David Pownall színműve szerint Sosztakovics nem mindig élvezi az életet, László Zsoltnak viszont nincs oka panaszra...
Huszonöt éve játszik, és amellett, hogy a színházi irodalom legnagyobbjait alakítja, szerepel filmekben, televíziós sorozatokban, rengeteget szinkronizál. A Jászai Mari-díjas színész a Mesterkurzus főpróbahetén adott interjút.
Emlékszik még arra, hogy miért választotta a színészi pályát?
László Zsolt: Miskolcon, az általános iskolában a magyartanárnőnk, Becze Ida korábban színésznő volt. Ezért komolyabban foglalkozott azokkal a gyerekekkel, akikben látott fantáziát, -köztük velem is. Így viszonylag korán kezdtem verseket mondani különböző műsorokban, nagyobb közönség előtt. Később édesapám elvitt a kultúrházba, ahol másodállásban dolgozott, hogy belépjek az úgynevezett munkás színjátszó csoportba. A vezető, Szép László, aki fiatalabb korában szintén színészként dolgozott, meglátott bennem valamit. Nagyon jó dolgokat csináltunk, engem kifejezetten vonzott az, hogy színdarabokkal foglalkozunk, de főként a társaság miatt maradtam. Mivel a város legjobb gimnáziumában tanultam, ami reál és humán tárgyakban is elég magas színvonalú képzést nyújtott, az iskola arra ösztönzött, hogy az érettségi után egy „normális” felsőoktatási intézménybe jelentkezzek. Meg sem fordult a fejemben a Színművészeti, de végül Laci bácsi rábeszélt, hogy próbáljam meg. Elsőre fölvettek. Ez volt a nagy start.
A Nemzeti Színházban eltöltött több mint tíz év után 2013-ban a Vörösmarty Színházhoz szerződött. Miért döntött az újraformálódó székesfehérvári társulat mellett?
László Zsolt: Több lehetőség közül választhattam. Azt éreztem, ki kéne próbálni egy olyan helyet, ahol még nem jártam. Főiskola után a Radnóti Színházba szerződtem, akkor heten mentünk oda, nagyjából egyívású fiatalok. Amikor az Arany János Színház átalakult Új Színházzá, teljesen új társulattal indultunk el. A kezdés a Nemzetiben egy ahhoz hasonló, izgalmas élményt jelentett. Arra gondoltam, ez az izgalom Fehérváron is utolérhet.
Első bemutatója David Pownall Mesterkurzus című négyszemélyes darabja lesz, amelyet Cserhalmi György visz színre. Határozott rendezőnek ismerte meg?
László Zsolt: Sokszor hangsúlyozza, hogy ő nem rendező. Ugyanakkor érzékibb módon közelít a mondatokhoz, a szituációkhoz, mint sokan mások. A próbaidőszak első négy-öt hete a problémamegoldásról szól, a rendezőnek kell kivezetnie minket a rázós helyzetekből - ez nagy felelősség, én soha nem vállalnám. De Gyuri jól csinálja!
A darabban Derzsi Jánossal, Gáspár Sándorral és Kuna Károllyal szerepel együtt....
László Zsolt: 2001-ben a Trafóban volt egy Zsótér Sándor rendezés, Kuna Károllyal ott találkoztam először. Derzsi Jánossal a Budapesti Kamaraszínházban már játszottam egyszer. Gáspár Sándorral többször szerepeltünk együtt a Radnóti Színházban és a Nemzetiben is. Ismerősök.
Hogy érzi magát a Kozák András Stúdió kis játékterében?
László Zsolt: Mivel intim térben dolgozunk, jobban átérezzük ennek a nagyszínpadi darabnak a hangulatát. Hogyha jó, a Mesterkurzus, ami zenészekről szól, tényleg egy kis kamaramuzsikává tud alakulni.
Sztálin és Zsdanov, a Szovjetunió teljhatalmú urai, magukhoz hívják a két kitűnő zeneszerzőt, a nyugati világot is megjárt, világhírű Prokofjevet és Sosztakovicsot. Céljuk, hogy a két művész a párt politikai érdekeinek megfelelő irányvonalat képviseljen. Együtt kezdenek komponálni, mindenki azt adja a közösbe, amihez a legjobban ért.
László Zsolt: Nyilván akkor, amikor a hatalom befolyásolni vágyik a művészeket, keservessé válik az alkotók élete, hiszen valamit rájuk akarnak kényszeríteni. Ennek a történetnek az az érdekessége, hogy zenéről van benne szó, ami még megfoghatatlanabb és érzékibb dolog, mint az irodalom, a képzőművészet, a színház, vagy a film. A zenészek pontosan tudják, hogy komponálni olyan, mint sakkozni, hogy egy mű létrehozása matematikai pontosságot követel tőlük, de a kívülálló számára a zeneszerzés ingoványos, ismeretlen terep. Ezen a terepen szeretne lavírozni a darab két fő ideológusa és diktátora, akik támpontokat akarnak adni Prokofjevnek és Sosztakovicsnak, de az irányvonalakat ők maguk sem tudják megfogalmazni.
A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának egy 1948-as határozata szerint Sosztakovics és Prokofjev zenéi idegenek a szovjet nép művészi ízlése számára: „Ebből a zenéből árad a bűze Európa és Amerika kortárs, modernista, burzsoá zenéjének, amely a polgári kultúra rothadását, a totális tagadást és a zeneművészet zsákutcáját tükrözi.” Ön az orosz zeneszerző, zongoraművész, Sosztakovics bőrébe bújik...
László Zsolt: Mindkét zeneszerző a maga módján nehéz személyiség lehetett... Sosztakovicsról azt írták, érzelmileg nagyon labilis ember volt, túlfűtöttség jellemezte. Ezt tudta magáról, ezért próbált mindig nagyon zártan és elegánsan öltözködni, azt gondolta, ez segít kontrollálni az érzelmeit. Nagyon érdekes az ő bőrébe bújni, jó ebben a szerepben kísérletezgetni, izgalmas próbálni, de iszonyú fáradt vagyok attól az őrületes feszültségtől, amit ez a zeneszerző és az ő lehetetlen, kényszerű helyzete magában hordozhatott.
A zenész-lét nem áll Öntől távol, hiszen decemberben debütált a Harmadik Figyelmeztetés színészzenekar basszusgitárosaként...
László Zsolt: A zene szeretete valóban komoly része az életemnek. Zenei képzésben nem vettem részt, de a gimnáziumban négy évig énekkaroztam és már az amatőr színjátszó csoportban gitároztam. Az Új Színházban pedig elkezdtem basszusgitározni, mert rettenetesen tetszett a hangzása. Amikor hallottam a Harmadik Figyelmeztetés színészzenekarról, többször elmentem a próbáikra. Tavaly ősszel végül felhívott Fillár István kollégám, akivel már a főiskolán is együtt zenélgettünk, hogy Horváth Zoltán kilépett, azonnal be kéne ugrani. Éjjelente próbáltunk, rövid idő alatt kellett megtanulnom a repertoárt úgy, hogy nincs gyakorlatom az ilyesmiben. December 7-én megtartottuk az ominózus koncertet, ami döbbenetes élményt okozott. Ilyet még soha nem éreztem! Szinte mámorító volt látni, ahogy a játékunk hangulatot teremt és az emberek boldogan táncolnak.
Sztálin a készülő darabban úgy fogalmaz, Sosztakovics önhibáján kívül elvesztette a közönségét, hiszen „ők voltak azok, akik a háborúban elpusztultak, az a húszmillió”. Ezzel szemben Ön széles rajongótáborral büszkélkedhet...
László Zsolt: Mellbevágó, hogy létezik László Zsolt rajongói kör. Még szabadúszó éveimben hívták fel rá a figyelmem, a kör azóta csak tovább bővült. Megható és érdekes a tagjaival találkozni. Tőlük függetlenül létezik egy Facebook oldal is, ahol olyan mennyiségű anyagot gyűjtöttek össze rólam, hogy az számomra is döbbenetes. De most megint egy vizsga előtt állok. A fehérvári közönség most fog először látni.
Így nagyobb izgalommal tölti el a bemutató?
László Zsolt: Egy premierre az ember mindig magas pulzussal megy be, és azt hiszi, nagyobb izgalmat már nem tudna elviselni. De ha lelkiismeretesen végigdolgozunk egy próbaidőszakot, akkor az ad némi belső nyugalmat. A magunk módján most is megtettünk mindent annak érdekében, hogy életre keljen ez a darab, de azért izgulunk, hogy fogják fogadni a Mesterkurzust, hogy milyen visszajelzéseket kapunk.
A darab története szerint Sztálin megkéri Sosztakovicsot, játssza el a valaha írt legjobb darabját, ám a zeneszerző nem tud választani. Önnek vannak különösen kedves, fontos szerepei?
László Zsolt: Eddig nem kaptam olyan szerepet, ami felhőtlen repüléssel járt volna. Latinovits azt írja, „emlékszem a röpülés boldogságára”. Én nem emlékszem, mert mindig adódnak nehézségek, mindig van kínszenvedés, ez egy ilyen önostorozó szakma. Félig civilnek, félig szakmabelinek szoktam magam érezni, mert nincs bennem kellő exhibicionizmus. Azt valahogy elő kell bányásznom magamból, de én lelkiismeretes típus vagyok. Mégiscsak ott ül hatvan, nyolcvan, kétszáz, hatszáz vagy ezeregyszáz ember a nézőtéren, nem akarom őket átverni. Minden este próbálom a legtöbbet kihozni magamból. De a színpadra lépés előtti másfél óra igazi gyötrelem. Akkor kell előállítanom azt az energiamennyiséget, amit majd héttől tízig leadok. A színház nagyon illékony dolog. Fontos, hogy az előző estét ne csak reprodukáljuk, ne csak újra felidézzük, hanem megőrizzük az előadás frissességet. Ez rengeteget kivesz az emberből. De azt vallom, amit Esterházy Péter: „Egy bizonyos szint fölött már nem megyünk egy bizonyos szint alá.”
Szerző: Gyöngyösi Tímea
Szerk.: Színház.hu
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.