A vihar kapujában - Müller Péter átdolgozása a Csíki Játékszínben

Február 21-én, pénteken 19 órakor mutatja be a Csíki Játékszín az évad negyedik nagyszínpadi bérletes előadását Kövesdy István rendezésében. A vihar kapujában című bűnügyi drámát Müller Péter írta Akutagava elbeszélései és Kuroszava azonos című, közismert filmje nyomán.

Ajánló az előadás elé:

Háború sújtotta vidék. Egy szamurájt holtan találnak az erdőben. Feleségét megerőszakolták. A szemtanúként kihallgatott favágó és a tárgyaláson részt vevő pap romok fedezékében meghúzódva, együtt várja, hogy elálljon az eső. Egy koldusnak mesélik el a gyilkosság körülményeit, megidézik a tárgyalást és az ott elhangzó vallomások különös ellentmondásait.

Müller Péter darabja – a szerző szavaival élve "nem arról szól csupán, hogy végzetesen beleszorultunk saját, szubjektív világunkba, s mindannyian másként éljük meg a valóságot, hanem arról, hogy a 'szerep', a 'persona' rásült az arcunkra, kifelé élünk, s ettől tudatunkat nem valódi lényünk, hanem szerepünk határozza meg."

Müller Péter a darabról:

 "A vihar kapujában című színdarabot öt japán novellából és a saját életemből írtam. Számos olyan mondat van benne - most már sok évtized után látom -, melyeket a feleségemtől, anyámtól hallottam, vagy én mondtam valaha. A darab egy olyan rejtélyről szól, melyet mindannyian megélünk - mégsem tudunk róla. Ez pedig az, hogy oly mértékben vagyunk saját lelkünk mágikus önteremtésének rabjai, hogy nem létezik objektív igazság. Ezért van az, hogy nem ismerjük, nem is értjük egymást. Történelmünket minden évtizedben újra írjuk, mert hiába a sok megcáfolhatatlan dokumentum és írásos adat - képzeletünk, vágyaink és hitünk állandóan újra írja az egészet. És hiába olvasunk el egy regényt, mindenki önmagát olvassa benne; hogy mit gondolt az író valójában, soha nem tudható. 

Ma már a kvantumfizikáról is tudjuk, hogy jelenségei nem függetlenek a vizsgáló személy szubjektumától - vagyis még a természetről alkotott képünk is jórészt saját kivetítésünk eredménye. Nem is szólva a másik emberről. Ki tudja, mennyit vetítek belé, s mennyi valójában ő? S ő mennyit vetít belém, s mennyi vagyok ebből valójában én? És én mit hiszek magamról, s ki vagyok valójában én? Az öncsalás nem is itt van, hanem amikor azt hisszük, hogy nekünk van igazunk. Amikor valakiről vagy valamiről azt hisszük, hogy az tényleg úgy van, ahogy látni véljük. Nem úgy van. Erről a modern titokról a Kelet régóta tud. A keletiek azt mondják, a világ nem más, mint Isten (Brahman) káprázata - vagyis a teremtés pillanatában maga a Teremtő is boldogan ölelte magához Maját - saját álmából szőtt asszonyát, s innen kezdve minden lény káprázat-lény lett, eleven álom, varázsteremtmény, aki saját lényén és "szemüvegén" át nézi az egész világot."

A vihar kapujában

(Rashómon)