"A kíváncsiságunk a bizonyíték" - Interjú Ascher Tamással

Nemsokára leköszön a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektori posztjáról Ascher Tamás, a Katona József Színház főrendezője, és újra osztályfőnök lesz. Ennek kapcsán kérdeztük.

Hamarosan rektorságod végéhez érkezel, de új feladatot vállalsz, ismét osztályfőnök leszel...

Ascher Tamás: Időről időre indul az egyetemünkön zenés-színész osztály. Idén zenés színházi rendezőket is felveszünk, és a két képzést összekapcsoljuk, ahogy ezt tettük korábban a bábszínészek, bábrendezők esetében. Tehát az első években a diákok szorosan együtt fognak dolgozni Selmeczi György zenei vezetésével, Novák Eszter és az én irányításommal.

Fotók: Brozsek Niki / Katona József Színház 

Ez lesz a második közös osztályotok Eszterrel és Gyurival. Anno mi hozott össze benneteket? 

Ascher Tamás: Korábban is végeztek operett-musical osztályok a Színművészetin. Székely Gábor rektorságának idején felkért minket, hogy dolgozzunk ki egy újfajta képzést Eszterrel, mivel mindkettőnkben komoly az érdeklődés a zenés színház iránt. (Ráadásul Eszternél családi örökség a táncos, koreográfikus érdeklődés, mondhatni öröklött tudással rendelkezik a térhasználatról, a mozgásról, a testtudatos színpadi létezésről.) A megkeresés egybeesett azzal, hogy elkezdtünk vágyakozni egy all-round színészképzésre, ami többről szól, mint kvalitásos hangú fiúk és lányok énekesi kiművelése, hozzáadva némi színpadképességet. Szerettük volna, ha nagyobb hangsúly esik a színészi kreativitásra. Az egyetem növendékei azelőtt is nívós zenei oktatásban részesültek, de túl gyorsan vált fő céllá a siker, nem érezték szükségesnek, hogy az elemzőmunkára és képességeik kitágítására koncentráljanak, így utóbb sokan nem állták meg a helyüket a pályán, sokan megrekedtek egy kiszolgálói színvonalon. Azt a célt tűztük ki, hogy olyan osztályokat vigyünk végig, akiknek a próza éppúgy erőssége, mint a zene és a tánc, akik ugyanúgy tudnák magukat képviselni a Cirque du Soleil énekes-cirkuszi szerepében, mint egy többórás Bob Wilson operában, mert nyitottak, tájékozottak és képesek önállóan, illetve egy rendezővel közösen gondolkodni. Egyébként az összes „prózai” osztály is tanul zenés mesterséget, de a mi zenés-színészeink kiemelten. A kottaolvasás, a hangszerismeret, a különböző zenei műfajokban való tájékozódás és megjelenés - a sanzontól az operetten, musicalen át a brechti song - operákig és általában mindaz, amit a modern színház megkövetelhet egy művésztől-, része a képzésüknek. Ma már nincs színház zenés produkciók nélkül, ezért arra fogunk törekedni, hogy felkészült zenés rendezőket bocsássunk útnak, akik kiismerik magukat a különböző zenés színházi trendek között.

Mire számíthatnak a felvételizők?

Ascher Tamás: Arra, hogy mindenkit végignézünk. Nem feltétel, hogy valaki tudjon valamilyen hangszeren játszani. Persze az nagyon hasznos, de fontosabb a zenei érdeklődés. A színészek az áriától a musical-számokig sokféle énekesi feladatot kapnak majd. A rendezők felvételije pedig olyan lesz, mint egy hagyományos rendezői felvételi, de a zenei tájékozottság, a muzikalitás, a jó hallás fontos mutató lesz, akkor is, ha valaki még nem zenei szakember.

Hogy jártok el abban az esetben, ha valaki rosszul énekel, mégis áldott tehetségnek bizonyul? Nem tudom van-e néha ilyen élménye az embernek...

Ascher Tamás: Van, aki nem tanult énekelni, de muzikális; esetleg nem nagy kvalitású, de kellemes és képezhető hang – bizonyos esetekben, ha a színészi készség átütően erős, mégiscsak bekerülhet az osztályba. Volt erre példa, de ez a kivétel.

Egyszer már szót ejtettünk arról, hogy mintha az egyetemen hasonló karakterek köszönnének vissza, mintha felfedezhető volna, egy-egy tanár milyen figurákat kedvel. Eszterrel mennyiben egyezik az ízlésetek?

Ascher Tamás: Kétségtelen, hogy különböző vonzások és taszítások is meghatározzák a felvételizők sorsát, hiszen a rokonszenv, a zsigeri megérzések, kémiai kötődések a színházi munka egészére nagy hatással bírnak. A színész személyiségének rejtett rétegeit tárja föl a munka közben, pszichéjét, idegeit, karizmáját, érzelmeit, fantáziáját viszi a vásárra, összes verejtékmirigyével és élettapasztalatával dolgozik. A szubjektív elemet nem lehet kizárni. Akkor tudom jól végezni a munkámat, mint rendező, vagy mint pedagógus, ha erre tekintettel vagyok. Az első pillanattól kezdve az a fontos, ki milyen személyiség. Eszterrel hasonló az ízlésünk, a karizmatikus, erős egyéniséget kedveljük. Ha végignézel az előző osztályunkon, akkor látod, hogy kevés köztük a kifejezetten címlapra való alak (bár van olyan is), de mindegyikük sugárzó, eredeti karakter, pallérozott játék-intelligenciával. (Van olyan tanár, aki időnként extrém karaktereket is fölvesz - néha különcökre, megismételhetetlen fickókra is szükség van. Bár lehetett tudni, hogy alkatánál fogva sajátos pályát fog bejárni, annak idején Szilágyi Pityi is végzett főiskolát. Így lett Lópici Gáspár és számtalan efféle mellékszerep boldog tulajdonosa. És ez így jó.)

Hogy tudtok osztályfőnökként együttműködni az Eszterrel?

Ascher Tamás: Úgy, hogy mindketten folyamatosan követjük az eseményeket. Ő ad egy feladatot, majd én, ő elkezd egy mondatot, én befejezem. Inspiráljuk egymást a jó megszólalásokkal. Az értékrendünk is azonos, és bár sokféle hatást fogadtunk be szakmai életünk során, magam is fontos mestereim közé sorolom Székely Gábort, Novák Eszter egyenesen a tanítványa volt – természetes hát, hogy az induló osztályban Székely is hangsúlyos szerepet kap.  

Fotók: Brozsek Niki / Katona József Színház 

Hogy osztjátok meg Eszterrel egymás között a szerepeket? 

Ascher Tamás: Előző osztályunkban én távolságtartó, de mindenre figyelő voltam, Eszter ezen felül még a szervező, aki mindenért felelős. Sokszor tényleg úgy lép fel, mint egy jó anya, aki a rendetlen osztályt és a többfelé elfoglalt osztályfőnököt is kézben tartja. Én inkább az epés és szarkasztikus megfogalmazások kedvelője vagyok. Persze a kritikában ő is erős, de a szeretetben is, és ritka jól főz. Odaadóan vendéglátó típus, ő az összetartó erő, a különleges alkalmak főnöke. Abban egyébként hasonlítunk, hogy lelkesedni és rajogani tudunk a tanítványainkért.

A rajongásotok milyen formában nyilvánul meg?

Ascher Tamás: A kíváncsiságunk a bizonyíték. Érdekeltek vagyunk abban, hogyan alakul a hallgatók személyisége. Igényesek próbálunk maradni abban, ahogy a diákjaink tudását, érzékenységét, fogékonyságát, empátiára való képességét fejlesztjük. Számunkra is fontos, hogy olvassanak, tájékozottak, intelligensek legyenek, értesüljenek a világ dolgairól, jó ízléssel, tudatosan nyúljanak a feladatokhoz, sokféle stílust értékeljenek, még akkor is, ha valami nem az ő ízlésüknek megfelelő. Fontos, hogy meglássák, mi az eredeti egy-egy alkotásban, hogy egy mű miféle művészi szándékkal születik - ennek megértése fontosabb, mint a gyors „vélemény”. Arra is neveljük őket, hogyan figyeljenek az utcán, a világban, a saját környezetükben, hogy próbáljanak emberségesen közeledni az őket körülvevő jelenségekhez, hogy mindent értően és hitelesen tudjanak ábrázolni a színpadon. A tanároknak világos, reális képük van diákjaik fejlődésének fázisairól, erényeikről és hibáikról – ezzel együtt lelkesednek a tanítványaikért, akár még elfogultnak is lehet nevezni őket, de ez a fajta elfogultság is a színházi munka természetéhez tartozik. Anélkül nem lehet szerepet osztani, a másikban való hit fontos tényező. Színésznél, rendezőnél egyaránt.

Nemrég egy végzős színészhallgató úgy fogalmazott, az egyetemi színészképzés olyan, mintha bedobnák az embert a mélyvízbe, és ha kiúszik, akkor az azt jelenti, hogy tud úszni. Te hogy látod ezt?

Ascher Tamás: Én ellenkezőleg gondolom. Az egyetem egy tanmedence, ahol az embernek mindig leér a lába, ahol mindig van segítség az úszáshoz. A mélyvíz az, amikor valaki innen kikerül. Az egyetem védőburok, amelyben igyekeznek a hallgatókat felkészíteni arra, ami várható. Nem titkoljuk el előlük, hogy innen kilépve  semmiféle kényelem és biztonság nem vár rájuk, nem úgy, mint a szocializmus éveiben, amikor mindenkit várt egy -rendszerint- vidéki állás és a színészet, a rendezés viszonylag stabil pálya volt. Ma semmi sem stabil, és ezt tudják, akik hozzánk érkeznek, mert azzal kezdjük,hogy elmondjuk nekik. Egyébként az is igaz, hogy soha, senki résztvevő nem fogja egyformának találni a művészeti képzést. Vannak, akik az egyetemi éveik alatt megkaphatják azokat a szerepeket, amelyek a későbbiekben is várnak rájuk, és vannak, akik nagy tehetségek, de negyven éves korukra érnek bele az alkatuknak megfelelő korba, karakterbe. A színészi sors többnyire nem csak a képességeken, hanem a körülményeken, az alkaton, az aktuális divaton, a színházak igényein is múlik. Azok, akik később érnek be, akik zárkózottabbak, akiknek a közös munkát megtanulni szenvedéstelibb, mindig többet küszködnek a pálya elején, mint az alkalmazkodó, vidám természetek, a közösségi lények, a szerencsések. Később mindez változik. Mindig akad, aki idebent eminens, de a pályán megrémül és elhalványul – esetleg 15 év múlva mégis magára talál. Van aki éretlen, alkalmatlan a tanulásra és joggal kirostálnak, később mégis csodálatos színésszé válik. Mint Hollósi Frigyes – úgy repült az egyetemről, mintha mindennek vége lenne, és lám, nagy színész lett. Az első felvételiről rúgták ki Csákányi Esztert és Pogány Juditot. Láng Annamáriát hol túl szerénynek, hol túlságosan erőszakosnak láttuk – amit láttunk, igaz volt, de csak a vizsga körülményei között. Ezek a művészek a színészi munka ihletett mesterei lettek. A színházban nincs szabály, nincs egyformaság.

A tanítás során hogy tudtok ügyelni a különbözőségekre? 

Ascher Tamás: Igyekszünk felismerni, hogy kinek mi a hiányossága, hogy ki milyen lelki, szellemi diszpozícióban van. Aki zord és magányos, azt elkezdjük olyan feladatokkal ellátni, amelyek a közösség felé vezetnek. Aki felületes és végig viháncolja a közös éveket, azt arra próbáljuk szorítani, hogy keresse a nehézséget is, ne csak a könnyű sikert. Nyilván bizonytalanabb terep ez, mint a matematika, ahol evidens, mit kell tudni. A színházban sokféle tudás válhat kreatív erővé.

Azt, hogy érdekel a zenés színház, mikor fedezted fel magadban? Szerinted ez a felismerés mikor tud megérni egy fiatalemberben? 

Ascher Tamás: Azt, hogy milyen erőteljes élmény a zene megszólalása a színpadon, kisgyerekkoromban megtapasztaltam. Már főiskolásként érteni véltem, miről ír könyvében Charles Dullin (francia színházrendező, színész, írásai a Korszerű Színház sorozatban is megjelentek, a szerk.), aki arról számolt be, hogy első nagy színházi élményei kültelki, ócska kis bódékhoz kötődnek, ahol melodrámákat játszottak egy szál zongora vagy hegedű kíséretében, igazi giccses, közönségvacogtató dallamokkal. Én is többször megéltem, hogy a zene elementáris, érzéki erővel hat, néha még akkor is, amikor az ember nem számít rá. Akit ez a gondolat lelkesít, annak érdemes zenés színházzal foglalkoznia. 

Zenéset rendezni nehezebb?

Ascher Tamás: Nem nehezebb. A zene instruál, új fantáziasíkokat indít be, így az inspirációja felmérhetetlen többlet. A főiskolán ezt Nádasdy Kálmán magyarázta nekünk lázasan, három éven keresztül. Nagy meggyőződéssel beszélt a zene hatalmáról, minden műben kutatta a teatralitást. Erre mindig emlékezni fogok. 

Fotók: Brozsek Niki / Katona József Színház 

Öt éve, amikor végzett az Eszterrel közös osztályotok, megszületett a HOPPart, hiszen úgy tűnt, sokaknak nem lesz munkája. Ez mennyiben érintett érzékenyen?

Ascher Tamás: Tudtuk, hogy ez se a hallgatókat, se minket nem minősít. Világos volt az adott helyzet: egyszerre végzett két osztályunk, meg még egy seregnyi kaposvári gyerek. Hamar egyértelművé vált, hogy nincs ekkora felvevőpiac. Megpróbáltunk a gyerekeinknek állást szerezni. Természetesen üzleteket nem tudtunk kötni, de hajtottuk a színházvezetőket az előadásainkra, propagáltuk a vizsgákat. Nehéz időszak volt... Jeleztük a fiataloknak, hogy az sem haszontalan, ha egy osztály együtt marad, ugyanakkor ugrásszerű fejlődést érhetnek el azzal, ha új impulzusokat gyűjtenek. De kétségtelen, hogy végül a HOPPart megalakulása volt a legjobb, ami történhetett. Ez teremtett új csapatot, és ez hozott később többeknek szerződést a Nemzetibe; az Örkénybe, Pintér Bélához,vagy a Centrálba szerződők pedig visszajárhattak közös produkciókat készíteni.

Most sem könnyebb, mégis új osztályt indítotok...

Ascher Tamás: Szükség van rá. Mindig minden életkorú színészre mutatkozik kereslet, nem maradhatnak ki korosztályok. Hiba lenne abbahagyni a tanítást a túlképzésre hivatkozva, mert idővel csak anyókák játszanának Júliát. Van lemorzsolódás a pályán: sokan férjhez mennek, és abbahagyják, sokan elmennek rendezőnek, vagy színházi titkárnak, akad, aki analitikus pszichológus vagy rendőrtiszt lesz. Az egyetemnek az a felelőssége, hogy a megváltozott igényekhez igazodva újabb nemzedékeket neveljen.  Ennek eredményessége részben a mi rátermettségünktől függ. Kétségtelen, hogy külső körülmények is szerepet játszanak De erről majd később...

Még nem akarsz ilyesmiről beszélni...

Ascher Tamás: Nyilatkozom, amikor befejeztem rektori pályámat - ami még egy hónap. Akkor lesz mondanivalóm.

Miről lehet majd faggatni? 

Ascher Tamás: Arról, mit tudtam megvalósítani, és mi az, amit nem; milyen nehézségekkel kellett szembenéznem, milyen intézkedéseket látok elodázhatatlannak; hogyan küzdöttünk a teljes magyar felsőoktatás amortizálása idején az életbenmaradásért. Ezekről beszélek majd .

Tóth Berta / Színház.hu