdték az egész ligetet szétverni. Én már akkor a Bábszínházban is dolgoztam, telefonált az öcskös, hogy menjek, mert áll a bál. Éjszaka egy barátom megjelent mindenféle táskákkal, hátizsákokkal, hogy pakoljunk össze a bódéból mindent, még a leltár előtt. Kiloptuk a saját dolgainkat, és biztonságba helyeztük.

Állami Bábszínház: 1950-től dolgoztam az Állami Bábszínházban. Az akkori igazgató, Bod László tudta, hogy én minden bábot, bábmechanikát a saját kezemmel készítek, s ezért meghívott a bábműhelybe. Később már játszottam is, méghozzá a tiltások ellenére Vitéz Lászlót. Nem volt ugyan kiírva a plakátra, de Tersánszki Józsi Jenő írt hat jelenetet két bohócról, akik azon versengenek, melyikük tudja jobban megnevettetni a közönséget. Ennek az előadásnak a végén pedig jött Vitéz László. Óriási siker volt, olyan tapssal ment, hogy csuda. Amikor pedig három évre Győrbe szerződtem, az volt a feltételem, hogy a színház kasszájára, a vidéket járva játszhassam Vitéz Lászlót. Ekkoriban vettem egy Trabantot, amellyel aztán – főleg miután ötvenévesen végleg otthagytam a Bábszínházat és szabadúszó lettem – az öcskössel jártuk az országot. Akkor ő már nem bábozott.

Mohikán: Hát nézd, nem véletlenül mondják, hogy a vásári bábjáték utolsó mohikánja vagyok. Az eredeti Vitéz László játékokat megőrzik a felvételek, számtalanszor ismétli őket a tévé. De eleven színházi formában a halálom után ezek nem lesznek láthatók.

Hiány: „Nincs nap, hogy ne kérdezném meg a Papát ott fenn az égben: „Mondd, Papa, jól csináltam?”…. A család! Az nem jött össze. Az nagyon hiányzik.”

Kitüntetés: Amikor átadták a Parlamentben, mindjárt mondtam Göncz Árpádnak, hogy nem engem illet. Nagyot nézett: „Hát kit?” Előkaptam a hátam mögül a bábfigurát, és rátűztem a tisztikeresztet. A másik kormánykitüntetést pedig odatettem drága anyám és apám fényképére. Ők érdemlik meg, nem én.

Forrás: Színház.hu, Nők Lapja, fn.hir24.hu/ Balla István interjúja, Kritika / Bóta Gábor interjúja