Február 28-án lesz nyolcvanéves Geszty Szilvia, a múlt század egyik legkiválóbb magyar koloratúrszopránja, "a koloratúra királynője", az 1970-es és 80-as évek leghíresebb "Az éj királynője".
Geszty Szilvia pályájáról:
Budapesten született Witkowsky Ilona Mária Szilvia néven. Orvos édesapja lengyel volt, a Geszty nevet első férje után vette föl; a művészetek iránti érdeklődését és tehetségét édesanyjától örökölte, aki maga is énekesnek készült. Egész kiskorától énekelt, balettozott és zongorázni is tanult, színjátszó csoportban játszott, rendezett és koreografált. Érettségi után a színművészeti főiskolára jelentkezett, a felvételin Shakespeare Hamletjéből Ophelia őrülési jelenetét adta elő, a felkészülésben apja egyik betege, Pethes Sándor színész volt segítségére. A bizottság egy dalt is kért tőle, majd rendkívüli szépségű hangja miatt rögtön átirányították a zeneművészeti főiskolára, amit ő akkor csalódásként élt meg.
A Liszt Ferenc Zeneakadémiára maximális pontszámmal vették föl. Még főiskolásként a Schumann énekverseny legfiatalabb résztvevőjeként ötödik helyen végzett, 1958-ban már első díjat nyert a Liszt-énekversenyen. A már ekkor "dalkirálynőnek" nevezett énekesnő diplomájának megszerzése után, 1959-től a filharmónia szólistája lett. Ugyanebben az évben került ösztöndíjjal a kelet-berlini Staatsoperhez, ahol két év múlva társulati tagnak szerződtették.
Az intézményben Gluck Orfeusz és Euridiké című operájában, Ámorként debütált, s a következő időszakban az összes nagy koloratúrszoprán szerepet elénekelhette. Legtöbbször Mozart A varázsfuvolájában Az éj királynője és Richard Strauss Ariadné Naxoszban című operájában Zerbinetta volt, sokszor lépett fel mint Konstanze a Szöktetés a szerájból és Donna Anna a Don Giovanni című Mozart-operákban. Megtalálták a leghíresebb olasz koloratúrszerepek is, s azon kevesek egyike, akik Offenbach Hoffmann meséi című művében mind a három főszerepet elénekelték. Egy kritika kapcsán figyelt fel rá 1965-ben a világhírű karmester, Solti György, aki Londonba hívta A varázsfuvola előadására.
Geszty Szilvia a hatvanas években a legnevesebb operaházakban lépett színpadra, egyebek közt Rómában, Londonban, Buenos Airesben és a New York-i Metropolitanben. 1970-ben települt át Berlin nyugati felébe, és megkapta az NSZK állampolgárságot. A hetvenes évek első felében a hamburgi ÁllamiOpera magánénekese, majd a stuttgarti Városi Színház első koloratúrszopránja, az edinburghi, a salzburgi, a müncheni, a luzerni és a glyndebourne-i fesztivál állandó vendége volt. A kritikusok kristálytiszta magas hangja mellett, amely a felső f-ig terjedt, színészi játékát is kiemelték. Pályafutása alatt oratóriumokban és dalestekkel is fellépett (nyilatkozata szerint utóbbit szerette a leginkább), sőt kirándult az operett műfajába és a televízióban is szerepelt. 1975-től kezdve több mint két évtizeden át tanított a stuttgarti, öt évig a zürichi zeneművészeti főiskolán, több mesterkurzust is tartott, a Magyar Állami Operaházban is.
Rendezőként is kipróbálta magát - 1998-ban Poznanban, majd Luxembourgban Donizetti Don Pasquale című operáját állította színpadra. 1988 és 2002 között nevével kétévente nemzetközi koloratúrversenyt tartottak, amelyre hangnemtől függetlenül bárki jelentkezhetett. Önéletrajza 2004-ben jelent meg. Művészi pályafutása elismeréseként 2005-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét.
Geszty Szilviáról saját szavaival:
Kezdet: Szülés után mentem a Zeneakadémiára. A felvételin a legmagasabb pontszámot kaptam. S mindjárt az első félév elején behívtak a Zeneművészeti Szövetségbe, hogy lesz a Schumann-verseny, jelentkezzem. Először azt hittem, csak lapozni kell, hiszen még annyira fiatal voltam, alig tudtam néhány Liszt-dalt és néhány Schumann-dalt, ennyi volt a repertoárom. De nem, énekelni kellett. S az itthoni előversenyen én kaptam a legmagasabb pontszámot.
Lírai: Ha az ember lírai szerepeket énekel, a mellkast egészen ki kell húzni a csípőből. A drámai szólamoknál sokkal szélesebben lehet énekelni.
Karrier: Ez egy szörnyű világ lett, az intendánsok ma már nem szakemberek, hanem menedzserek. Ez a baj. Én 59-től stúdiós voltam, 61-ben lettem társulati tag Berlinben és 64-ben énekeltem el az Éj királynőjét és Zerbinettát. Az nagy kiugrás volt. Solti György olvasta a kritikát és így kerültem ki 1965-ben Londonba a Varázsfuvolába. Solti dirigált. De az a fellépés nem volt sikeres. Tudja miért? Mert az előttem lévő szériában Joan Sutherland énekelte, aki egy kis terccel alacsonyabban énekelte a szólamot (neki sosem volt f-je). Az ő hangja éppen ezért nagyobbnak tűnt. De azért két évig énekeltem ott. Nekem az volt a bajom, hogy sosem volt menedzserem, a szerepeim vittek előre, más nem. A lemezkarrieremnek meg sokat ártott, hogy Nyugaton maradtam, mert Keleten sokkal olcsóbban produkáltak.
Felsenstein: Felsensteint említeném elsőnek, az egy isten volt. Sok darabjában szerepeltem. Még terveztünk egy Traviatát is közösen, de sajnos meghalt. Felstenstein még azt is elpróbáltatta velünk, ami nem is történt a színpadon, amiről csak tuduk, hogy megtörtént a darabban. Minden énekesnek életében legalább egyszer kellett volna Felsensteinnel dolgoznia. Ember volt, aki nagyon érezte az igazságot. De dolgoztam Götz Friedrichhel is, ő rendezte az első Mimimet. Ő azért nem Felsenstein kaliberű rendező, elég erőszakos volt. Nem szerettem. Én persze nem csináltam, amit nem akartam.
Tanítás: Nekem mindig nagy felelősségérzetem volt, azt nem tudtam csinálni, hogy hónapokig nem voltam ott az iskolában egy-egy távoli vendégszereplés miatt. Egyre kevesebb fellépést vállaltam el, majd maradt a tanítás magában.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.