Jön az utolsó Kockavető! - Interjú Fábián Gáborral

Február 22-én 62. alkalommal és egyben utoljára játssza Kockavető című előadását a Szputnyik Társulat.

A Szputnyik felhívása a nézők számára

Úgy tudjuk, vannak, akik az előadást az évek során többször is megnézték. Örülnénk, ha megírnátok nekünk, hogy mit jelentett számotokra az előadás. Esetleg, ha ahhoz van inkább kedvetek, írjátok meg hat pontban, hogy a Szputnyiknak milyen opciókat kellene adnia magának. 

A Kockavetőről

Az előadás számos magyarországi és külföldi fesztiválra meghívást kapott: 
2010-ben a IX. Pécsi Országos Színháztalálkozóra, az Alternatív Színházi Szemlére, Ljubljanába az EX PONTO Fesztiválra, 2011-ben a dunaPart Kortárs Előadóművészeti Platformra, Rijekába a Small Scene Theatre Fesztiválra, Moszkvába a NET Fesztiválra, Szabadkára a Desiré Fesztiválra. 

És számos díjat nyert:

a Nemzetközi Zsűri Díját a IX. Pécsi Országos Színháztalálkozón, a Fődíjat az Alternatív Színházi Szemlén, Színikritikusok által megítélt Legjobb Független Színházi Előadás Díját, és Közönségdíjat az EX PONTO Fesztiválon. Bodó Viktor a Legjobb rendező díját kapta érte, Róbert Júlia és Turai Tamás pedig a Legjobb dramaturg díját Rijekában. 

Mivel a Szputnyik társulatában az évek során történtek változások, így az előadás szereposztása is változott. 

Akik hosszabb-rövidebb ideig játszottak az előadásban: 
Hay Anna, Molnár Gusztáv, Tóth Simon Ferenc, Téby Zita, Lajos András, Réti Anna, Hámori Gabi, Dobra Mária

A mostani csapat:
Fábián Gábor, Hajduk Károly, Gazsó György, Gyabronka József, Jankovics Péter, Kárpáti Pál, Király Dániel, Koblicska Lőte, Kurta Niké, Lajkó Bence, Pető Kata, Rainer-Micsinyei Nóra, Szabó Zoltán, Székely Rozi, Terhes Sándor

"Mit tudna eldönteni a dobókocka? Mindent!" - Interjú Fábián Gáborral

„A Kockavető a Szputnyik egyik emblematikus előadása lett, sok mindenkinek sok félét jelent. Ezért nehéz róla beszélni.”

Bábszínész szakon végeztél a Színház- és Filmművészeti Egyetemen...
Tulajdonképpen véletlenül kerültem bábszínész szakra. A színművészeti harmadik rostáján kiszórtak, de közvetlenül utána néhányunknak megadták a lehetőséget, hogy az akkor először induló bábszínész osztály harmadik rostáján részt vegyünk. Ebben a helyzetben volt még Kocsis Gergő, aki ma a Katonában játszik és Ruszina Szabolcs, aki ma a Kolibri Színház tagja. Felvettek minket. A tanárok mondták, hogy ez bábszínész szak, de mi nem akartunk bábszínészek lenni, mert akkoriban még nem volt nyilvánvaló, mint ma, hogy a bábszínész ugyanúgy fog szerződést kapni az egyetem után, csak éppen tudni fog bábozni is. Mi attól féltünk, hogy csak a bábszínházak fognak minket számon tartani. Én egyébként az Egyetem után ismertem meg igazán a bábos világot. Bár most sem tudom elképzelni, hogy bábszínészként dolgozzak, nagyon tetszik az, amit a kollégák csinálnak. A Márkus Színházat, ami egy pécsi családi bábszínház, például nagyon színvonalasnak tartom, velük szívesen dolgoznék is. Akármit. 

Korábban, főként a pályád elején kőszínházakban is dolgoztál. Miben más a Szputnyik?

Számomra az a legfontosabb különbség, hogy a Szputnyik egy olyan hely, ahol megvalósíthatom azt, amit szeretnék. Az Antigoné c. előadásunk után például elkezdtek érdekelni a tanteremi előadások, és csinálhattam egyet: a Pirézeket, ami az előítéletességről szól. Még jobban elkezdett érdekelni, ezért létrehoztuk a Hosszabbik utat Gigor Attila rendezésében, a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ színész-drámatanáraival közösen. A Szputnyik nem csak hagyta, hogy a kedvemre tegyek, hanem beszállt az említett előadásokba koprodukciós partnerként. Nemrég táadt egy előadásötletem, találtunk hozzá egy pályázatot, megnyertük. Most lehet dolgozni a próbák előkészítésén. Ajándék. 

Mit gondolsz, színészként melyik fejlesztőbb számodra, a folyamatos terhelés vagy a kicsit lazább munkatempó?

A leghasznosabb, ha egyenletes tempóban dolgozunk, úgy, hogy az eredmények szépen jöjjenek és közben szabad embernek érezzük magunkat. Na, ilyet még nem láttam. Amikor az ember kikerül az egyetemről, minél többet akar dolgozni, hogy megszerezze azt a biztonságot a színpadon, ami a szakmához elengedhetetlen. Miután érzi a talpa alatt a talajt, sokkal jobb, ha őszintén jelezheti, hogy miben akar igazán részt venni, hogy mik azok a területek, amelyek érdeklik. Ha erre tekintettel van a társulata, az öröm. Amúgy szívesen megkérdezném erről nagy színészpedagógusok, és gyakorló színházvezetők véleményét...

Milyen volt a te társulatod első időszaka, a kezdeti hangulat a Szputnyikban?

Az indulás kemény volt. Amikor 2008 januárjában bementünk a MU Színház picike kis terébe, ami később a bázisunk lett, megkezdtük a munkát: nagy volt a lelkesedés és a bizonytalanság. A legtöbben már jó ideje játszottunk, és egyértelművé vált, hogy amire vállalkozunk sokban fog különbözni az eddigi munkáinktól. Tudtuk, hogy most nincs fizetés, nincs semmi, csak a hit abban, hogy ebből majd lesz valami. Mindez ambivalens érzéseket szült, az egzisztenciális bizonytalanság és a nagy lendület egyszerre hatottak ránk.

Ebben a hangulatban telt a Holt lelkek próbaidőszaka, ami egyébként jó hosszúra nyúlt. Aztán az első évben nagyon sokat változott a társulat összetétele. Igazából csak Viktor, Keresztes Gabi és én maradtunk a kezdeti brancsból. Viszont azok közül, akik utána jöttek, sokan maradtak is. Az első bő év után kezdett összeállni a csapat, de hogy mikor kovácsolódott igazán össze, azt nehéz lenne megmondani. Én tavaly óta érzem azt, hogy igazán ütőképes a Szputnyik társulata, hogy ez most már tényleg hasonlít ahhoz, amit akkor szerettünk volna.

A Kockavetőt utolsó alkalommal fogjátok játszani február 22-én. Hogy emlékszel az előadás próbafolyamatára? Milyennek látod a végeredményt?

A Kockavető egy vaskos regény, amiből készült egy nagyon vaskos szövegkönyv, amiről egy-két olvasás után kiderült, hogy nem lesz jó. Ezután iszapbirkózást folytattunk az anyaggal. Arra jutottunk, hogy inkább el kellene dobni az egészet, és performanszok laza láncolataként kéne felépíteni az előadást, ahol mindent a dobókocka dönt el. Aztán elkezdtek érkezni jelenetek Vinnai Andrástól, ezeken is sokat változtattunk. Az utolsó időszakban kezdtük megérezni, hogy ütős anyag áll össze, de ez a Viktorral való munka során sokszor előfordul. Mindent összevetve: nagyon sokat dolgoztunk, sok tévutat be kellett járnunk ahhoz, hogy rátaláljunk arra, ami igazán működik. 

És, hogy milyen lett a végeredmény? Valamelyik kritikában azt írták róla, hogy posztmodern kabaré (Zappe László, Népszabadság. A Szerk.). Valóban sokat lehet rajta nevetni, de a humor mögött ott a tartalom is. A Kockavető a Szputnyik egyik emblematikus előadása lett, sok mindenkinek sokfélét jelent. Ezért nehéz róla beszélni.

Miért kerül most le a műsorról?

Ebben az előadásban sok a vendég, ezért folyamatosan egyeztetési problémák vannak. Esélyünk is alig van játszani. Mivel keveset játsszuk, állandóan halálfélelemmel indulunk neki. Na jó, lehet, hogy csak én. A társulat is cserélődött, az új beállóknak minden alkalom beugrásélmény. 

Említetted, hogy a Kockavető emblematikus előadás, hogy sokáig játszottátok. Nehéz elköszönni tőle?

Nekem nagyon nehéz, mert engem sokan a Kockavetőből ismertek meg, és ha a legnagyobb munkámat kellene megneveznem, biztosan ezt mondanám. Ennél többet egy szerepen keresztül még nem tanultam a szakmámról; Viktor is nagyon sokat dolgozott és nyitott rajtam színészként. Rengeteget profitáltam belőle, így a Kockavető számomra egy szakmai alapkő. Ráadásul még ennyi év után is változik, nem lehet belefásulni.

Nemrég apa lettél... Mostanában mi az, ami az apaságon kívül a leginkább foglalkoztat?

Pár napja kaptam a hírt, hogy megnyertünk egy pályázatot, amely egy közösségi színházi előadás létrehozására vonatkozott. 

De hogy az elején kezdjem, még a Social Error kapcsán megismertünk egy társasjátékot, a neve: Szociopoly. Egy szociológus házaspár (Fodor Kata és Bass László. A Szerk.) találta ki. Úgy döntöttünk, ezt a társasjátékot fogjuk színházzá fejleszteni.

A nézők a társasjáték játékosai lesznek, akik szerepbe kerülnek, nagyon szegény, mai magyar falusi családok helyzetébe, ahol mindenki munkanélküli és bevételük csak a slendriánul segélyeknek nevezett forrásokból keletkezik, attól függően, mennyi gyereket vállalnak a játék elején. A játékosok KOCKADOBÁSSAL haladnak a pályán, ami a hónap napjait jelőli. A cél: túlélni a hónapot. Ne adósodj el, ne legyél az uzsorásé. De a KOCKA csalafinta: a hónap napjai akadályokat rejtenek. Enni kell. Rezsit kell fizetni. A gyereknek kirándulást kell befizetni. Ruházkodni kell. Aki végigjátssza, az megérzi, milyen itt, ma igazán szegénynek lenni. A néző nem csak megtekinti, hanem kicsit megéli a helyzetet. Merthogy a klasszikus társasjáték szabályaitól eltérően, ha a KOCKA a négyes mezőre küldött, akkor nem lesz odaírva a mező mellé, hogy megbüntet a rendőr, fizess ötezer forintot, hanem tényleg jön a rendőr.

És a játékban kiderül, tényleg megéri-e gyereket vállalni, mert úgy több a segély. Vagy hogy meg tudsz-e élni közmunkás fizetésből. Mert a játék a valóságot modellezi. Színház, ugye... 

Forrás: Szputnyik Társulat
Utószerk.: Színház.hu